A néma tavasz árnyékában – Ökológiai válság és kortárs tömegfilm

Már neve is van a legújabb generációk körében hódító tünet-együttesnek: klímaszorongás. Az érzés, hogy mindaz, ami körülvesz bennünket, egyszer csak élhetetlen sivataggá válik, és hogy ezzel naponta posztok ezrei riogatnak, bizony nyomasztó. A Földünk bioszférájába való emberi beavatkozás drasztikus következményeivel tudósok rémisztenek, a bekövetkező kataklizma okainak pontos beazonosítása immár évtizedek óta „folyamatban van”, a politikusok pedig közös megoldások helyett újra és újra egymásra mutogatnak. Nem csoda, hogy a közérzületet a szórakoztatóipar is felvette témái közé: az ökológiai válság csakúgy tombol a kortárs tömegfilmben.

írta Nikodémus

Az ökológiai mozgalom Rachel Carson 1962-es Néma tavasz című könyvének megjelenésétől számítja kezdetét. Az alapgondolat, miszerint az ember tevékenység a rövid távú jövőben visszafordíthatatlanul károsítja saját élőhelyét, azóta gyökeret vert a kortárs társadalom minden szegletében. S a hetvenes évekbeli nagy kiábrándulási hullám részeként megjelent a kortárs amerikai filmben is. Fél évszázada a Silent Running (1972), Zöld szója (1973) és A fiú és a kutyája (1975) hármasa alapozta meg az ökológiai tematikájú mozik sorát. S mint cseppben a tenger, bemutatja a probléma szinte összes aspektusát. Van itt mesterséges növényrezervátumért életét adó űrhajós, az emberi életet vészesen leértékelő disztópikus társadalom, illetve egy kataklizma utáni világban bolyongó, bármilyen hősiességet nélkülöző túlélőpáros. A három film egyenként radikálisan különböző műfajban íródott – csendes dráma, feszült krimi és egy bizarr posztapokaliptikus road-movie –, ráadásul minőségük sem egyenletes, mégis, e három film az, aminek fordulatait azóta is visszhangozzák a hasonló témát választó mozik. Fontos megemlíteni még egy negyedik tényezőt: a szörnyfilmek alműfaját, amely az ötvenes évek pszichológiai/hidegháborús szorongását ezúttal az apokaliptikus jövőtől való rettegésre cserélte. Egyre-másra születtek az ökológiai veszélyt rémalakokként megtestesítő, gyakran horrorba hajló alkotások. S mivel a félelemre állandó a tömegigény, a divat máig tart. Érdekes, hogy a titokzatos rémalak rendszerint érzékelési horizontunk egy-egy mezőjének kitakarását követeli: a csendbe (Hang nélkül-trilógia), a vakságba (Vakság, Madarak a dobozban 1-2.) menekülünk, vagy éppen térben zárjuk el magunk elől a fenyegetést (Expedíció, 2018). Bárhogy is, a halálugrást mindenképp végre kell hajtaniuk főszereplőinknek, s ez szinte minden esetben komoly személyes áldozatot követel. Nem éppen ideális jövőkép ember és természet együttéléséről.

Vérbeli scifi-fantasyhez illően sokkal harmonikusabbnak ábrázolja James Cameron az Univerzum organizmusainak koegzisztenciáját Avatar című grandiózus alkotásában. Az öt részesre tervezett, idén harmadik mozifilmjéhez érkező fantáziavilág központi eleme, hogy az űrbéli Pandora bolygó mesebeli lakói mind képesek egymással összekapcsolódni, és egyetlen szuper-organizmusként lélegezni. Ha kell, így alkalmazkodnak a külvilág kihívásaihoz és így védekeznek az emberi betolakodók ellen. Cameron egy kétségkívül látványos (digitális képalkotásban mérföldkőnek számító) történet keretei között mesél káros kolonializmusról, az anya-föld megrablásáról, védelméről, illetve hirdeti a természet és a bennszülött közti harmóniát. A Lovelock Gaia-elméletét koppintó idillikus elgondolás szépséghibája, hogy – a vásznon innen figyelve – mélyen energiapazarló módon előállított mesterséges környezet példázata buzdít minket ökologikus szemléletváltásra, némi felvizezett keleti konyhafilozofálás kíséretében. S ha már blockbusterek: a Marvel-moziverzum hat évvel ezelőtti duplafilmes kulminációja (Bosszúállók: Végtelen háború, Végjáték) sokkal borongósabb képet festett az emberiségre váró jövőről. A szupergonosz Thanos véghezviszi az elképzelhetetlent, és egyetlen csettintéssel elpusztítja az ismert Világegyetem élőlényeinek felét. Érvelése kegyetlen, ám elgondolkodtató: az Univerzum-szintű túlnépesedés az erőforrások vészes kimerüléséhez vezet, lépése tehát az életben maradottak javát szolgálja. Szuperhős főszereplőink természetesen nem nyugodhatnak bele ebbe, és ahogy az az álomgyárban történni szokott, a tragédia döbbenetét cselekvési terv, kaland, erőfeszítés, végül győzelem követi.

Kevéssé egyértelmű a kifutása Darren Aronofsky Noé (2014) című mozijának, mely egyszerre igyekezett kasszát robbantani és megfelelni a szerzői filmes elvárásoknak. A rendező filmjét azzal az izgalmas meglátással indítja, hogy az ősi emberiség pazarló életmódjával tulajdonképpen maga idézte elő az özönvizet – egy globális klímakatasztrófát. A bibliai szimbolikával több szinten is eljátszó, inspiratív felvetésekkel tűzdelt cselekmény végül jelentősen eltér a szentírási történettől, felerősítve az ökológiai olvasatot. Azzal, hogy az emberiség a földi történelem egy pontján tulajdonképpen kipusztul, más filmek is kacérkodtak (A Föld után, 2013), ám mind közül a legismertebb – egyúttal a legárnyaltabb világépítésű – filmsorozata A majmok bolygója-franchise. Az 1968-as klasszikust anno négy további, egyre súlytalanodó rész követte, majd egy szerencsétlen sorsú remake következett (2001), a kétezer-tízes évek új trilógiája azonban, társulva a tavaly bemutatott új résszel (A majmok bolygója: Birodalom) ismét elevenné teszi a rémisztő dilemmát: az ember felelőtlen életmódjával maga ássa meg földtörténeti sírját, s helyébe a jövőben egy új intelligens faj fog lépni, amely tanul elődei végzetes hibájából. Népszerű, az ökológiai gondolkodásban régóta jelenlévő gondolat ez: a természetnek jobbat tesz, ha nem lakja ember. Sajátos, felemelő emberiség-költeményként a Csillagok között (2014) idáig nem jut el: hőse pionír-utazása fajtársai elkövetkező kirepülését készíti elő. Az „elhasználódott” Föld ugyanis csupán az emberiség bölcsője, nem szükségszerű, hogy a koporsója is legyen.

Ahogy illik, az ökológiai gondolat az elmúlt évtizedek során kitermelte a maga popkulturális mozgalmát. A solarpunk egy távoli, ideális jövőben reménykedik, amiben az ember és a természet fenntartható módon él együtt, kölcsönösen előnyös együttműködések révén mozgatva a világot. „Solar”, azaz napfény, „punk”, azaz individualizmus, önellátás, fenntarthatóság: íme előttünk a hatékony, jól szervezett, ergonomikus és célszerű társadalom. Egy igazi utópia. Eszerint a megoldás a klímaválságra megszületett – csak éppen elborzaszt. Az éhezők viadala-, a Beavatott– vagy Az útvesztő-filmek rendre egy olyan világot mutatnak be, ahol a környezeti és társadalmi problémát mind megoldottak, a hős számára azonban valami olyasmi veszett el végleg, amit emberségünk elszakíthatatlan része. S a szálakat gyakran egy titokzatos háttérhatalom mozgatja. A kör (2017) tech-messiása jóságos nagyapóként hiteti el rajongóival, hogy utópiája a létező világok legjobbika, az Éjféli égbolt (2020) sarkvidéki tudósa bölcs rezonőre az elmúló emberiség egykori dicsőségének, a Műanyag égbolt (2023) szerelmespárja pedig együtt küzd egy jövőbeli társadalom előre időzített eutanázia-intézkedése ellen.

Hogyan gondolkodjunk tehát Földünk megőrzésének egyre szorítóbb problémájáról? Az ökológiai radikalizmus különféle változatai, az azokat kísérő ellentmondások és személyes drámák rávilágítanak: az emberi gondolkodásmód megváltoztathatóságáról van itt szó. Ez pedig szorosan összefügg a politika világával. Amikor ökoterroristának bélyegzett csoportok robbantanak fel kőolajvezetéket (How to Blow Up a Pipeline, 2022) vagy egy vegyi üzemet (Sötét húzások, 2013), egy öko-anarchista szabotázs-csapat tagjai közé kell beépülni (A Kelet, 2013), esetleg egy élőhelyünk felé közeledő fenyegetésre kell felhívni a figyelmet (Képlet, 2009, Ne nézz fel, 2021), az alaposan próbára teszi kézenfekvőnek tűnő berögződéseinket. Egyik esetben sem a konkrét veszély az érdekes, hanem az, mit vált ki belőlünk: méltatlankodunk, felháborodunk? Megakadályozzuk, elhárítjuk? Vagy engedjük és terelni próbáljuk? Akárhogy is, az igazi horror annak felismerése, hogy minden erőfeszítésünk ellenére máris elkéstünk: még néhány év, és felvirrad a néma tavasz.

(Megjelent: A Szív, 2025. október)