írta Nikodémus
Hölgyeim és Uraim, azért gyűltünk itt össze e mai napon, hogy eldöntsük: az előttünk felsorakozott szépreményű ifjak közül ki alkalmas arra, hogy a nagybetűs élet zord viharaiban és embert próbáló akadályversenyében helyt álljon. No de minek is szaporítom itt a szót, húzzanak tételt. Ki lesz az első? Á, ön, tessék, tessék. Mit is húzott?… hm, érdekes tétel. Nos, felkészült? Akkor kezdje.
írta Nikodémus
A film, ami azért készült el, hogy Brad Pitt végre megkaphassa régen várt és jól megérdemelt Oscarját – bár ezt a mondatot már három éve, a Benjamin Button különös élete bemutatójának környékén is sokan elsütötték, a dolog akkor nem jött be. Most itt az újabb versenyző – meglátjuk, lesz-e királycsináló a Pénzcsináló.
írta Nikodémus
Kicsit unom már a diszkriminációval foglalkozó filmeket, ám mivel a rasszizmus – úgy tűnik – örökké kibeszélendő probléma marad, nem ússzuk meg az évenkénti parabolát Hollywoodból. Amely most egy minden ízében Oscar-kompatibilis film képében érkezik.
írta Nikodémus
Hollywood végigment már oda s vissza a kémfilmeken. Láttunk teljesen elhihetetlen eszképista popkornt (James Bond), valamint „valós”, saját hőseit és kliséit szétbontó drámát egyaránt (ilyennek ígérkezik például a Tinker Sailor Soldier Spy), igazi újdonságot nehéz mutatni. Az adósság próbálta, de nem sikerült.
írta Nikodémus
Ez a film kőkemény. Nem a benne szereplő macsók vagy feszes akciók miatt (ilyesmit úgysem sokat látunk), hanem könyörtelensége okán. Olyan szinten lemezteleníti szereplőit, hogy már szinte fáj a nézőnek, amit lát. Az Animal Kingdom-ot ezért kell megnézni – a betevő fájdalom-adagért.
írta Nikodémus
Habár a kritika jórészt az Annie Hall-t tartja Woody Allen eszenciájának, én mégis jobban szeretem a Manhattant, ahol ugyan megtalálható a woody alleni filmkészítés összes szükséges kelléke, ám mindezeken felül a rendező szerelmet vall imádott városának, New Yorknak. Woody Allen újra szerelmes – ezúttal Párizs a csábító.
írta Nikodémus
Hiába csengett le már az ezredforduló nagy Márai-divatja, az író művei alapján készülő filmek sora csak nem akar véget érni. Szó se róla, Márai Sándor megérdemli, hogy celluloidra kerüljön. Csak nem így.
írta Nikodémus
Élő, a politikából származó figuráról mindig kockázatos filmet készíteni, főleg akkor, ha nem csupán kerekké zárt, leegyszerűsítő, s így hamis történetet szeretnénk. A téma persze sokféle lehet – felemelkedő és/vagy elbukó tehetség, a nagy machinátor avagy a széplelkű ifjú rosszul végződő kalandja a hatalommal –, de a sokszorosan szájbarágott tanulságot már meglehetősen unjuk. Hollywoodnak tehát ritkán sikerül a dolog, s most is elsősorban két hűvös angol úr mutatja meg, hogyan kell jó politikai filmet csinálni: Peter Morgan író és a háromszor is az angol miniszterelnök bőrébe bújó Michael Sheen.
írta Nikodémus
Vallomással kezdem: nem vagyok fenn a facebook-on, és annak idején az iwiw sem hozott lázba. Elhűlve figyeltem, ahogy ismerőseim egymás után tapadnak rá véglegesen gépükre, hogy rég elveszett vagy újonnan megtalált ismerőseik után kutassanak, netán baráti körük tagjainak aznapi hangulatait fürkésszék. Az akár harmadik információs forradalomnak is nyugodtan nevezhető őrület odáig dagadt, hogy immár Hollywoodnak is megéri megénekelni, mégpedig decens előadásban, jó nevű rendező dirigálásával. Van itt azonban egy zavaró apróság: egy minimál-stílusban forgatott dokumentumfilm, amely megkavarja a dolgokat. És engem is – duplakritika.
FilmDROID