Transz / Senki többet

írta Nikodémus

Újraírható-e az emberi agy? Hamisítható-e – elhelyezhető-e, kitörölhető-e – a gondolat? Filmes elmetrükközés-ügyben mostanság Christopher Nolant szokás emlegetni (oda se neki, az Eredet tisztes munka volt, A tökéletes trükk még inkább), ám idén két olyan film is érkezett, melynek rendezője szintén az elme zegzugait vizsgálja. Danny Boyle és Giuseppe Tornatore – noha gyökeresen más stílusú alkotók – legújabb filmjüket egyaránt az iménti alaptétel körbejárásának szentelték. Bár a Transz egy pörgős thrillerként, a Senki többet pedig komótos melodrámaként indul, mindkét film jókorát csavar eredeti zsánerén – és persze a mi agyunkon is.

Boyle az „angol újhullám” fenegyerekeként nem sokat teketóriázik, egyből beránt a Transz alapszituációjába. Simon (James McAvoy) egy aukciós kereskedő, s monológjának kezdőtétele – miszerint egyetlen festmény sem ér annyit, hogy emberéletet áldozzunk érte – eleinte a biztonsági protokoll gépiesen betanult szövegének tűnik, ám érvényességét nem sokkal később a saját bőrét kockáztatva tesztelheti, ugyanis az árverést megzavarják, s az értékes műalkotást menekítenie kell. Igen ám, de útját állják az igazi rablók, majd kiderül, összehangolt akcióról van szó, melyben ő a beépített ember. Csakhogy fejbe ütik, amnéziája lesz, a festmény pedig eltűnt. A csapat vezetője (Vincent Cassel) tehát módszert vált: némi kínozgatás után inkább pszichológusra (Rosario Dawson) bízza hősünket, ugyan húzza már ki belőle a szajré hollétének titkát. Boyle imponáló lazasággal vázolja fel a karaktereket, teremt hangulatot, és kitűnően vezet minket az orrunknál fogva. Olyannyira, hogy szinte észre sem vesszük, hogy a feszes és szövevényes cselekmény derekán a tónus átvált thrillerből noirba – mindent hozva, ami ezzel együtt jár: szenvedésre ítéltetett főhős, femme fatale, nyomasztó dilemmák, helyrehozhatatlan kár a világ működésében. Persze nincs elmefilm a valóság és a tudat tereinek összemosása nélkül, s Boyle ezt is nagyvonalúan oldja meg: finoman stilizálva mindig csak annyira egyértelműsít, hogy még épp követni tudjuk a fordulatokat. A kimerítő magyarázat természetesen nem marad el a végén, ahogy a végső leszámolás sem, ám olyan elegánsan simulnak egybe, hogy egyre csak filmünk alaptételén gondolkodunk – megéri-e a művészet az emberéletet? S itt következik be a legnagyobb fordulat, mely mélységesen pesszimista választ ad kiinduló tételünkre. Arcunkba törli, hogy kisstílűen mocskos az ember: ami lehetségessé válik, azt ki is próbálja, hogy kihasználja a másikat.

Tornatore nem ilyen kíméletlen, vérbeli olaszként kellemdúsabb, lassúbb drámát sző legújabb filmjében, a Senki többet hőse ugyanakkor nem kevésbé különös, mint Boyle-é: Virgil Oldman (Geoffrey Rush) elismert műkereskedő, tisztaságmániás, mizantróp, és menthetetlenül sznob. Maga építette álomvilágban, a tökéletesség hajszolásának illúziójában él, mígnem fel nem bukkan egy rejtélyes hölgy, aki vonakodva bár, de megbízza, hogy kezelje felbecsülhetetlen értékű műtárgyait. Claire (Sylvia Hoeks) viszont agorafóbiás, kastélyába zárkózik, s ezen a ponton izgalmas fogócska kezdődik a férfi és a nő között. Míg figyeljük a tökéletes arányérzékkel, számtalan művészettörténeti utalással és elragadó színészi játékkal (Rush kitűnő!) kivitelezett sztorit, önkéntelenül merülnek fel kérdések bennünk a művészet mibenlétéről, a tökéletesség mélyen ellentmondásos fogalmáról, és persze alaptételünkről: hamisítható-e a gondolat, színlelhető-e az érzelem? A fordított kékszakállú-történetet végigélő főhős végül csúnyán hoppon marad, s a tragikus lecke megbontja elméjét – vagy mégsem? Tornatore ügyesen játszik a szálakkal, így nem lehetünk biztosak benne, hogy végülis ki a győztes, még akkor sem, ha filmünk a fináléra melodrámából átverősmozivá alakul – ami pedig arról ismerszik meg, hogy egyértelmű győztesei és vesztesei vannak.

Nem véletlen, hogy mind Boyle, mind Tornatore filmjében a nőé a központi szerep. A csábítóé, aki úgy csavar ujja köré, hogy kitárulkozik, védtelennek tetteti magát, s hagyja, hogy elcsábítsák. Míg a férfi önhitten, beteljesült mosollyal élvezi a megszerzett trófea örömeit, a nő észrevétlenül felülkerekedik, és kegyetlenül kihasználja helyzetét. Ősi mintázata (mondhatnám, archetípusa) ez a férfi-nő kapcsolat művészi ábrázolásának, melyben nincs igazi nyertes: az egyik színlel, a másik birtokolni akar, és a cél elérése érdekében egyikük sem válogat az eszközökben. Boyle ezt a trendi vulgárpszichológia hipnózis- és függőség-tematikájának segítségével meséli el, kognitív folyamatként ábrázolva az bukást, Tornatore azonban az érzelmeket választja: a művészet tökéletesség-eszményébe beleszeretett hősét elsősorban saját emócióinak segítségével csapják be s törik össze. Mindkettő kegyetlenül tud fájni.