Searching for Sugar Man (2012)

írta Nikodémus

„These are the days of miracle and wonder.”
(Paul Simon)

Létezik az, hogy egy szerény dalnok, bukásnak is kevés amerikai „karrierje” végeztével egyszerűen eltűnik a Föld színéről? S közben egy másik kontinensen – csak úgy – kasszarobbantó sikert ér el anélkül, hogy tudna róla? Hollywoodi nagyepika díszletei közé kívánkozó sztori, gondolhatnánk, ám milyen mázli, hogy mégiscsak dokumentumfilm készült belőle – amelyet aztán befogadott az álomgyár is, és Oscart dobott neki. A Searching for Sugar Mant ez nem teszi jobbá, mert nem is kell: önmagában is zseniális dokumentumfilm.

Malik Bendjelloul rendezéséről a bevezetőben említetteken túl nem is érdemes sokkal többet elárulni, mert rombolja az élményt. Itt van tehát nekünk ez a titokzatos, Rodriguez névre hallgató detroiti gitárpengetőnk, aki aluljárók és kocsmák mélyén dalolva tartotta ujját a kor ütőerén. Hogy, hogy nem, egy producer „felfedezi”, készül két (és még egy fél) nagylemez, ám a bukta akkora, hogy a showbusiness azonnal eltaszítja magától hősünket – még mielőtt úgy igazán magához ölelhetné. Aztán az egyik – utolsónak bizonyult – koncerten a zenész a színpadon vet véget életének, addig fitymáló közönsége döbbenetére – állítólag. Önmaga elevenen való felgyújtásáról és főbelövésről szólnak a pletykák, de az igazság homályba vész. S itt meg is kell állnunk főhősünk sorsának követésében, mert egy másik helyszín, Dél-Afrika hív: itt tízezrek napi szellemi táplálékaként elképesztő siker volt az a bizonyos két nagylemez, hiszen a városi magányról, identitáskeresésről, fajgyűlöletről, munkáséletről vagy csak egy jó csajról vagy füves cigiről regélő dalszövegek revelációként hatottak az akkoriban apartheid-sújtotta államban.

A film tehát boncolgatja művészi integritás és siker, mainstream és ellenkultúra ellentmondásos viszonyát, de csak szordínóval: nem kell tartanunk társadalomelméleti traktátustól. Bármilyen felmerülő vonatkozás csak annyiban érdekes, amennyiben történetünk előrehaladását szolgálja – kiválóak tehát az arányok Bendjelloul filmjében, s ez még akkor is így marad, ha a végére a kívánatosnál kissé jobban eluralkodik a szirup, szinte már irreálisan makulátlannak beállítva a főhőst. Azt a főhőst, kinek sztorija egyébként – ahogyan írtam már – valóban nagyon erős, és ha rám hallgatsz, az alkotás megtekintése előtt hanyagolod az IMDb-t, a Wikipédiát, a guglit, de részben még az alant található trailert is – nem mintha kalandunk olyan csavaros lenne, ám élvezeti értékéhez hozzátartozik e boldog tudatlanság.

A nyilatkozók személyét és mondandóját is a lehető legjobbra sikerült ütemezni: a két botcsinálta nyomozóval együtt kutatunk a titokzatos zenész után, s néhány, egy-egy új részlet feltárása előtti pillanatban a vérnyomás tényleg a plafonon van. De ne gondoljuk, hogy a film kizárólag esztétikusan fényképezett beszélő fejekről szól: kapunk közeliket és totálokat Detroitról, füstös kocsmákról, élet-meghatározó utazásokról (egy kis animáció is belefér), és olyan élő képsorokat, melyek érzelmi erejének épp az azokat megelőző nyomozás alapoz meg. Apropó, nyomozás: élményszerűek a részletek – egy dalszöveg-elemzés itt, egy szőrén-szálán eltűnt lemezbevétel utáni kajtatás ott, egy internetes keresgélés amott. Mindez azonban mit sem ér finom jellemrajz nélkül, melyből épülnek a karakterek – biztosíthatok mindenkit: ez is kipipálható. Nem kérdés, detektívjeink kamaszkori idoljuk személyében saját, talán sosemvolt múltjukat keresik, és ez rengeteget hozzáad a sztori érzelmi vonulatához – függetlenül attól, hogy sikerrel járnak-e vagy sem.

Ledől-e tehát az idealisztikus(nak lefestett) bálvány vagy sem? Amikor szó szerint itt röpköd körülöttünk a műpátoszos irrealitás, jó beülni egy földhözragadt, mégis felemelő történetre. Ha netán játékfilm készülne belőle, műfajául én biztosan az érzékeny feelgood-filmet választanám, melyben rendületlenül szól a dal. A dal, melynek ereje falrengető lehet, ha nem vigyázunk.