kritika

0

Átfúj rajtunk – A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Charlie Kaufman különc elméjébe tekinteni sosem volt megnyugtató élmény, filmjei – melyekbe eleinte forgatókönyvíróként, majd rendezőként tette bele szívét-lelkét – szeretnek eljátszadozni a téridő és a valóság természetével, főként azonban az elmúlás felett érzett melankóliát szólítgatják. Legújabb alkotása, a Netflixen már elérhető A befejezésen gondolkozom (I’m Thinking of Ending Things) egyszerre töri meg és folytatja a szerzői életművet: ahogy eddig, saját elménk pincéjébe vezet, ám ezt most Iain Reid regényének adaptálásával teszi.

Olvasd tovább →

0

Némaság – 30 éves a Szürkület

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Amíg odakint, az utcákon és a közéletnek nevezett szimbolikus (s már akkor sem túl finom hangnemű) térben nagy robajjal zakatolt a rendszerváltozás, a magyar mozik csendben bemutattak egy filmet, amelyre a kortárs politizálásnak még az árnyéka sem vetült. Mintha nem is evilágból érkezett volna. Idén 30 éves Fehér György Szürkület című filmje.

Olvasd tovább →

0

Röviden: A Manderley-ház asszonya (2020) / Enola Holmes / A hazugság színe

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 2020) – Naiv, fiatal társalkodónő (Lily James) botlik bele egy jóképű, cinikus arisztokratába (Armie Hammer), szikra lobban, s a szerelmesek már hagynák is el a napfényes Monte Carlót, hogy a férj angliai birtoka felé vegyék az irányt. A mézeshetek azonban gyorsan elmúlnak, amikor a friss feleség szembesül az ódon kastély megannyi nyugtalanító rejtélyével, élükön a házvezetőnővel (Kristin Scott Thomas), aki hűvös tekintettel sugározza hősnőnk felé, semmi keresnivalója nincs a nagyurak között. Nagy bátorság volt Ben Wheatleyről és a Netflixtől, hogy Daphne Du Maurier regényének adaptálásával egy Alfred Hitchcock ellenére is megpróbálkoztak. Nem csoda, hogy a dolog csak félig-meddig sikerült, és ez leginkább a forgatókönyvnek köszönhető. Eleinte jól adagolja az információkat, Monte Carlo álomszerű, instagram-esztétikát sugalló képei pedig gyönyörűek. Aztán megérkezünk Manderley-be, és minden kissé zavarossá válik. Az alkotók vissza akartak térni a regény építkezéséhez, ám közben alaposan eltolták a hangsúlyokat a női szereplők javára. Kristin Scott Thomas játszva megbirkózik a feladattal (részéről nagyjából elég annyi, hogy hidegen néz, és egyből megfagy bennünk a vér), Lily James azonban nem képes kinőni kamaszos báját; amikor érett, okos asszonyként kellene férje mellett állnia, az láthatóan nem megy neki. A film egyébként stílusos, elegáns, csak épp a lényeg hiányzik belőle: a fellebbenő fátyol alól lassan, fenyegetően előkúszó sötét rettenet. Nem vagyok biztos benne, hogy volt-e értelme az újraforgatásnak.

Olvasd tovább →

0

Corpus Christi (Boze Ciało, 2019)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Mindig van lejjebb. A vállalás, amit egykor tettél, a döntés amit egykor hoztál, egyre halványul az idővel, és a hétköznapi apró kompromisszumok lassan-lassan teljesen megölik. Egy kis “buli”, némi “ez most megérdemlem”, és lassan már ki sem látsz megalkuvásaid hálójából. Legyenek szóra sem érdemes hibák vagy szépen háziasított bűnöcskék, szürkül az eszmény: a mennyiség előbb-utóbb győz. S ha jön valaki, aki emlékeztet erre? Nincs annál pocsékabb érzés. A tudat, hogy jó voltam, de a másik fölém nőtt, megnyitja a szégyen és a düh legsötétebb kapuit. Nagyjából erről szól Jan Komasa még tavaly elkészült, ám idén, koronavírus idején robbanó filmje, a Corpus Christi. És persze szálkáról meg gerendáról, Isten- avagy egyházképről és a kereszténység válságáról, képmutatásról és bűnbánatról.

Olvasd tovább →

0

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse, 2019)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Különös pályát rajzol az élet egy-egy filmnek, befolyásoló tényezőből pedig akad jónéhány mostanság. A tavalyi Velencei Filmfesztiválon Ezüst Medvét, az idei César-gálán pedig három további díjat nyert Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse) ugyan jórészt a koronavírus-járvány miatt késett csaknem egy évet a magyar mozikból, igazi érdekessége azonban a rendezője: Roman Polanski. Szeptember közepétől végre itthon is megtekinthetjük a lengyel mester legújabb filmjét, amely mindkét, imént említett filmfesztiválon heves indulatokat keltett, holott első pillantásra nem tűnik többnek egy régmúltba vesző történelmi per felidézésénél.

Olvasd tovább →

0

Brabham / Fangio

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Nosztalgiázni jó. Elkísérjük útján a gáncstalan főhőst, szurkolunk neki egy kicsit, bosszankodunk a rosszfiún, és persze örülünk, ha utóbbi elnyeri méltó büntetését a sztori végén. Ha meg véletlenül épp másképp alakul, az erkölcsi veszteség katarzisával gazdagodunk. Nehezen hihető, de az autósportok királyának, a mára végtelenül elüzletiesedett Forma 1-nek is volt ám hőskora, amelyből most két zsenit emel piedesztálra épp soros dokumentumfilm-párosunk. Jack Brabham és Juan Manuel Fangio egyaránt megérdemli a reflektorfényt – más kérdés, hogy a róluk készült alkotásokat figyelve felmerül bennünk, jó lenne végre izzót cserélni abban a bizonyos reflektorban…

Olvasd tovább →

0

Egy nő láthatatlan élete / Ema (2019)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Bő három évtizede már, hogy a dél-amerikai szappanoperák megjelentek a hazai televíziózásban, s miközben a rendszerváltozás mámorító szabadságában hol hüledezve, hol felháborodva néztük őket, szépen elvégezték munkájukat közgondolkodásunkban. Hatottak beszédmódunkra, névadási szokásainkra, és ami a legfontosabb, sajnos eltanultuk belőlük azt a tehetetlenséggel vegyülő teátrális érzelmeskedést, ami társas kapcsolatainkban csak fokozza, s nem oldja a problémát. A mesés-varázsos dél-amerikai kontinensről persze leegyszerűsítő, s így hazug kép ez; legutóbb két hazai mozibemutató kapcsán győződhettünk meg erről. Koronavírus ide, kultúr-ínség oda, a nyár két legizgalmasabb premierjének ígérkezett az Egy nő láthatatlan élete és az Ema.

Olvasd tovább →

0

Kvíz (Quiz) minisorozat

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Kiszámíthatatlan, mit vesz szárnyára a siker: gyakran a legbanálisabb ötlet csörgeti meg leginkább a kasszát, különösen a média világában. S ha rendkívüli a helyzet (mint most, koronavírus után-közben), akkor a kivitelezés szinte másodlagos, ám a brit ITV által, Stephen Frears rendezésében elkészült Kvíz (Quiz) esetében utóbbi miatt szerencsére nem kell aggódnunk. A háromszor háromnegyed órányi minisorozat idén nyáron kiemelkedő nézettséget produkált az HBO GO-n, miközben a tévétörténelem egyik legellentmondásosabb botrányát dolgozza fel.

Olvasd tovább →

0

Tenet

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Nem spoilerezünk (a kép innen való.)

Ne próbáld érteni, érezd – szól ki a nézőnek Christopher Nolan legújabb filmjében (és egyúttal kritikusok százainak is – akik használják is rendesen ezt a mondatot, mint valami kapaszkodót), és mintha öntudatlanul hűteni próbálná a gigantikus elvárásokat. Legkésőbb A sötét lovag óta elképesztő felhajtás övez minden Nolan-premiert, amihez idén ráadásul a koronavírus-járvány is hozzátett. A Tenet azonban nem megváltó, nem orákulum, csak egy film – és annak sem a legelmésebb, mert hiába a bonyolult felszín, izgalmas rétegek nemigen akadnak a a mélyén. Csupán néhány közhely.

Olvasd tovább →

0

And We Go Green (2019)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Alejandro Agag makacs ember. Olyan, aki a legkisebb részletekre is odafigyel, ha valamit sikerre akar vinni. A rajtjelző lámpa elromlása márpedig fontos részlet, főleg akkor, ha egy bőségesen beharangozott, vadiúj autóverseny-sorozat első futamának rajtjakor történik. Lehetne mindez önmagán túlmutató szimbólum, de az And We Go Green nem akar metaforát növeszteni az esetből: derék dokumentumfilmként ironikusan csipkelődik kicsit, aztán továbblép. Napjaink egyik legfelkapottabb versenysorozata, a Formula-E tuti megér egy hőskölteményt, de szerencsére ebben sincs részünk, inkább csak abban, hogy testközelből figyelhetjük egy teljesen új motorsportág születését.

Olvasd tovább →

0

The Current War (2017) / Radioactive (2019)

Publikálta nikodemus

írta Nikodémus

Manapság közkeletű (s mélyen leegyszerűsítő) értelmezésként él a közvéleményben, hogy a szabadság nem más, mint végtelen lehetőségek azonnal kihasználható tárháza. Társadalmi keretekről, erkölcsi megfontolásokról vagy a tények tiszteletéről alig hallani, és immár három nemzedék közös élménye, hogy a szabadság kiküzdendő érdem helyett hétköznapi valóság. Többek között ennek veszélyeiről gondolkodtat el két, nemrég bemutatott film, nézőjét a másfél évszázaddal ezelőtt berobbant tudományos-technikai forradalom hőskorába repítve.

Olvasd tovább →

0

Röviden: A Fire Saga története / Artemis Fowl / Force Of Nature / You Should Have Left / Éjjeli ragadozó

Publikálta Minime

írta Minime

Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története (Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga) – Lars Erickssong (Will Ferrell) gyerekkori álma, hogy megnyerje az Eurovíziós dalfesztivált, oldalán Sigrit Ericksdottir-ral (Rachel McAdams), akivel közösen alkotják a Fire Saga elnevezésű formációt. Husavik izlandi kisvárosának parkolóőre és általános iskolai tanítónője tehát nagy álmokat szövöget. Van bennük akarat, némi tehetség és társul melléjük számos balszerencsés esemény, mitikus és kevésbé folklóros balszerencse. Erick szkeptikus apja, Erick (Pierce Brosnan) sem könnyíti meg a dolgukat, hiszen fiát és álmát semmibe sem nézi. Sigrit pedig, mint a kisváros legszemrevalóbb teremtése, kissé furán mutat a mamlasz, de eltökélt Lars oldalán. Kettejük története ez a film, ami megidézi az Eurovíziós dalfesztiválok giccstől és ripacskodástól fuldokló világának minden sarkalatos aspektusát, és azért a néző eszébe juttatja, hogy néhány igazán kiváló előadó és sláger is hírnevet szerzett magának, ezen az igazából komolyan soha nem vett eseményen. Ferrell, mint társíró gondoskodik a rá jellemző és a nézők számára egyre inkább terhet jelentő bugyuta humorának jelenlétéről, míg McAdams a naiva-komika mezsgyén letolja a vászonról behemót, ám éneklésben abszolút nem tehetségtelen színésztársát. A filmet a Netflix készítette el, David Dobkin rendezésében, akinek volt már ennél jobb munkája is. Egy igazi klasszikus vígjáték is lehetett volna, ha kevésbé PC, és mer bátrabb lenni, de azért annyira így sem rossz. A film legnagyobb értékeként mindenképpen ki kell emelni Molly „My Marianne” Sandén svéd énekesnőt, aki McAdams karakterének hangját prezentálja, valami elképesztően igényes és gyönyörű énekléssel, különösképpen a Hometown című dal tekintetében. Azonban a film ezzel együtt sem felejthetetlen élmény. Értékelés: 50 %

Olvasd tovább →