írta Nikodémus
Mivel hamarosan bemutatják a Verdák 3-at, a Pixar animációs stúdió 18. egészestés filmjét, félredobjuk a kerek évfordulókat, időgépbe ülünk, és bemutatjuk, miként vált a Pixar egy garázscégből Hollywood legegyedibb vállalkozásává, amin úgy tűnik, nem fog sem box office-, sem kreatív átok. Az első részből kiderül, Walt Disney szelleme még mindig kísért, és az is, hogyan lett egy balkézből digitális forradalom.
írta Nikodémus
Könnyen áltatjuk magunkat azzal, hogy az individualizmus világméretű hódításának ellenére mi azért figyelünk embertársainkra – egy-egy odafordulással, jó szóval, lelkiismeret-könnyítő apró gesztussal. Hogy mégis mennyire áthatja kapcsolatainkat a közöny, arra keserű példát ad két nő, Christine és Miss Sloane nemrég Bluray-en/DVD-n megjelent története.
írta Nikodémus
Elmondhatatlan tragédia, ha egy szülőnek el kell temetnie saját gyermekét, ám nem kisebb kín, ha kénytelen végignézni, ahogy utódja egészen más utat választ, mint amit ő adott számára példaként nevelésében. A budapesti Titanic Filmfesztiválon nemrég bemutatott Amerikai pasztorál és 20. századi nők különböző nézőpontból ugyan, de egyaránt erről az őrjítő tehetetlenségről mesél.
írta Nikodémus
„Ami igazán érdekel, az az elvilágiasodás kérdése. Ugyan miért taszítanánk el magunktól azt, amitől gazdagabbá válhatna az életünk? Ez számomra ezeknek a lelki, természetfölötti folyamatoknak egyfajta megbecsülése, illetve keresése. A Némaságban is ez vonzott. A megszállottjává váltam, meg kellett csinálnom.” (Martin Scorsese)
Két előzményről itt esett szó.
Mit lehet írni egy olyan filmről, melynek legendás alkotója csaknem három évtizede tervezgeti azt? Egy filmről, mely mind témájában, mind történetében totálisan szembemegy a trendekkel? Egy olyan filmről, mely a gyorsfogyasztásra készült plázatermékek korában majd’ három órás játékidejével teszi próbára az embert? Martin Scorsese legújabb filmje, az idén márciusban végül itthon is bemutatott Némaság kapcsán egyre sorakoznak a kérdések – a híreket hallva eleinte felszínesek, majd a kész művet megtekintve sokkal lényegbevágóbbak. Válasz pedig nincs – csendes kritika az év legcsendesebb napján.
írta Nikodémus
Sokan érzik manapság úgy, a sporthoz és a neveléshez feltétlenül értenek: tízmillió szövetségi kapitány és pedagógus országa vagyunk. A nagy össznépi stadion- és kompetencia-számlálásban azonban elvész a lényeg, melyre Matt Ross filmje, a Captain Fantastic csendes humorral hívja fel figyelmünket: nagyívű elméleti megfontolások helyett a mindennapi hiteles példa nevel leginkább.
írta Nikodémus
Aki a rendszerváltozás környékén járt Erdélyben, nem feledi egykönnyen az élményt: fenséges, a majdani turista-inváziótól még érintetlen természet, zárványszerűen élő népi kultúra – és repedező paneltömbök, városi nyomornegyedek, vadregényes hegyek között megbúvó, elhagyott gyártelepek, rozsdamarta acélmonstrumok. Előbbiekért lelkesedtünk, utóbbiak miatt fájt a szívünk, látva a felelőtlen értékpazarlást. Mint minden párhuzam, ez is sántít kicsit, ám az HBO-n március idusán bemutatott, négyszeres Oscar-jelölt A préri urai (Hell or High Water) valami hasonlóval szembesít. Minket is, de legfőképpen Amerika nyugati és keleti partjának nagyvárosi népét.
írta Nikodémus
Nagyvárosi éjszaka valahol Iránban. Kétségbeesett kiáltozás veri fel a csöndet: menekülni kell a tömbházból, mert mindjárt össze fog dőlni. Itt-ott villanó fények, álmos tekintetek, remegő kéz, tétován mozduló láb. A lépcsőház gyorsan megtelik sürgölődő emberekkel: menteni próbálják szeretteiket és magukat. A kamera pedig ráközelít a közelben dolgozó markológépre, miközben a tőle minket elválasztó ablaküveg hirtelen megreped. A friss Oscar-győztes Az ügyfél egy ilyen nyitány után akár sima akciófilmként is folytatódhatna, Bruce Willis azonban ezúttal nem jön el megmenteni minket: Asghar Farhadi filmje repedésekről mesél ugyan, de azok kevéssé falakon, inkább emberi lelkeken nyílnak.
írta Nikodémus
Ma mutatják be Martin Scorsese csaknem harminc éve formálódó Némaság című filmjét a magyar mozik. Amíg mi is megnézzük, íme két rokon alkotás, felvezetőnek.
Jezsuita misszió a rabszolgatartó Dél-Amerikában: tuti téma, melyből izgalmas kalandfilmet, erkölcsi példabeszédet és komor drámát is ki lehet hozni, sőt, mindhármat egyszerre. Két filmünk – egyikük nemrég volt harminc éves, másikuk huszonöt – közül A misszió az ismertebb és elismertebb, ám a Fekete köpenynek sem kell szégyenkeznie, noha minőségben nem ér fel párjához. Duplakritika.
írta Nikodémus
Az általános világhelyzet, számba véve csupán az elmúlt másfél év történéseit, sajnos nem túl biztató: egyre szaporodó háborús konfliktusok, növekvő migráció, gazdasági válság… kinek van kedve viccelődni? Tom Tykwernek úgy tűnik, igen, s bármily különös, ezzel mi is jól járunk. No nem térdcsapkodó hahotázásra kell számítani a rendező legújabb filmjének megtekintésekor: a Hologramot a királynak ironikus hangnemben kommentálja napjaink társadalmi-gazdasági viszonyait, s közben intelligens humorral beszél egy nagyon súlyos problémáról.
írta Nikodémus
Egy biztos: a híre megelőzte. Sundance-siker, áradozó kritikák, elragadtatott közönség, tuti Oscar-alapanyag. Amúgy is kell minden évben egy underdog versenyző a nagy stúdiófilmek közé, amely tündérmese keretében emelkedhet az égig. Érdeklődve, ám kicsit rezignáltan vártam tehát Kenneth Lonergan filmjét, A régi várost, számítva néhány, magát egyedinek mímelő, valójában azonban nagyon is bevált fogásra. Annál nagyobbat koppantam a film megtekintésekor.
írta Nikodémus
Talán jobb is, hogy csak most kerül ki ez az írás. Deák Kristóf Mindenki című kisfilmje megérdemelten gyűjtött be megannyi elismerést, egy ország szurkolt a csapatnak az Oscarért, és a nagy álom beteljesedett: a Saul fia után újabb aranyszobrocskás magyar filmünk van. S ha lehántjuk erről az egészről a felhajtást, a lelkendező reakciókat, az alkotók dicséretes szerénységét, a 24 perces kisfilm önmagában is felemelő élményt ad. Elsőre.
Nekem viszont megvan az a rossz tulajdonságom, hogy szeretek továbbgondolkodni egy-egy alkotáson, s a Mindenki nálam minden egyes újrafelidézésnél egyre rosszabbul teljesít. Sajnos, mert egyébként szívet melengető, szerethető film: mosolygós kisgyerekek vannak benne, aranyos a történet és lelkesítő a hepiend. Kár, hogy sem pedagógiailag, sem zeneszakmailag nem állja meg a helyét.
írta Nikodémus
Nem feltétlenül kell posztmodern alapvetésekben gondolkodnunk a világról és önmagunkról, hogy olykor úgy érezzük, menthetetlenül összekeveredik mindaz, ami körülöttünk és bennünk zajlik – elég ehhez egy sorsfordító életesemény. Pontosan ez történik Jacqueline „Jackie” Bouvier Kennedyvel, akinek férje, John Fitzgerald Kennedy elnök 1963-as meggyilkolása után kell helyt állnia személyes gyászában, a temetést övező intrikákban és a merénylettől megriadt amerikai néplélek gyógyításában. Pablo Larraín chilei rendező legújabb, itthon februárban debütált filmjében sem hősét, sem nézőjét nem kíméli, ám a gyilkosság véres részletei helyett a lélek fájdalmait igyekszik vászonra festeni.
FilmDROID