Akkor, amikor a magyar filmgyártás kortárs politikai film címén ezzel bír előrukkolni, érdemes Hollywood felé fordulni az ügyben. Tudom, szokatlan az álomgyárat emlegetni távolságtartó, több szempontot mérlegelő és árnyalt beszédmódú közéleti filmek kapcsán, ám a Frost/Nixon tulajdonképpen nem is igazán amerikai film – és ez jót tesz neki. Peter Morgan 2006-ban színházi darabot írt David Frost Richard Nixonnal vívott tévécsatájából, s Ron Howard bölcsen a forgatókönyvet és az előadás színészeit is tőle kölcsönözte. S csak menetközben derült ki, hogy mindebből valami sokkal több is kisülhet.
Nagy aggodalommal figyelhetjük, hogy egyes filmesek karrierje miképp alakul. Akkor meg végképp tetőfokára hághat az izgalom, amikor egy szebb napokat látott rendező egy Oscar-díjas, de most már B kategóriás vackokat előszeretettel bevállaló színésznővel közösen lát hozzá egy produkcióhoz. Brad Anderson A gépész óta képtelen volt egy valamirevaló filmet letenni az asztalra, Halle Berry a Sötét hullám és a Szilveszter éjjel-féle szörnyűségekben égeti magát. Ehhez még tegyük hozzá, hogy a forgatókönyvet Richard D’Ovidio írta, aki 2001 óta semmit nem adott ki kezei közül, bár akkor a korrekt 13 kísértetet produkálta. A hívás mégis eléggé kellemes meglepetés… legalábbis kezdetben. Olvasd tovább →
Tavaly, a bemutató előtt egy hónappal a Paramount már tisztán látta, hogy a G.I. Joe folytatásával csak úgy tehetnek szert némi profitra, ha 3D-ben vetítik. Csak egy gond volt, mégpedig, hogy a film nem kapott plusz dimenziót. Ezért úgy határoztak, hogy konvertálnak, a premiert meg elcsúsztatják. Abszolút nem lehetett meglepődni a döntésen, hiszen az előrejelzések 100 millió dollár alatti amerikai bevételt jósolta, de legalább nem rejtették véka alá, hogy azért konvertálnak, mert ezzel nagyobb eredményt tudnak elérni. A Stephen Sommers által dirigált első részt nem lehetett nyugodt szívvel G.I. Joe produkciónak hívni, de ha ezen sikerült túllépni, akkor egy felettébb szórakoztató, látványos és vicces popcornfilmet kapott a néző. Csak éppen a rajongók nagy része nem tudott oly könnyedén szemet hunyni e felett, mint a Transformers esetében, ahol viszonylag elfogadták, hogy nem az óriásrobotok zúzását mutatják, hanem azt, hogy Shia LaBeouf két „nononono” elhadarása között rohangál egyik helyszínről a másikra.
Szégyellem, de nem láttam az ír-angol konfliktust megéneklő filmműfaj újabb remekeit, sem a Síró játékot, sem a Véres vasárnapot, sem az Éhséget. Talán ezért ért kellemes meglepetésként a Kettős játszma, amelyben tulajdonképpen semmi különös nem történik – de az legalább jól mutat. Ez, és a film eleji BBC-logó garantálja, hogy egyszeri nézésre minimum alkalmas legyen a produkció.
Harmony Korine elvitt minket egy olyan utazásra, mely csak a vágyálmainkban él. Lehet, hogy nem mindenki ilyen világról ábrándozik, de biztos vagyok benne, hogy titkon sokan eljátszanak a gondolattal, de jó is lenne átélni valami hasonlót.
A történet szerint 4 főiskolás lány a tavaszi szünetben a pangás és a szürke hétköznapok helyett Floridában tölti a nyarat. Sajnos sok pénz nincsen a zsebükben, ezért radikális lépésre szánják el magukat és kirabolnak egy út melletti étkezdét. Innen veszi kezdetét a őrült menet, de annyira markáns és összetett szinten, hogy arra senki nem gondolna. Olvasd tovább →
Nem túl szerencsés John Smith néven mászkálni egy olyan Isten háta mögötti kisvárosban, ahol a kaszinó és a település egy része egy törzsfőnök kézen van, a maradékot pedig egy Farmer nevezetű fickó uralja. Smith angol kalandor és katona volt, aki az Új Világban meghódította Pocahontas szívét, de néhány katona társa nem nézte jó szemmel, hogy az indiánokkal cimborál és a bennszülöttek sem kedvelték túlzottan, kétszer elkapták és halálra ítélték, de a jóember sínylődött tatárok és kalózok fogságában is. Olvasd tovább →
Olykor előtérbe kell helyezni a piálni szerető embereket. Oltári nagy klisé, hogy egy alkoholista karakter a játékidő egy bizonyos pontján szájához emeli a szeszt, majd meggondolja magát, néhány pillanat erejéig rámered az üvegre, majd kiönti a drága nedűt. Ő mostantól józan lesz. És bizony egyes esetekben a gondolkodásban is segít, tudnának erről mesélni a Bélák is A legényanyában. Mindenesetre nagy általánosságban elmondható, hogy az italozás nem old meg semmit, nem hárítja el a gondokat. A Csáposokban azonban a pia védelmi eszközként funkcionál. Egy ír, partmeni kisváros zsaruja nap, mint nap alaposan felönt a garatra, unatkozik szegény, nem történik semmi. Az sem villanyozza fel, hogy új kollégát kap, Lisa Nolan áthatóan lelkes és örül, hogy eme helyen állhat munkába. Hamarosan rálelnek egy csápos lényre, a helyi biológus némi vizsgálódás után arra a következtetésre jut, hogy a szörnyikének vérre és vízre van szüksége az életben maradáshoz. Néhány támadása azért volt sikertelen, mert ittas személyre próbálta rávetni magát. Ergo facto a részeg embernek nagyobb az esélye a túlélésre, inni kell, mint a homok. Nem is azzal van itt a gond, hogy a falu lakói ne kedvelnék a piát, hanem inkább azzal, hogy a szolgálatban lévő két rendőr nem szeretné, ha a pánikhangulat törne ki és még segítségre sem számíthatnak Éppen ezért valami olyasmit kell kitalálni, amivel be tudják csődíteni a lakosokat a helyi vendéglátó egységbe. Mint sejteni lehet, a film is inkább vicces, mint félelmetes, de a hatalmas szörnyet a kisköltségvetés ellenére is korrekt módon alkották meg, akárcsak az apróbb lényeket, Richard Coyle és Ruth Bradley párosa is jól működik, megvan közöttük az a bizonyos szikra. Ugyanakkor elmondható, hogy a többi karakterrel sincs semmi probléma. A 75 %-ot adok rá, megkockáztatom, hogy hangulatban a Tremors-ra hajaz. Hangulatban és szórakoztatásban könnyedén kenterbe ver pár nagyobb költségvetésű űrlényes-szörnyes-inváziós filmet.
Kicsoda Shane Black? A 80-as és 90-es évek akciókedvelőinek a szemében afféle félisten. Remek dumákkal, idézhető egysorosakkal megspékelt, kőkemény karaktereket felvonultató forgatókönyveket adott ki kezéből, amelyek történései egy bizonyos városban (illetve dzsungelben, hisz script doctor volt a Ragadozónál) zajlottak. Mennyire szólhatott bele a Marvel/Disney a munkájába? Jó kérdés, hiszen Black védjegyei tetten érhetőek, de nyilvánvaló, hogy egy 200 millió dolláros filmet nem bíznak rá oly könnyedén egyetlen emberre.
A harmadik részben Tony Stark immáron nem a világ sorsáért aggódik, hanem azért, hogy elveszíti a számára legfontosabbat: szerelmét, Peppert. Miután a Bosszúállók csapatával visszaverte Loki invázióját álmatlanul fetreng, minél több időt tölt kütyüjeivel és az insomniában szenvedő zseni folyamatosan fejlesztget. Újabb gonosztevő, a Mandarin bukkan fel színen, bízva védelmi rendszerében és páncéljában gyakorlatilag meginvitálja saját magához a terroristavezért, aki önmagára tanárként gondol. Végül hősünk kissé leharcolt állapotban egy távoli kisvárosban köt ki, ahol kénytelen a csili-vili páncélja nélkül boldogulni. Olvasd tovább →
Jó paródiára mindig szükség van! Sajnálatos módon az eltelt években Jason Friedberg és Aaron Seltzer mindent megtett azért, hogy a műfajról ne legyen jó véleményünk és a Wayansék is kétes értékű, leginkább népes családjuknak tetsző alkotásokat produkáltak. Milyen is volt régen? Minden egyes jelenet és beszélgetés legalább egy poénra volt kihegyezve, de a lényeg az volt, hogy mindenből viccet csináltak a készítők. Az eltelt évtizedek alatt ez a hozzáállás mit sem változott, csupán a humorból vették vissza, méghozzá jócskán.
A Horrorra akadva franchise immáron az ötödik részénél jár és hiába tekint vissza szép múltra, korrekt box office eredményekre, a stúdión kívül nem valószínű, hogy bárki is akart volna még egy felvonást. Történet? Valami olyasmi, hogy két fűkedvelő (az egyikük Snoop Dogg) az erdő mélyén rálelnek három gyerekre egy elhagyatottnak tűnő házikóban, akiket a nagybácsikájuk felügyelete alá helyeznek A férfi majmokon kísérletezik, intelligencianövelő szereket próbálgat rajtuk, felesége pedig a balettben próbál boldogulni.
Nem biztos, hogy mindenki azt várná Gerad Butlertől, hogy akcióhős legyen, ám az tuti, hogy minden ember, aki jegyet vár filmjeire arra vágyik, hogy a játékidő letelte után azt mondhassa, hogy az eltelt másfél-két óra megérte az árát. Más részről ha Butler visszapörgeti magában az elmúlt éveket, láthatja, hogy sokkal jobb lenne neki, ha minőségi akciófilmekben vállalna szerepet, hisz a Támadás a Fehér Ház ellen (amerikai) bevétele minden utóbbi időben készült filmjének eredményét maga mögé utasítja. Tavaly két produkcióval próbálkozott, egy drámával és egy romantikus vígjátékkal, egyik sem volt az igazi.
Jay Moriarty gyerekkora óta arról ábrándozott, hogy hatalmas hullámokat fog „meglovagolni”. Rendszeresen figyelte, szorgosan tanulmányozta a tengert, gondolatban osztott-szorzott, tudta és érezte, hogy alaposan meg kell ismernie a vizet, a hullámokat, mielőtt szörfdeszkára pattanna. 16 évesen beírta magát a sport nagykönyvébe, sajnálatos módon pár év múlva 22. születésnapja előtt elhunyt. A Mavericks – Ahol a hullámok születnek a felkészülési időszakot meséli Moriarty életéből. A közelében élő Frosty Hesson tanítja ki minden lényeges, apró dologra a szörföléssel kapcsolatosan, még esszéket is írat vele. Moriarty kitartó és akaratos, de sajnos el kell viselnie, hogy több tini folyamatosan szívatja és beszól neki, illetve édesanyját is noszogatnia kell, hogy a piálásai után fel tudjon kelni és elinduljon dolgozni. Olvasd tovább →
Nagy, ijedt kék szemekkel indítunk. Igen, Paul Walkerhez tartoznak, aki jó szokásához híven a volán mögött tövig nyomja a gázt. Arca kissé megviselt, nyomában egy szirénázó rendőrkocsi lohol, hiába kanyarog veszettül, nem tudja lezárni és olykor még hátrakapja a fejét, hogy megnézze nem sikerült-e lehagyni üldözői. Sikerrel kikerül az út közepén botorkáló vak fickót, a járókelő megússza, nem úgy mint az imént elcsapott bevásárlókocsi.. Szép, hosszú kamion kanyarodik ki emberünk elé. Ó, most vajon mi lesz? Olvasd tovább →
Danny Boyle mondta nem is oly rég, hogy a zombirajongók alaposan be tudnak rágni, ha valaki változtatni mer a szabályokon, összekoccan a szemöldökük, ha valaki arra mer gondolni, hogy esetleg mással próbálkozna a műfajon belül. Minden szörnyűséges lénynek, vérszomjas teremtmények, ádáz szörnynek megvannak a fanatikus kedvelői és ők bizony manapság folyamatosan átkozódhatnak, hiszen Hollywoodban a stúdiók éppen azon munkálkodnak, hogy kissé csiszoljanak, alakítsanak az évtizedes (évszázados) hagyományokon. De mégis van valami közös ezekben az újabb produkciókban: A tiniszerelem. Komolyan, már csak az hiányzik, hogy a jeti lejöjjön a hegyről, megborotválkozzon és belezúgjon az első útjába kerülő szőkeségbe. Olvasd tovább →
FilmDROID 
