Tudjuk jól, hogy hol kezdte Guy Ritchie, de ő sem felejti el a régmúlt időket. Az alvilági alakok mindig is részesei voltak műveinek és amikor nagyobb költségvetést tudhatott maga mögött, kiderült, hogy eléggé ügyesen bánik a lassításokkal vagy éppen gyorsításokkal. Így be tudott mutatni egy szórakoztató és vicces Sherlock Holmes-t és egy rendkívül élvezetes sorozatadaptációt. Most éppen Arthur királyon van a sor… és hát ebbe sem tört bele a bicskája, csak érthetetlen módon orbitálisat zakózott. Valószínűleg sokan és sok helyen fogják magyarázni vagy elemezni a miérteket. Viszont a film nm lett tré, a közönséget hagyta hidegen a kaland-fantasy. Olvasd tovább
kritika
Röviden: Bye Bye Man – A rettegés neve
Temérdek városi legenda van és bizony mindegyikből lehetne épkézláb horrort forgatni. Lehetne, csak akarni kell. És hozzá lehet állni úgy is, hogy majd a munkálatok során szépen kikerekedik belőle egy érdekes történet. A Bye Bye Man mumusa eléggé izgalmas jelenség, elég kiejteni a nevét vagy csak rá gondolni és máris kész a baj. Hallucinációk révén szörnyűséges dolgok elkövetésére vehet rá. Nem túl eredeti ötlet, viszont hozzáértő kezekben félelmetes filmet lehet faragni belőle. Nos, sohasem veszi ki jól magát, ha valamit ide-oda tologatnak,nehezen tudják megtalálni a bemutató dátumot. 2015 novemberében ért véget a horror forgatása, majd némi csúsztatgatás után 2017 elején (itthon április 27-től) küldték az amerikai közönség szeme elé. Talán jobb lett volna elfeledkezni a létezéséről, pont mint az említett mumusról.
Tinikért kellene izgulnunk, akik egy ház kibérlése után ismerkednek meg a névvel, amit jobb lett volna, ha nem ejt ki senki. Ki kell üríteni az elmét, nehogy valami rettenetes történjen, de hát ez nem megy oly könnyen és nem a Habcsókemberke jelenik meg. Sajnos a rendezőnő nem nyúlt túl kreatívan az alapötlethez, eléggé nagy hülyeségnek tűnik, hogy éppen úgy próbálkozik valaki elfeledni a horrorisztikus rémséget, ha folyamatosan lefirkálja, hogy ne gondolj rá. Ugyan az első percek még érdekesnek tűnhetnek, de később már csak azon kell aggódni, hogy az állkapcsunk ne akadjon ki a folytonos ásítástól. A fiatal színészek totálisan gyenge teljesítményt nyújtanak és eléggé bosszantó, hogy egyes helyzetek csak úgy lógnak a levegőben, mintha akartak volna kezdeni valamit pár ötlettel, csak menet közben elfeledkeztek róla. Ügyes rendezéssel és operatőri munkával a „Ne gondolj rá” sztoriból nézhető filmet lehetett volna faragni. Viszont legalább a mumusról nagyjából olyan gyorsan feledkezünk meg,mint erről a gyenge minőségű alkotásról. Mert a Bye Bye Man ezúttal nem a rettegés neve, hanem a komplett unalomé.
imdb: 4,2 Olvasd tovább
A galaxis őrzői vol. 2. (Guardians of the Galaxy Vol. 2)
A kritikát Mini Me írta.
Egy ideje már érzékelhető a filmes világban, hogy az MCU saját, külön utakon járó franchise gyártó vállalkozássá nőtte ki magát. 2014-ben, amikor a Galaxis őrzői című képregény adaptációt vászonra vitték, voltak aggodalmaskodó felhangok, akik úgy ítélték meg, hogy ez a film nem lesz olyan népszerű és közkedvelt, mint a többi Marvel szuperhős kalandjai. A film végül befutott a vásznakra, Űrlord, Gamora, Drax, Mordály és Groot egy csapásra világszerte híres és népszerű lett, immár a mozivásznon is. Evidens volt a folytatás elkészítése és felmerült a kérdés, hogy lehet-e fokozni azt a speciális hangulatot, amit az első felvonás váltott ki. Nos véleményem szerint lehetett. Olvasd tovább
Tűnj el (Get Out)
Egy párkapcsolat talán egyik legizgalmasabb pillanata, amikor eljön a nagy pillanat, a találkozás az anyóssal és az apóssal. Nagyon is fontos az első benyomás! Hogyan kellene viselkedni? Mit fognak gondolni róla? És így is kezdődik a film, Chris Washington találkozni fog Rose Armitage, vagyis a barátnője szüleivel. Éppen nagy csomagolásban van. Elvileg nincs mitől tartania, hiszen jó kedélyű fiatalember, munkájával is elégedett lehet. Na igen, de talán a bökkenő az lehet, hogy Chris fekete, Rose viszont fehér. Olvasd tovább
Amerikai pasztorál / 20. századi nők
írta Nikodémus
Elmondhatatlan tragédia, ha egy szülőnek el kell temetnie saját gyermekét, ám nem kisebb kín, ha kénytelen végignézni, ahogy utódja egészen más utat választ, mint amit ő adott számára példaként nevelésében. A budapesti Titanic Filmfesztiválon nemrég bemutatott Amerikai pasztorál és 20. századi nők különböző nézőpontból ugyan, de egyaránt erről az őrjítő tehetetlenségről mesél.
Mine
Mike Stevens (Armie Hammer) türelmesen hasal mesterlövész fegyvere mögött, bár társa és egyben jó barátja azért már erősen unja az eseménytelen órákat. Majd nem sokkal odébb nagy lesz a nyüzsgés, feltűnik néhány személy és a tengerészgyalogosok megkapják az utasítást: ki kell iktatni az egyiküket. Stevens hezitál, egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy pont a célszemélyt látja, másrészt nem feltétlenül ölne többet a kelleténél. A várakozás végül menekülésbe csap át, majd aknamezőre tévednek. A kolléga elhalálozása után Stevens is rossz helyre lép. Úton van a segítség, de nem néhány órát kell várnia, hanem napokat. Olvasd tovább
Aftermath
A kritikát Mini Me írta.
Talán közhelyes, talán nem, de az élet valóban a legnagyobb forgatókönyvíró. A megtörtént eseményeken alapuló történetek általában megváltoztatott helyszínekkel, nevekkel, időpontokkal viszi vászonra a filmes szakma, ez Elliot Lester mozijában sincsen másképp. Talán elmondható az élet írta történetekkel kapcsolatban az a tényező is, hogy bizony előfordulhat, sőt szinte kötelezően elő is fordul, hogy egy eseménysorozat folyamatait össze kell sűríteni, hiszen egy filmbe kell beleágyazni, akár napok, hetek, hónapok történéseit, érzéseit, változásait. Ezen egyszerűsítések miatt érezhető sok esetben az ilyen típusú filmeken a vontatottság és az üresség érzete, a logikátlanság. Amennyire a történet kerete és időtartama megengedte Javier Gullón forgatókönyvíró és a rendező ebben az esetben nem követtek el súlyos mulasztást. Olvasd tovább
Halálos iramban 8 (The Fate of the Furious)
Kiskoromban eléggé jól elvoltam a matchboxokkal. Akadt rengeteg kis járgány és hát nagyon is el lehetett szórakozni velük, különösen ha még felhúztunk mellé legókockákból egy-két épületet, amelyekre rá lehetett fogni, hogy a hírneves felhőkarcoló vagy esetleg egy világváros része. Ezeket aztán szépen le lehetett rombolni, ki lehetett találni külön kis történeteket mellé, remek szórakozás volt, miközben a kis autókat átlökdöstük rajtuk.. Felnővén újra lehet élni az egykori játékélményt, csak hát az a kérdés, hogy a roncstelepen vagy Hollywoodban teszik ezt. Vin Dieselék alá sok millió dollárt toltak be, hogy véghezvigyék elképzeléseiket, menő járgányokban nyomulhattak és a világ néhány pontján zúzhattak és gyorsulhattak. A Halálos iramban franchise már elérte azt a szintet, hogy a főszereplők inkább szuperhősökre emlékeztető mutatványokat hajtanak végre. Olvasd tovább
Némaság (Silence)
írta Nikodémus
„Ami igazán érdekel, az az elvilágiasodás kérdése. Ugyan miért taszítanánk el magunktól azt, amitől gazdagabbá válhatna az életünk? Ez számomra ezeknek a lelki, természetfölötti folyamatoknak egyfajta megbecsülése, illetve keresése. A Némaságban is ez vonzott. A megszállottjává váltam, meg kellett csinálnom.” (Martin Scorsese)
Két előzményről itt esett szó.
Mit lehet írni egy olyan filmről, melynek legendás alkotója csaknem három évtizede tervezgeti azt? Egy filmről, mely mind témájában, mind történetében totálisan szembemegy a trendekkel? Egy olyan filmről, mely a gyorsfogyasztásra készült plázatermékek korában majd’ három órás játékidejével teszi próbára az embert? Martin Scorsese legújabb filmje, az idén márciusban végül itthon is bemutatott Némaság kapcsán egyre sorakoznak a kérdések – a híreket hallva eleinte felszínesek, majd a kész művet megtekintve sokkal lényegbevágóbbak. Válasz pedig nincs – csendes kritika az év legcsendesebb napján.
Patriots Day
Szép napnak indult 2013. április 15-e. Bostonban nagyjából három dolgot tesz az ember: megnézi vagy részt vesz a maratonon, esetleg szurkolhat a Red Sox-nak. Tehát eléggé nagy nyüzsgés alakul ki a verseny körül, mindenki vidám és szurkol. Tommy Saunders őrmester úgy gondolta, hogy legnagyobb problémája kínzó térdfájása lesz. Tévedett. Az idegesítő homárnak öltözött alak a legkisebb gond. 14 óra 50 perckor két robbanás történt, amelynek következtében 183-an sérültek meg és hárman meghaltak. Szép napnak indult… Olvasd tovább
Röviden: Bukós szakasz (CHiPs)
A sorozatadaptációk döntő többsége vagy csak a címükben hasonlítanak az alapanyaghoz vagy annyira a széria annyira régi, hogy tulajdonképpen a kutya sem emlékszik rá és bármit bele lehet erőltetni. Még a 70-es évek végén futott a ChiPs, amelyet talán nálunk még alámondással sem vetítettek. De a lényeg, hogy két motoros járőr állt a középpontban, akik nyilván elkaptak jó néhány rossz fiút és ügyeltek az autópálya rendjére. Az új változat nagyjából ugyanezt a sémát követi.
Akad néhány korrupt zsaru a motoros járőrök köreiben. Még szép, hogy el kellene kapni őket, a feladattal az FBI egyik ügynökét bízzák meg, Frank Poncherello név alatt nyomozhat. Kicsit nagyképű, nehéz vele kijönni és ha meglát egy dögös csajt rögtön elfeledkezik mindenről. Jon Baker kaszkadőrként tevékenykedett egykor, azonban egy-két baleset után úgy döntött, hogy zsaru lesz.
Azt hiszem mindannyian tisztában vagyunk, hogy miképp is néz ki egy buddy cop akció vígjáték. Az elején még nincs meg az összhang a két főszereplő között, idővel szépen összecsiszolódnak és a végére nagyon is megkedvelik egymást, épp hogy nem fogadják egymást testvérekké. De a másfél-két óra alatt azért össze kell ugrasztani őket párszor. A kötelező állomásokat teljesíti is a film, de kevésbé szórakoztatóan, mint kellene.
Mivel eléggé csekély összegből gazdálkodhatott az író-rendező-főszereplő, túlpörgetett vagy éppen látványos akciójelenetekre nem kell számítani, de azt a keveset, amit láthatunk korrekt módon teljesíti. Poénkodás terén viszont nem fogja vissza magát a film, mármint bőven akadnak alpári vicceskedések is, de a 21 Jump Street sokkal jobban megoldották a feladatot, itt eléggé sok humorosnak szánt pillanat mellémegy. A Bukós szakasz úgy-ahogy elszórakoztat, tűrhető és valamennyire még kedvelhető is, de sajnos nem túl erős. Olvasd tovább
Captain Fantastic
írta Nikodémus
Sokan érzik manapság úgy, a sporthoz és a neveléshez feltétlenül értenek: tízmillió szövetségi kapitány és pedagógus országa vagyunk. A nagy össznépi stadion- és kompetencia-számlálásban azonban elvész a lényeg, melyre Matt Ross filmje, a Captain Fantastic csendes humorral hívja fel figyelmünket: nagyívű elméleti megfontolások helyett a mindennapi hiteles példa nevel leginkább.










