Kicsoda Jay Gatsby?A háború alatt a németek kémje volt! Vagyis ő a császár rokona…esetleg merénylője? Akárhogy is, biztos, hogy embert ölt. Bérgyilkos? Nem, nem, ő egy herceg. De van olyan elgondolás is, hogy Mr. Gatsby nem létezik. Vad pletykák, érdekes történetek, furcsa szóbeszédek keringenek kilétéről. Igazság szerint túlzottan nem is igazán foglalkozik ezzel senki, a lényeg, hogy látványos, táncos, élvezetes bulikat tart, amelyek eléggé népesek és amíg az alkoholtilalom alatt itt lehet vedelni és önfeledten szórakozni, addig nem túlzottan firtatja, hogy honnan jött és miként szerezte a láthatóan hatalmas vagyonát. Olvasd tovább →
Kell és muszáj újat mutatni, más szintre emelni egy adott franchise újabb részét. A közönség gyorsan beleunna, ha kedvenc főszereplőik körül nem változtatnának ezt-azt, hanem mindig ugyanazt tennék ugyanabban a környezetben. A Bad Boys második részére a miami-i zsaruduó gyakorlatilag majdnem elfoglalta Kubát, a Ragadozók már egy idegen bolygón játszódott és Mel Gibsonék a Halálos fegyver 4-ben a triádokkal és egy harcművész „megoldóemberrel” találták szembe magukat. Jay és Néma Bob sem henyélt mindig a vegyesbolt előtt. Olvasd tovább →
Mindenki többé-kevésbé tisztában van vele, hogy mostanság a filmiparra jellemző az adaptáció, folytatás és reboot dömping. Ennek oka egyértelmű: a borítékolható siker. Ha valaki egy már más médiumban bejáratott nevet ültet át a vászonra, akkor adott valamilyen fokú ismerete az anyagnak a köztudatban, illetve a név már alapból hozza magával a rajongói bázist. Ezzel nekünk fogyasztóknak semmi problémánk nincs, hiszen szeretjük a kedvenceinket jó formában mozgóképen látni. A Safe Haven viszont egészen más. Ez egy Nicholas Sparks adaptáció és ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam. Ami jelenleg Hollywoodban zajlik a fent nevezett író könyveinek adaptálásában, kimeríti a rókabőr újra és újra lehúzásának fogalmát. Olvasd tovább →
Négy öltönyös, gázálarcos férfi nagy, pénzzel teli táskákkal hagy el (neoncsövekkel kivilágított) épületet az éj folyamán, majd motorra pattanva előre megtervezett útvonalon haladva sietnek céljuk felé. A csapat vezérét, az elvekkel rendelkező és a fegyvert csak végső esetben használó Sternwoodra (Mark Strong) régóta fáj a foga a forrófejű Maxnek (James MacAvoy). A mogorva nyomozó és a profi bűnöző útja pár pillanat erejéig keresztezi egymást, majd Sternwoodnak nyoma vész. Évek telnek el, Max magában megpróbál túllépni azon, hogy egykori nemezise kámforrá vált. Ám újabb lehetőség nyílik a férfi kézre kerítésére, amikor a rafinált rabló fiára sebesülten lelnek rá egy reptérre. Nyilván, hogy az apu megpróbál kapcsolatba lépni bajba került gyermekével. Eran Creevy reklámfilmes és a Shifty rendezője elárulta, hogy nagy rajongója a hong kongi akció-krimiknek és feltett szándéka, hogy az Üdv a mocsokban (mi ez a cím?) művével tiszteleg ezen alkotások előtt, de legfőképpen az Infernal Affairs előtt. Éppen ezért mit is várunk ettől a filmtől? Stílusos, csavaros akciót, jó történettel és remek szereplőkkel. Azt gondolnánk, hogy az egész a zsaru és egykori ellenfele közötti macska-egér játékra fókuszálnak a készítők, de ennél többről van szó. Bár ez a „több” sajnos kiszámítható, de Max és Sternwood nyomozása van annyira jó, hogy lekösse a nézőt. MacAvoy Gerard Butler fogadott gyermekének tűnhet szakállasan és kőkemény tekintetével, Strong pedig kisujjából kirázza karakterét és talán mert ezredjére hozza a rossz fiút, mégis ezúttal hozzá tudja tenni azt a bizonyos pluszt. Andrea Riseborough-nak felettébb jól áll az erős, határozott nyomozócsaj szerepre, szomorú, hogy nincs többet jelen (bár megemlíteném, hogy Hayley Atwell sokkal jobb volt A törvény erejében). Creevy kék szűrőket pakoltatott fel a kamerára operatőrével, ami különös hangulatot kölcsönöz a leginkább éjjel, kihalt utcákon játszódó sztorinak. 70 %-ot megérdemel.
A Star Trek szellemisége… hangoztatják évtizedek óta, majd szépen J.J. Abrams szemére vetették ennek hiányát, amikor négy évvel ezelőtt újraindította a nagy múltú franchise-t. De vajon ezek az emberek hol voltak egy-két Star Trek film bukásánál? Nem kell kukacoskodni, tegyük félre a 2009 előtti részeket. Sőt, mindenképpen ezt kell tennünk, hiszen Abrams olyan történetet eszelt ki, amely nagy jelentőséggel bírt a későbbi történésekre. A Vulkán eltörlésével gyakorlatilag elérte azt, hogy a bolygó megsemmisülésével a jövőben meg lehet magyarázni néhány dolgot, hiszen egy alternatív világot hozott létre. Ügyes húzás, felettébb ügyes. Olvasd tovább →
Így, öt év távlatából eszmélek csak rá: bitang erős volt a 2008-as moziszezon. A képregényfilm műfaját egy hűvös angol úr újradefiniálta, elbúcsúztunk kedvenc pisztolyforgatónktól, az amerikai függetlenfilm új erőre kapott, s még közepes rendezők is összehoztak egy-egy jó filmet (na jó, Baz Luhrmannek nem sikerült…). A mainstream filmgyártáson túl pedig olyan gyöngyszemek születtek, mint a Libanoni keringő, mely animációs filmnek álcázza magát, aztán háborús dokudrámának, majd mélylélektani utazásnak a freudi tudattalan sötétjébe.
Depressziós vagy? Szedj gyógyszert! Bánt valami? Egy-két pirula segít rajtad. Gyötrődsz? Kapj be egy tablettát. Gondoljunk csak bele, régen is sok csüggedt, depressziós ember volt, csak akkoriban nem nyomták olyan keményen és erősen a képébe a tévéreklámok minden második percében, hogy ez vagy az a tabletta a megoldás a gondokra. Mára gyakorlatilag megszámlálhatatlan lehetőség áll előttünk, ha le akarunk küzdeni valamit, értem ezalatt, hogy kezelőorvosunk vagy gyógyszerészünk felírja az éppen aktuális, szponzorált, agyonreklámozott anyagot betegének. A lényeg, hogy kapj be valami orvosságféleséget, mert valahol valakik kitalálták, hogy ez jó lesz Neked… és természetesen nekik is. Steven Soderbergh ezúttal a gyógyszerekről, a melléhatásokról forgatott filmet, hozzátéve némi csábítást, erotikát, csúnya üzelmeket. Olvasd tovább →
Tobe Hooper karrierje során támadókat küldött a Földre a Marsról, bemutatta a kopogó szellemet, neki köszönhetően megcsodálhattuk Mathilda May testét az Életerőben. És adott a világnak egy klasszikus horrorfigurát: egy láncfűrészt lóbáló emberi bőr álarcot viselő texasi zakkant gyilkost. 1974-ben született a Texasi láncfűrészes mészárlás klasszikus, amely több folytatást is megélt, majd jött egy igen izgalmasra sikeredett, sodró lendületű remake és egy gyengébb második felvonás. Tervezgettek egy harmadik részt is, ami nem valósult meg, majd a jogok a LionsGate birtokába kerültek, ahol azt találták ki, hogy ők a 74-es kultslasher közvetlen folytatását szeretnék elkészíteni. Olvasd tovább →
Akkor, amikor a magyar filmgyártás kortárs politikai film címén ezzel bír előrukkolni, érdemes Hollywood felé fordulni az ügyben. Tudom, szokatlan az álomgyárat emlegetni távolságtartó, több szempontot mérlegelő és árnyalt beszédmódú közéleti filmek kapcsán, ám a Frost/Nixon tulajdonképpen nem is igazán amerikai film – és ez jót tesz neki. Peter Morgan 2006-ban színházi darabot írt David Frost Richard Nixonnal vívott tévécsatájából, s Ron Howard bölcsen a forgatókönyvet és az előadás színészeit is tőle kölcsönözte. S csak menetközben derült ki, hogy mindebből valami sokkal több is kisülhet.
Nagy aggodalommal figyelhetjük, hogy egyes filmesek karrierje miképp alakul. Akkor meg végképp tetőfokára hághat az izgalom, amikor egy szebb napokat látott rendező egy Oscar-díjas, de most már B kategóriás vackokat előszeretettel bevállaló színésznővel közösen lát hozzá egy produkcióhoz. Brad Anderson A gépész óta képtelen volt egy valamirevaló filmet letenni az asztalra, Halle Berry a Sötét hullám és a Szilveszter éjjel-féle szörnyűségekben égeti magát. Ehhez még tegyük hozzá, hogy a forgatókönyvet Richard D’Ovidio írta, aki 2001 óta semmit nem adott ki kezei közül, bár akkor a korrekt 13 kísértetet produkálta. A hívás mégis eléggé kellemes meglepetés… legalábbis kezdetben. Olvasd tovább →
Tavaly, a bemutató előtt egy hónappal a Paramount már tisztán látta, hogy a G.I. Joe folytatásával csak úgy tehetnek szert némi profitra, ha 3D-ben vetítik. Csak egy gond volt, mégpedig, hogy a film nem kapott plusz dimenziót. Ezért úgy határoztak, hogy konvertálnak, a premiert meg elcsúsztatják. Abszolút nem lehetett meglepődni a döntésen, hiszen az előrejelzések 100 millió dollár alatti amerikai bevételt jósolta, de legalább nem rejtették véka alá, hogy azért konvertálnak, mert ezzel nagyobb eredményt tudnak elérni. A Stephen Sommers által dirigált első részt nem lehetett nyugodt szívvel G.I. Joe produkciónak hívni, de ha ezen sikerült túllépni, akkor egy felettébb szórakoztató, látványos és vicces popcornfilmet kapott a néző. Csak éppen a rajongók nagy része nem tudott oly könnyedén szemet hunyni e felett, mint a Transformers esetében, ahol viszonylag elfogadták, hogy nem az óriásrobotok zúzását mutatják, hanem azt, hogy Shia LaBeouf két „nononono” elhadarása között rohangál egyik helyszínről a másikra.
Szégyellem, de nem láttam az ír-angol konfliktust megéneklő filmműfaj újabb remekeit, sem a Síró játékot, sem a Véres vasárnapot, sem az Éhséget. Talán ezért ért kellemes meglepetésként a Kettős játszma, amelyben tulajdonképpen semmi különös nem történik – de az legalább jól mutat. Ez, és a film eleji BBC-logó garantálja, hogy egyszeri nézésre minimum alkalmas legyen a produkció.
FilmDROID 
