2

Tony Blair háromszor

írta Nikodémus

2011-04-michael-sheen

Élő, a politikából származó figuráról mindig kockázatos filmet készíteni, főleg akkor, ha nem csupán kerekké zárt, leegyszerűsítő, s így hamis történetet szeretnénk. A téma persze sokféle lehet – felemelkedő és/vagy elbukó tehetség, a nagy machinátor avagy a széplelkű ifjú rosszul végződő kalandja a hatalommal –, de a sokszorosan szájbarágott tanulságot már meglehetősen unjuk. Hollywoodnak tehát ritkán sikerül a dolog, s most is elsősorban két hűvös angol úr mutatja meg, hogyan kell jó politikai filmet csinálni: Peter Morgan író és a háromszor is az angol miniszterelnök bőrébe bújó Michael Sheen.

The Deal (2003)

A mindössze 75 perces, Stephen Frears rendezte tévéfilm arra a feltételezésre épül, hogy az évtizedes Tory-uralom miatt megroggyant Munkáspárt két jövendő nagy egyénisége, Tony Blair és Gordon Brown a hatalom küszöbén egyezséget köt a párt egységének megőrzése érdekében. A morózus Brown és az energikus Blair egyaránt érzik, meg kell újítani a pártot (néhány halvány utalás el is hangzik, ám inkább történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy a hagyományos marxista, szakszervezeti politikát elhagyva újbaloldali és neoliberális irányba fordult a szervezet), a film gerincét mégsem ez adja, hanem a két jóbarát kapcsolatának alakulása. Amely kezdetben, a gyors megismerkedés után (mindketten felfedezik: skót ősökkel rendelkeznek) felhőtlennek tűnik. A hosszú ellenzékiség, a tenniakarás energiájának kényszerű akadályoztatása azonban fásultságot szül, s amikor John Smith, a Munkáspárt addigi ikonikus vezetője meghal, Blair azonnal felismeri a lehetőséget – ám először nem magát tolja előtérbe, hanem Brown-t ösztökéli erre.

Sheen alakítása meggyőző, jól elsajátítja Blair gesztusrendszerét, s finom eszközökkel operálva éri el, hogy a film elején látott kedves, lelkes fickóból a hatalmat épp megragadni készülő, egykori barátjával hanyagul tárgyaló politikus váljék. Ezúttal azonban még csak másodhegedűs lehet David Morissey briliáns, illúziókeltő Gordon Brown-alakítása mellett. Kettejük viszonyát – s mellette a politikacsinálás kulisszatitkait – kitűnően festi a maga idejében merészen friss (gondoljunk bele: a bemutató idején Tony Blair csupán második ciklusának felénél jár!), kamaradrámai megközelítésű The Deal.

(A film utolsó részlete)

The Queen / A királynő (2006)

Stephen Frears, Peter Morgan és Michael Sheen most nagyban is megmutatja. Pedig a 2006-os mozifilm elsősorban nem hármójuk teljesítménye okán lett emlékezetes, hanem egy negyedik személy miatt: a királynőt megformáló Helen Mirren Oscar-díjat kapott játékáért. A recept tehát nem változott, csak nívósabb alapanyagokat kaptak az alkotók: ugyanúgy megtaláljuk a dokumentarista megközelítést, a precíz jellemábrázolást, az izgalmas dialógusokat és a lassú folyású, ám szemünket a vászonra szegező drámát. Tony Blair választási győzelme és Diana hercegnő tragikus halála sokkolja a királyi családot és egész Angliát. Az ezt követő egy hét eseményei adják a film cselekményének alapanyagát. Noha ezúttal is más lopja el a show-t, Michael Sheen ismét képes árnyalt alakítást nyújtani, szinte ott folytatja, ahol a (The Deal) végén abbahagyta. Viszonya a királynővel többször változik, mint gondolnánk: a(z egy idejétmúlt intézménynek szóló) pökhendi lenézéstől az értetlenségen és dühön át egészen valamiféle szimpátiáig terjed, melytől vezetve végül még konfliktusokat is vállal antimonarchista feleségével és ízetlenül viccelődő stábjával. Ha az előző filmben Tony Blairt ifjú üstökösként ismertük meg, itt beképzelt opportunistából válik nyitott, empátiaképes személyiséggé.

A királynő azonban két dologban túlmutat prequel-ként is kezelhető elődjén. (1) A felsőbb politikai körök kulisszái mögé való betekintést ezúttal még élvezetesebbre sikerült gyúrni: szinte kéjes örömmel és zakatoló kíváncsisággal kukkantunk Európa legrégebbi alkotmányos monarchiájának különös szokásai mögé. (2) A királynő valójában értékek harcáról, a politizálás épp végleg megváltozó módjáról szól, s ebben – elegáns húzással – nem foglal állást. Azt ránk hagyja – egy igazán kitűnő filmhez méltóan.

The Special Relationship / Különleges kapcsolat (2010)

A Richard Loncraine rendezésében frissen megjelent harmadik film eredetileg a sokkal pikánsabb Blair-Bush viszonyról szólt volna, ám végül máshogy alakult a projekt sorsa. A cselekmény fonalát ezúttal 1992-ben vesszük fel, amikor is Tony Blair a demokraták kampánytanácsadóihoz látogat, hogy tanuljon. Mikor 1996-ban Clintont újra-, egy évvel később Blairt pedig megválasztják, a korábbi érintőleges kapcsolat hirtelen komolyra fordul. A Dennis Quaid által jól hozott, egyszerre behízelgő és arrogáns Clinton bizalmaskodóan magyarázza az ifjú, kissé megszeppent angol miniszterelnöknek, hogy a progresszivitás jegyében akár egy egész emberöltőnyire partvonalra szoríthatják a jobboldalt. És ő bólogat és ámuldozik. Feleségének (akit ugyanaz a Helen McCrory alakít, mint A királynőben) valóságos politikai vizionáriusként írja le amerikai kollégáját. Apró szívességek, baráti gesztusok cserélődnek (többek között az északír konfliktust illetően), mígnem Clinton nagy bajba kerül: kipattan a Lewinski-féle szexbotrány. Blair őszintén kiáll mellette, amit viszont nem kap vissza, amikor Milosevics Szerbiáját kellene térdre kényszeríteni.

Michael Sheen eleinte a már jól ismert lelkes, ám megilletődött tacskót játssza, aki azonban gyorsan beletanul szerepébe, s egyre hatékonyabban kezeli saját hatalmát. Bár talán néhány illúzióval szegényebb lesz, kiderül: mindvégig ő volt a naivabb kapcsolatukat illetően. Clinton még saját választási vereségének estéjén is a bölcs politikus szerepében próbál tetszelegni, és atyai jótanácsok osztogatásával alázza meg Blairt – aki ezúttal már nem olyan lelkes. (Egyébként bravúros a jelenetsor: Clintonék a Blair család vendégszeretetét élvezve figyelik az elhúzódó Bush-Al Gore csatát. Másnap reggel pedig Blair az épp távozó Clinton szeme láttára gratulál az ifjú Bushnak győzelméhez – az utolsó szúrást tehát mégis ő adja.)

*

Ahogy nemzetállami demokráciáinkból tömegdemokráciák lettek, a politika egyszerre mediatizálódott, bulvárosodott és perszonalizálódott. A politikus feladata – ahogy A királynőben el is hangzik – már nem csupán nemzetének szolgálata. A cél: jól mutatni, sztárként viselkedni és szeretve lenni. Minden más (az ország sorsa, felvállalt és elejtett ügyeink) csak ehhez képest érdekes. Tony Blair kétségkívül ennek az új politika-felfogásnak egyik jellegzetes alakja. (Ki hinné, hogy a másik épp Bill Clinton…) Karrierje talán emiatt vonzza a filmeseket. A Különleges kapcsolat nyitott befejezése pedig szinte folytatásért kiált: hogy is állt a dolog Blair és Bush között?

A kritikát a blog egyik olvasója, nikodémus küldte. Köszönet érte!

2 komment

  1. A Deal kimaradt, a Királynő nekem tetszett, bár nem az a film, amit újra elővennék. A Különleges kapcsolatot valamiért gyengébbnek éreztem nála.

  2. @madárijesztő: Szerintem is A királynő a legjobb. Engem a többé-kevésbé homogén alkotógárda egymás utáni munkái érdekeltek a leginkább. Na meg a színészek teljesítménye.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *