The Master (2012)

írta Nikodémus

Végre hozzánk is megérkezett – utolsóként a tavalyi Oscar-esélyes filmek közül – 2012 talán legkülönösebb filmje. A Master rendhagyó, merész alkotás, ugyanis minden egyértelműsítő szándéknak ellenáll: nem szcientológia-botrányfilm, nem mester-tanítvány óda, nem pszichológiai karaktertanulmány, nem szédítő utazás az emberi lélek mélyére – legalábbis kizárólagosan nem. A Master ugyanis minderről is szól egy picit, legfőképpen azonban az emberlét borzongató semmijéről. Vagyis – ahogy a jólértesült bölcsészek mondanák – egzisztencialista film. No de ez is csak egy leegyszerűsítő, végső soron hazug jelző, s Paul Thomas Anderson filmje épp azzal robban nagyot fejünkben, hogy makacsul leveti magáról e billogokat.

Itt van például a történet, mely PTA legújabb alkotásában csak egy a filmélményt adó sok összetevő közül – ennek megfelelően nem is egészen koherens. A II. világháború után vagyunk, a talán poszttraumás stressztől, talán mástól (íme, újabb elbizonytalanítás) szenvedő (szenvedő?) matróz, Freddie Quell (Joaquin Phoenix) csak sodródik az élettel, fedetlen női keblek közt és maga kotyvasztotta szeszt vedelve valamit keres. Mindegy, mit, csak valami legyen. Feltéved egy épp kikötő hajóra és összefut Lancester Doddal (Philip Seymour Hoffman), aki egészen különösen mutatkozik be: felsorolja címeit és „küldetését”, valamint jót húz a Freddie által készített pocsék lőréből. A szikra lobban, s a két karakter meglátja egymásban azt a valamit. Freddie a valahová tartozás érzését kapja, Dodd pedig kedvére játszadozhat kísérleti alanyával. Mégsem tudományos ridegséggel boncolt kapcsolatot kapunk, egymáshoz való vonzódásuk sokkal ösztönszerűbb a mester-tanítvány viszonynál. És sokrétűbb: bizarr tánc kezdődik, s nem igazán tudjuk, ki tör be kit, ki vágyik jobban a másikra. Noha úgy tűnik, a mester valóban kísérleti egérként használja a megváltásra szoruló páriát (a faltól-falig meneteltetés, az agresszív kérdésözön, az érzelmi manipuláció egy az egyben mintázza a szcientológia módszereit), valójában két egyenrangú jellem szikrázó összecsapásáról van szó.

S ehhez jó színészek kellenek. Rendezőnk nagy szerencséje, hogy két, nemhogy jó, de zseniális színésze van, alakításuk egyszerűen földbedöngölő. Joaquin Phoenix testtartása, gesztusai, mozdulatai egyaránt egy szellemileg, lelkileg szétesett emberről tudósítanak, a tekintete azonban félelmetes: ha rád néz, egyszerre villan meg benne az irgalomért könyörgő kitaszított és az éjfekete gyilkos ösztön. És sohasem tudhatod, melyik kerekedik felül. Fenevaddá lényegül át Philip Seymour Hoffman is, ám ő intellektuális fölény és laza nemtörődömség mögé rejti valódi énjét. Végig valami nyugtalanítót érzünk játékában, s a pusztító erejű mélység néha – egy óvatos kritika vagy egy okvetlenkedő rajongó hatására – előtör a felszín alól. Amy Adams erős akaratú matrónaként ügyel férjére, a társaságra és a mozgalomra, s minduntalan figyel, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy ő eltervezi. Bizarr, már-már blaszfémikus a kép: a torz „megváltó” (Dodd) mellett szilárdan ott áll hitvese, az „anyaszentegyház” (Adams karaktere, Val szinte végig terhes a filmben!). Téboly a köbön.

Más filmet simán elvinnének a hátukon, de itt a színészek zsenialitása azonban még nem elég az átütő hatáshoz: kell hozzá a mindent titokzatossá tevő, elliptikus elbeszélésmód, a töredezett jelenetek, a kihagyásos cselekmény és a kronológia bizonytalansága. Félelmetes láttató-erővel peregnek a jelenetek, mégis mindegyikben zavaró elemként idegenít el egy meglepő gesztus, egy furcsa vágás, egy szokatlan díszlet vagy egy kizökkentő zenei motívum. Még a szimbólumok is rejtélyesek, a szépen kibontott és végigvitt víz-szimbólum kivételével. PTA célja kettős: egyrészt ránk kényszeríti, hogy ne mindentudó kívülállóként, hanem töredékes ismeretekkel rendelkező résztvevőként figyeljük az eseményeket. Az összefüggések feltárása ránk van bízva – dolgozni kell a filmért, jócskán. Már csak azért is, mert a rendező másik célja, hogy világos kapaszkodók nélkül mutassa meg egy baljós kor szellemi viszonyait, melynek mélyén ott lappang a II. világháború és a holokauszt kitörölhetetlen traumája, az apa nélkül felnőtt nemzedék gyötrődése (ebből majd beat-lázadás lesz), az épp kezdődő fogyasztói társadalom, a hétköznapokat betöltő reklámok ostoba hurráoptimizmusa (ezt meg majd a hippi-mozgalom tagadja meg), a mccarthyzmus, a kétpólusú világrend és az atomháború nyomasztó veszélye. Csoda, hogy egyesek áltudománnyal kevert önmegváltó-tanok híveivé szegődnek?

A „nagy kísérlet” nem sikerül: Freddie elkallódik, Dodd pedig nem tanul az eredményből, és módszereit a továbbiakban hatalom-építésre fordítja: ő lesz a szinte katonai fegyelemben működő szektájának alfája és omegája, az egyetlen úr. A Vérző olaj kapitalizmus-szimbolikája azt üzente, hogy amorális jellemekkel nem lehet új civilizációt alapítani (miközben persze ott is a hatalom mibenléte körül forgott a cselekmény). A Master konklúziója – ha van egyáltalán – még kegyetlenebb: nem lehet újrakezdeni. Mindig marad egy foltnyi üresség az emberlétben. Milyen ironikus, hogy a szcientológia épp e „foltok” teljes kitakarítását ígéri elmédből.