Frost/Nixon (2008)

írta Nikodémus

Akkor, amikor a magyar filmgyártás kortárs politikai film címén ezzel bír előrukkolni, érdemes Hollywood felé fordulni az ügyben. Tudom, szokatlan az álomgyárat emlegetni távolságtartó, több szempontot mérlegelő és árnyalt beszédmódú közéleti filmek kapcsán, ám a Frost/Nixon tulajdonképpen nem is igazán amerikai film – és ez jót tesz neki. Peter Morgan 2006-ban színházi darabot írt David Frost Richard Nixonnal vívott tévécsatájából, s Ron Howard bölcsen a forgatókönyvet és az előadás színészeit is tőle kölcsönözte. S csak menetközben derült ki, hogy mindebből valami sokkal több is kisülhet.

A Frost/Nixon ugyanis nem feltétlenül díjvadász áldoku, nem is filmre alkalmazott színdarab, nem is két nagyformátumú személyiség összecsapásának szenvtelen krónikája, hanem leleplező dolgozat a média ellentmondásos hatalmáról. Arról, hogy egyetlen kimerevített kép pillanatok alatt képes felemelni és összedönteni egész életpályákat. E tényt paradox módon az a szereplő mondja ki, aki Nixont illetően kezdettől fogva interjúkeretbe helyezett bírósági tárgyalásra vágyott (ahogy hatásos belépőjében ki is fejti), mégis, kezdetben nem érti a zajos sikert. Mely siker a sztori elején korántsem látható előre. Nixon elnök (Frank Langella) épp bejelenti történelmi lemondását, s ennek közvetítését David Frost (Michael Sheen), az addig habkönnyű showk házigazdájaként ismert tévés figyeli. Csalhatatlan szimatú újságíróként megérzi, hogy az üggyel valamit kezdenie kéne. Még nem tudja, mit, sőt, még azt sem tudja egyelőre, hogy miféle fordulatot vesz ez az egész (Nixon utódjának elnöki kegyelme, majd kórházi kezelés, elvonulás, majd a visszatérés szándéka). Hogy ez a fajta, elsőre homályos „médiamegérzés” ma is működik-e, nem tudom, de úgy tűnik, akkor működött. A vállalkozás persze kudarcra van ítélve: producere először hülyének nézi, az amerikai tévétársaságok hátat fordítanak, a szponzorkeresés sikertelen, és az oknyomozó csapat összetételében is vannak időzített bombák. Mindjárt itt az enyhén egzaltált Reston (Sam Rockwell), aki meggyőződését nem titkolva vallomást akar kicsikarni az elnökből. Lehet, hogy Frost túlbecsüli magát? Ezt sugallják mindenhonnan, és a volt elnök stábja is erre alapoz, amikor zsíros pénzért elvállalják az interjúkat.

Az aprólékosan kidolgozott forgatókönyv – noha csak a film derekán kezdődik el az igazi meccs – jól adagolja a feszültséget, kiválóan (és meglepően hűen) ragadja meg a történet kulcspillanatait, s csak annyit változtat az eredeti interjúk dramaturgiáján, hogy még inkább nyilvánvalóvá váljanak a kontrasztok; bizonyos dialógusokat szó szerint átemelt az eredetiből. Ron Howard mindehhez visszafogott rendezését és okos, senkit háttérbe nem szorító színészvezetését teszi hozzá, kihangsúlyozva a dráma intim, kamara-jellegét (nem véletlen, hogy jól improvizáló színészeket választott a mellékszerepekre). A film másik pillére a színészi teljesítmény. Frank Langella – habár külsőleg kevésbé hasonlít karakterére – úgy képes megformálni a mindig nagyban játszó, kivételesen intelligens politikust, hogy egyszerre érzékelteti annak beképzeltségét és esendőségét. Michael Sheen pedig méltó partnere a kezdetben rendkívül felszínes, playboy-jellemű riporter szerepében, aki eleinte még csak fel sem méri, mibe is vágott bele, ám végül felnő a feladathoz, mit felnő, legyőzi immár ellenfélnek tekintett interjúalanyát. Annak ellenére, hogy ismerjük a végkifejletet, az érzékenyen ábrázolt kapcsolatrendszereknek köszönhetően mindvégig izgalmas marad a film. Frostnak kezdetben pusztán a bevétel lebeg a szeme előtt, s megoldandó feladatnak tartja a Nixon-interjút, aztán szép lassan bepöccenti a volt elnök megalázó viselkedése, ám szinte az utolsó pontig meg akarja őrizni hidegvérét. S ez az utolsó pont egy rejtélyes telefonhívás (amely egyébként Morgan leleménye, a valóságban nem történt meg), ami után már ő sem kérdezni, hanem mészárolni akar – ami ellenfelének amúgy a kezdetektől célja volt. A csata lezajlik, ám Frost végül (velünk együtt) mintha szinte megsajnálná a végleg összetört elnököt (önkéntelen, ám hatásos szúrás az ajándék a zárójelenetben), aki megérti, hogy végérvényesen elbukott. S nem egy bírósági tárgyaláson, hanem a tévéképernyőn. A felséges nép színe előtt. A tömegdemokrácia szokásos eljárása ez: a társadalom vélt igazságérzetét kielégíteni szenzációs leleplezésekkel, a néző legalantasabb igényeire apellálva.

Van egy ironikus mondás, miszerint a demokrácia csupán abban különbözik a diktatúrától, hogy a vita végén nem szó szerint, csupán szimbolikusan ölik meg egymást a felek: erre szolgál kard, pisztoly vagy gépfegyver helyett a szavazás – mert dönteni kell, a kisebbséget pedig el kell hallgattatni (ha tetszik, viselje el a többség döntését). Ha Nixont nem sikerült a társadalmi igazságszolgáltatás szokott pályáján végigvonszolni, az eljárást lefolytatja a média (s hogy visszakössünk a nyitányhoz, Gyurcsány Ferenc vagy – a rendező által is bevallott párhuzamként – a Bush-éra vélt vagy valós bűneinek kezelése itt látványosan hasonlít filmbéli szituációnkhoz). Onnantól, hogy Frost felteszi a kérdést Nixonnak, „…és az amerikai emberek?”, mindez nyilvánvalóvá válik: innentől olyan naivitás mozgatja a mozit, melyre ma már – közép-európaiként – rezignáltan legyintünk. Nem tudjuk elképzelni, milyen döbbenetet okozhatott a Watergate-ügy, mert hozzászoktunk a politikai szereplők intézményesített hazugsággyárához. S ezért figyeljük kényelmetlenül Reston szónoklatát is arról, hogy a Nixon-interjún a demokratikus rendszer hitelessége múlik. Hitelesség? A politika maga teremti meg ennek illúzióját azzal, hogy sajátos játékszabályai szerint rendre kiválaszt, bevesz és kivet magából szereplőket – a média hathatós közreműködésével. Mi pedig kéjjel drukkolunk a szimbolikus születésekhez és halálokhoz. Ám mi az aranyszabály a negyedik hatalmi ág berkeiben? Minden csoda – leleplezés, lejáratás avagy megnemesülés – három napig tart.