írta Nikodémus
Az az igazság, hogy még Ashton Kutcher a legjobb ebben az egészben. Megformáltja, Steve Jobs viszont ordítozva küldené el a búsba az összes alkotót, Joshua Michael Stern jOBS című filmje ugyanis se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak érdektelen. S ezt a mániákus Apple-vezér mindennél jobban utálta.
Azt hiszem, hogy a western-akciófilm angol címe egyben Mickey Rourke-hoz is köthető, egyértelműen tanúbizonyságot adott róla, hogy magasról tesz arra, hogy minőségi produkciót vállaljon be, nyugodtan lehetne egy sírkövet állítani karrierjének, amely afféle „könyvjelző” is lehetne, hogy 2013-ban mihez adta a nevét. A színész magát a Pokol Urát játssza, akinek kedvenc területe a vadnyugat, hisz az tömve van mindenféle zsivánnyal és gyakran érkezik onnan kínozhatnivaló anyag. Danny Trejo egy törvényenkívüli bagázs tagja, van itt vonatrabló, gyújtogató, kalandor, szélhámos és marhatolvaj is. Szóval elég változatos a csapat és egyiküktől sem áll távol a gyilkolászás. Trejonak némi vitája támad az egyikükkel, így gyorsan a túlvilágra kerül, ahol Luciferrel egyezséget köt: 24 órát kap, hogy levadássza egykori társait. Egy nap, nem több és mindegyikkel neki kell végeznie. Roel Reiné rendező képes nézhetetlen filmet is készíteni, de ha épp elkapja a ritmust, akkor tud egészen korrekt munkát is végezni a B kategórián belül. Ezúttal összeszedte magát, de mondhatnám úgy is, hogy másolja a nagyokat. Beállításaival, jeleneteivel próbálja a nagyobb költségvetésű filmeket utánozni és nem bukik el igyekezetében. Senki ne várjon csodát, a Pokoli egyezség nem egy kiemelkedő darab, de legalább korrekt módon összerakott bosszúmozi és Dina Meyernek is jól áll a vadnyugati gúnya. Olvasd tovább
A történelemkönyv lapjairól tudjuk, hogy a II. világháborúban ledobták a két atomot, nem sokra rá Japán kapitulált, ám a császár érdekes módon tovább irányíthatta népét egészen haláláig. Talán néhány embert érdekelhet, hogy miért nem vonták felelősségre az ország első emberét. Peter Webber filmjében azt vizsgálja, hogy mi történt, miután a kamikaze pilóták eltűntek a kék égről és a távol-keleti szigetvilág végre letette a fegyvert. Nem állítható, hogy okosabbak leszünk, de azt sem lehet tényként kezelni, hogy semmit sem tudunk meg.
Douglas McArthur (Tommy Lee Jones) fülét rágják a szövetségek, a washingtoni nagykutyák a nyakában lihegnek. Rábízzák, hogy vizsgálja meg, hogy Hirohito császárt felelősségre lehet-e vonni háborús bűnökért. A tábornok egyik emberét, a helyi kultúrát és szokásokat ismerő Fellers altábornagyot (Matthew Fox) kéreti be magához: 10 napja van, hogy utánajárjon a részleteknek, majd azt ő láttamozza, jóváhagyja és továbbküldi a fejeseknek. Olvasd tovább
Ez a film az esztétika diadala. A termoszféra eddig soha nem látott gyönyörű, komótos, hosszan kitartott snitteken jelenik meg, és a dráma minimalizmusában is csak gyönyörködni lehet.
Még a koliban az egyik szobatársam esténként mindig előkaparta szekrényéből kistévéjét, beállította az antennát és megnézte a Barátok közt újabb epizódját. Csakis ez érdekelte a műsorok közül, semmi más. Jómagam ugyan nem követtem a sorozatot és csak néha tartózkodtam a szobában, amikor elkezdődött az aktuális rész, de nem mindig alakult úgy, hogy kihagyjam a tévé beüzemelését. Néha hetek is elteltek, míg belefutottam a soron következő részbe és azonnal feltűnt, hogy egyik-másik karakter mintha nem úgy viselkedne, mint korábban. „Te, ez a fickó nem valami galád szélhámos volt legutóbb?- kérdeztem. „Már megváltozott” – jött a választ. Ismét telt-múlt az idő „Ez az alak megint egy mocskos gazember?” – tettem fel a kérdést. „Úgy tűnt, hogy megjavult, de mindez csak egy nagy terv része volt, viszont a másik továbbra sem változott, továbbra is pozitív alak.”
A búra alatt sorozatot próbálták misztikus, izgalmas produktumként beállítani, de valójában nem más, mint a Barátok közt begyorsítva. Nem kell több tucat epizódot megvárni ahhoz, hogy valakin a változás jeleit vegyük részre, az alkotóknak nem is volt ennyi idejük, 13 részbe sűrítették bele Stephen King bestsellerét, gyaníthatóan alaposan felhígították a sztorit. Alapvetően kevesen vannak ellene annak, ha egyes szereplők nem ugyanúgy viselkednek (kivéve persze Jockey), de az alkotók olyan röhejes és blőd helyzeteket, szövegeket teremtettek-írtak, amit talán csak a latin-amerikai szériákon edződött közönség tud rezzenéstelen arccal, kikapcsolt, OFF-üzemmódban lenyelni. Olvasd tovább
Aki fiatalkorában gyakran támasztotta valamelyik kocsma pultját bizonyára megbeszélte cimboráival egymás között pár sör és feles társaságában, hogy egyszer talán végig kellene inni a környék italozóit, méghozzá egy nap (vagy este alatt). Anno mi is többször egyeztettünk, párszor el is indultunk, de valahogy mindig jutottunk a cél végére, valaki mindig levált tőlünk vagy eltűnt (volt olyan eset, hogy a két település között csámborgott és állítása szerint ufót látott), esetleg leragadtunk egy helyen. Eltelt jó néhány év és már egyikünk se gondol arra, hogy be kellene fejezni, amit egykoron elhatároztunk.
A The World’s End elején Gary King (Simon Pegg) még mindig a régi szép időkön agyal, amikor még a haverokkal Newton Havenben iszogatott és egyszer ők is elindultak a „Nagy Túrára”, amelyet sajnos nem fejeztek be. Nem hajlandó beletörődni, hogy így alakult, összecsődíti a régi társaságot, akik inkább azért tartanak vele, mert egyhangú, szürke, mondhatni unalmas életükbe akarnak némi színt csepegtetni és nem azért társulnak Kinghez, mert olyan nagyon hiányzott nekik. Olvasd tovább
Az esetek döntő többségében minimum megnézzük annak a filmnek az előzetesét, ami elé le szeretnénk ülni. Viszont a Hidden Face esetében még véletlenül se keressünk rá a kedvcsinálóra, erősen spoileres, gyakorlatilag élvezhetetlenné válik tőle a thriller. Roppant nagy szerencse, hogy ezúttal én sem láttam a trailert.
Adrián barátnője hátrahagyott búcsúüzenetét nézi könnyes szemmel, majd csendben egy vendéglátó egység asztalánál egymás után fogyasztja a búfelejtő whiskey-t. A záróra eljövetelével az aranyos, jó szándékú pincérnő hazaviszi a férfit, majd miután a karmesterként dolgozó férfi reggel viharos gyorsasággal távozik később köszönetet mond és gyorsan össze is melegednek. Olvasd tovább
A fene se érti Uwe Boll-t, aki magát kiváló filmesnek tartja, műveit többször komoly díjesélyesnek gondolja. Talán jó néhány év múlva memoárjában majd leírja, hogy hülyére vett mindenkit, tudatosan építette fel negatív hírnevét, egyszerűen csak boldog volt, hogy hobbijának, a rendezésnek hódolhatott és még pénzt is kapott érte. Hisz nyilvánvaló, hogy annyi kritika és utálat után ne essen le valakinek, hogy talán mégsem akkora zseni és egye számítógépes játékok kedvelői minimum keresztre feszítenék.
Vállalati csalódások, Krízispont, Válság a Wall Streeten, Inside Job… filmek a gazdasági válságról. „A” ligás drámákról van szó, valamiért Uwe Boll is úgy érezte, hogy neki is meg kell mondani a magáét. Érdekes módon ha nem játékadaptációról van szó valamennyire képes megerőltetni magát és nézhető produktumot kreál, tehetségesnek ezek után még véletlenül se lehet nevezni, de valahol (nagyon mélyen) megvan a szikra benne, hogy a B kategórián belül nézhető filmeket alkosson. Már a Tunnel Rats és egészen élvezhető volt tőle, a Rampage-et pedig több helyen dicsérték. Olvasd tovább
Mi vagyunk a Kelet és ez csak a kezdet! – mondják az elején, miközben egy olajtársaság vezérének az otthonát teszik tönkre. Őket csak a férfi gaztettei érdeklik, amelyek miatt nem vonták felelősségre, nyilvánvalóan vastag pénztárcája miatt úszta meg. Egyesek szimpatizálnak velük, mások egyszerűen terroristáknak tartják őket. Pedig ezeknek az embereknek csak elegük van abból, hogy olajréteg alól szomorúan pislogó állatokat, tengerbe ömlő szennyet nézegessenek az újságok címlapján vagy a tévé képernyőin. Próbálnak tenni valamit az íróasztaluk mögött békésen üldögélő öltönyösök ellen, akik már a lelkiismeretüket is lefizették súlyos milliókkal. Környezetszennyezés? Ugyan, milliók pihennek a bankszámlán, a többi nem lényeg. A Kelet szabályai egyszerűek: ha kémkednek utánuk, ők is kémkednek és ha valaki szennyezi a környezetet, akkor ők is összerondítják az elkövető élőhelyét.
Sarah (Brit Marling) okos, jó megfigyelő, vág az esze, mint a borotva. Megjárta az FBI-t, jelenleg egy magánnyomozó cégnek dolgozik. Új megbízatása szerint be kell épülnie egy ökoterrorista csoportba, majd rendszeresen jelenteni kell. Felveszi hátizsákját, pénztelennek, nincstelennek adja ki magát, aki csalódott szeretteiben és a társadalomban. Hamarosan össze is találkozik az egyik radikális környezetvédővel, innen már viszonylag egyszerű a dolga. A Kelet karizmatikus vezetője először is leckékkel traktálja, de a nő hamarosan megkérdőjelezi küldetése fontosságát, habár a csapat céljaival egyetért, de tetteikkel kevésbé. A tagok mindegyike eltökélt, szenvedélyes, de ugyanakkor kedvelhetőek. Brit Marling az indie filmek hercegnőjévé növi ki magát, egyelőre még természetesnek és nem látszik rajta az a vágy, mint az A kategóriás kolléganőin, hogy ők akarnak lenni az álomnők. A film leginkább a színészek terén a legerősebb, Alexander Skarsgårdra nem lehet panasz és Ellen Page is remek alakítást nyújt. Marling Zal Batmanglij rendezővel (együtt írták a szkriptet) nem igazán foglalnak állást, kérdéseket tesznek fel, azonban megoldást nem kínálnak. Mindkét oldal oda tud csapni, de egyik fél sem tud olyan eszközöket felmutatni és magyarázatot előadni, amivel azonosulni lehetne. Némileg talán a témától is eltérnek, hiszen olykor mintha nem is a környezetszennyezés és hatásairól, hanem a szekták és lehengerlő vezetőik erejétől szólna. A film üzenete nyilvánvaló: Le a modern világgal, éljen a természet, vissza a vadonba. 70 %
– Valaki van az ajtó mögött! – suttogja ijedten, könnyes szemmel Perronék egyik lánya. Nővére álmosan, kelletlenül felkel, előveszi szemüvegét és odacsoszog az ajtóhoz, amire csak folyosóról beszűrődő Hold halovány fénye vetül.
– Ó, dehogy van, de megnézem, látod, nincs itt senki! – mondja álmatagon testvére.
– De! Mögötted áll! – rebegi húga, mi pedig az ügyes beállításnak hála nem látunk semmit, csak az ajtót és a nővért, illetve a háta mögötti sötétséget. Csak a képzelete játszik a húgával vagy valóban lehet ott valaki? Na, mi lesz, mutassátok már!! És ajtó hirtelen becsapódik. Olvasd tovább
Ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. Egy fehér kalapos férfi a félelem legkisebb jelene nélkül néz farkasszemet több tucat emberrel, némelyik kezében balta, valaki vasláncot csavar ökle köré. A támadás nem zökkenti ki egyensúlyából a nyugodt alakot, kalapja sem rezdül, különösebb megerőltetés nélkül küldi őket a földre, amelyen az esőzések következtében összefüggő víztenger hömpölyög. Majd megjelenik a csapat legjobbja, akire pár másodpercnél több időt kell szentelni (Mintha csak Neo küzdene tengernyi ügynökkel, aki minden nehéz helyzetben viselte napszemüvegét, majd feltűnik a színen a főSmith is.) Olvasd tovább
2013, a hírekben gyakran esik szó különös esetekről. Egyre több ember képtelen kilépni a házakból, inkább otthon a nagy fél között vagy titkon, a munkahelyükön húzzák meg magukat. Ha átlépik a küszöböt rövid időn belül véget ér életük. A pánikbetegség gyorsan végigsöpör a bolygón, végül az utcák elnéptelenednek. Mondanom sem kell, hogy ezzel véget is a jól ismert modern társadalom.
Barcelonában járunk, a középpontban Marc áll, a programozót szorítja a határidő, Enrique, a felettese felettébb sürgeti, ráadásul magánélete sem fenékig tejfel, terhes barátnőjével csúnyán összezörren. Az utolsók között ő is áldozatául esik a „Pániknak”, a dolog hátulütője, hogy pont a munkahelyén. Mit lehet tenni? Kollégáival egyetemben nem szándékoznak leragadni az épületben, ezért megpróbálnak alagutat ásni a közeli metrórendszerig. Olvasd tovább
FilmDROID