Örökhagyás – Az utolsó család / Emlékképek (2016)

írta Nikodémus

Olykor még a mozitermekben is különös egybeeséseket produkál az élet: két lengyel film a baráti nép közelmúltjából, képzőművészet és politika, alkotás és hétköznapok, egy legendás rendezőzseni és egy ifjú titán. Idén májusban, egy hét eltéréssel mutatták be Jan P. Matuszynski Az utolsó család és Andrzej Wajda Emlékképek című filmjét.

A két alkotás közül az elsőfilmes Matuszynski nagy ambíciókkal induló munkája a szokatlanabb, sőt, némi malíciával azt is mondhatnánk, Az utolsó család a meglepetések filmje. Már csak az a kérdés, hogyan fogadjuk mi, nézők e meglepetések sorát, ugyanis a film egyként elkerüli az életrajzi filmek szokásos szabásmintáját, illetve bármilyen, a lengyel szocializmusról adható, politikai töltetű társadalomkritikát. S hogy mi marad? Eleinte nem látunk mást, mint egy kedvesen excentrikus művész-apukát (Zdzislaw Beksinski szürrealista festőt elragadóan játssza Andrzej Seweryn), súlyosan ideggyenge fiát (Dawid Ogrodnik tündököl a rémisztően kiszámíthatatlan Tomasz szerepében), egy csendben tűrő feleséget, Zofiát (Aleksandra Konieczna sokáig a film szíve), két nagymamát és egy varsói lakótelepi lakást, ahol éldegélnek. Szüntelenül szól a zene (hol Sztravinszkij, hol szintipop), forog a kamera (festőnk valóságrögzítési mániában szenved), s az egymást érő családi tragédiák fölött kedélyes egykedvűséggel napirendre térő főhős láttán rajtunk is valamiféle groteszk derű lesz úrrá. Hiányoznak fennkölt deklamációk a művészet fontosságáról, a szabadság eszményéről, mégis, közvetlen politizálás nélkül is mindvégig ott érezzük szereplőink körül a diktatúra fojtogató légkörét. Mikor aztán a békességet sugárzó társ is elmegy, lassan elszürkül minden: széthullik az utolsó család, mely két kiemelkedő tehetséget is adott a lengyeleknek.

A tavaly elhunyt Andrzej Wajda utolsó filmje, a hattyúdalnak is beillő Emlékképek ellenben egy percig sem incselkedik nézőjével, pontosan azt nyújtja, amit ígér: egy ártatlan ember tragédiáját, kinek életét fölemészti a kommunista diktatúra. A Wladyslaw Strzeminski avantgárd festő igaz történetét feldolgozó alkotás bevált elemekből építkezik, ám olyan érzékenységgel közelíti meg főhősét, hogy a dráma nem kevésbé megrendítő. Wajda hihetetlen éleslátással mutat rá apró, ám döntő momentumokra, kicsinységükben is meghatározó pillanatokra, melyek során egy elveiben rendületlenül hívő, megalkuvásra képtelen művész alakja bontakozik ki előttünk. A „szocialista realizmus” primitív ideológiáját ismételgető káderek képtelenek fölérni Strzeminski intellektusát (Boguslaw Linda visszafogott méltósággal formálja meg figuráját), ám ez nem is céljuk: a lényeg, hogy a párt akarata érvényesüljön. Kerül, amibe kerül. A művész pedig lassan elveszíti lába alól a talajt, s nem segít már rajta sem lelkes tanítvány (Zofia Wichlacz), sem a kórházban haldokló feleség (Aleksandra Justa), sem egyetlen kislánya (Bronislawa Zamachowska). A rendszer könyörtelen: állását elveszik, munkáit bezúzzák, nevét elfeledtetik, s amikor végül összeesik az utcán, hosszú percek telnek el, míg odalép hozzá valaki.

Legkésőbb negyven felé közeledve mind gyakrabban előkerül, mit hagyunk valójában utódainkra, s általuk a világra. Kocsi, lakás, megszerzett kapcsolatok és kiküzdött lehetőségek mind-mind apróra zsugorodnak, amint létünket az örök élet mércéjével kezdjük mérni. A tér szűkül, az idő gyorsul, s egyre élesebben fénylik föl számunkra a lényeg: mi kerül be rólunk örökhagyásul az égi könyvbe – és szeretteink szívébe.

(Megjelent: Új Ember, 2017. június)