Los Últimos Días

2013, a hírekben gyakran esik szó különös esetekről. Egyre több ember képtelen kilépni a házakból, inkább otthon a nagy fél között vagy titkon, a munkahelyükön húzzák meg magukat. Ha átlépik a küszöböt rövid időn belül véget ér életük. A pánikbetegség gyorsan végigsöpör a bolygón, végül az utcák elnéptelenednek. Mondanom sem kell, hogy ezzel véget is a jól ismert modern társadalom.

Barcelonában járunk, a középpontban Marc áll, a programozót szorítja a határidő, Enrique, a felettese felettébb sürgeti, ráadásul magánélete sem fenékig tejfel, terhes barátnőjével csúnyán összezörren. Az utolsók között ő is áldozatául esik a „Pániknak”, a dolog hátulütője, hogy pont a munkahelyén. Mit lehet tenni? Kollégáival egyetemben nem szándékoznak leragadni az épületben, ezért megpróbálnak alagutat ásni a közeli metrórendszerig.

A Pastor fivérek otthonosan mozognak az apokaliptikus közegben, előző filmjük a Víruscsapdában szintén egy globális járvány volt a felelős a jól ismert világ összedőléséért. A testvérek nem tartják szükségesnek, hogy elmagyarázzák mi történhetett, mi okozhatta az világraszóló agorafóbiát, találgatások ugyan vannak, de nem is érezzük a hiányát a konkrét ok kihagyásának. Pláne, hogy a végét elnézve könnyen lehetett volna Az eseményhez hasonlító film is. A lényeg, hogy a társadalom a metróalagutakban, csatornákban jut A-ból B pontba, Marc pedig kénytelen egykori főnökével tartani, hiszen felettese még rendelkezik egy működőképes GPS-szel, aminek segítségéve feltámad a remény, hogy eljuthat barátnője ölelő karjaiba.

Némileg a Metro 2033 regényhez hasonlít a sztori nukleáris háború nélkül és sokkal jobb annál. Nincsenek szörnyek, de minden peronon kis közösségek próbálnak boldogulni, minden egyes szupermarket emeleti szintjét csapatok barikádozzák el magukat és visszaverni a letört, éhező emberek támadásait. Egyesek a nélkülözés, az éhezés és más befolyásoló tényezők hatására kivetkőznek önmagukból, így akár egy rendőrből is könnyen lehet ellenfél. Flashbackek segítségével ismerjük meg, hogy miképp indult a járvány, illetve Marc magánéletébe is betekintést nyerhetünk. A programozó és főnöke duója szép lassan megkedveli egymást, gyakorlatilag csak egymásra számíthatnak és kiderül, hogy a felettes is csak érző szívű egyén. Végül már csak nevetnek azon, hogy Marcot valószínűleg kirúgta volna, mindez ugyanis már nem számít, csakis az a lényeg, hogy addig közösen valahogy túlélték.

Mindebből kikerekedik egy szép, új világ-szerű üzenet, illetve érezhető, hogy a rendezők tanúságos véget akartak: Az ember túlságosan is függ a technikai vívmányoktól, inkább a zárt térben kushad, ahelyett, hogy kimenne a friss levegőre. De a klausztrofóbiát és a bezártságot a játékidőben nem tudták teljes mértékben kibontani, mellesleg eléggé kiszámítható, klisékkel megspékelt alkotás, amelyeket élvezhetően tudtak elénk tárni. Ám az operatőri munka és a fényképezés remek, a zene is remek. Semmi újat nem mond a posztapok filmek kedvelői számára, de ettől függetlenül egy realisztikus(nak ható) sztorit kapunk, ahol a karakterek kedvelhetőek, vannak elfogadható motivációik és a drámázást sem érezzük feleslegesnek. 70 %