5

Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)

írta Minime

SPOILERMENTES kritika.

Először is szeretnék köszönetet mondani a Fórum Hungary filmforgalmazónak,
a Cinema City Westendnek és végül, de nem utolsósorban Nikodémusnak
azért az élményért, aminek részese lehettem.

„Save the best for last!”

– azaz a „legjobbat hagyd utoljára!” Egy év feszült várakozás, szinte végtelen háború az idővel és a türelemmel folytatott harcban, amelyet a rajongók kénytelen voltak megvívni önnön belső énjükkel, türelmetlenségükkel és kíváncsiságukkal, ezért az egy élményért, az Infinity Saga lezárását jelentő alkotásért. A Marvel Cinematic Universe 11 éves eddigi termésének, összesen 21 eddigi filmjének esszenciája érkezik meg a vásznakra a mai napon. Vajon piros betűs ünnep lesz ez a képregényfilmek számára, esetleg hatalmas csalódásba torkollik a túlfeszített és felfokozott várakozás? Senki nem tudhatta előre, hiszen a mércét olyan magasra állította egy évvel ezelőtt Anthony és Joe Russo rendezők Végtelen háború című alkotása, hogy megjósolni is lehetetlen lett volna a végeredményt. A számtalan teória, a relatíve későn érkező trailerek, a rendezőpáros által is nyíltan beismert ferdítések bennük, mind-mind pattanásig feszítették a húrt a világon mindenkiben. Olyan felfokozott várakozással párosuló reménykedés látott napvilágot a rajongókban, amit nagyon könnyen romba dönthetett volna bármilyen apró kis hiba is.

A történet gyakorlatilag a Végtelen Háború után rövid idővel veszi fel a fonalat, amikor is megmaradt hőseink Thanos csettintése nyomán szembesülnek sebezhetőségükkel, ám dacolva minden csalódottságukkal és félelmükkel, úgy döntenek, ideje újra szembenézniük a minden eddiginél hatalmasabb gonosszal, annak érdekében, hogy megadják maguknak az esélyt arra, hogy Thanos csettintését visszafordíthassák. A megmaradt túlélőkhöz természetesen csatlakozik, az időközben már a hazai mozikban is bemutatkozott, Carol Danvers/Marvel Kapitány (Brie Larson) karaktere, illetve a megelőző fejezetből mellőzött Clint Barton/Sólyomszem (Jeremy Renner) és Scott Lang/Hangya (Paul Rudd) is. A történet további részleteinek bármilyen jellegű ismertetésétől eltekintenék, ugyanis gyakorlatilag a hivatalos szinopszison és Marvel Kapitányék csatlakozásán kívül szinte minden spoiler lenne, ami rontaná a film élvezetét.

A forgatókönyvírók, a szereplők, a rendezőpáros, a vizuális rendezők és programozók és a marketingesek súlyos teherrel a vállukon kellett, hogy maximumot nyújtsanak, hiszen a Végtelen Háborút tekinthetjük talán minden idők legsikeresebb és legjobb képregényfilm-alkotásának, és a legjobb ellen licitálni csak tuti nyerő lapokkal szabad. Lássuk, hogyan is alakult a leosztás.

Christopher Markus és Stephen McFeely forgatókönyve olyannyira kiaknázza a benne rejlő potenciált, amennyire valamit abszolút értéken ki lehet maxolni. Ahol a lineáris történetmesélés lényeges, ott lépésről lépésre haladnak, ahol egymás mellett futó cselekményszálakat kell igazgatni, ott tökéletes összhangot és következetességet teremtenek meg. Feltételezhetően, a saját maguk által előre megírt történetet bontották elemeire egymás folytatásaként, amely alapvetően azonnal zökkenőmentes légkört teremt, akár a két mozit egymás után nézve is. A történet mélységére és alapvető értékeire fókuszálva továbbszőtték az előzményekből következő elkerülhetetlen szálakat, amelyekben olyan mélyen és igényesen helyezték el az újonnan érkező szereplőket, amire aligha lehet panaszunk. Folytonosság és mélység, egy olyan részletesen pozícionált rendszerben, mint a klasszikus zeneművek és megfelelő zenekarral, karmesterekkel: ez maga lehet a csoda. Végig koncentráltan és karakterközpontúan haladtak, amelyet tökéletes dialógusokkal turbóztak fel. A mellékszálak felvezetése, újabb elvarratlan szálak teremtése mind-mind olyan zökkenőmentesen simul a történetbe, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Olyan mértékben sikerült a korábbi munkáik alapvető értékeit összevonniuk és a rendezők gondos kezébe adniuk, ahogyan korábban már arra utaló jelek mutatkoztak, de ilyen mértékű összhangot írók, rendezők, színészek között még nem igazán sikerült produkálni. A forgatókönyv tehát egy ász.

A szereplők, beleértve mindkét oldal karaktereit, ezúttal is remekül megírt és felépített személyiségek, azonban mindez mit sem érne kiváló színészi teljesítmények nélkül, amire esetünkben gyakorlatilag mindenki példa lehet. Vannak karakterek, amelyek szinte még újoncnak számítanak a Bosszúállók világában, ők szinte gyermeki szégyenlősséggel csatlakoznak a nagyokhoz, amelyet pazar színészi munkával építenek egésszé. A rutinosabb karakterek pedig gyakorlatilag ciklikus jellemfejlődésük teljes repertoárját bemutatva jutnak el ahhoz a végponthoz, amelyet a film számukra megszabott, és teszik ezt úgy, hogy megszokott stílusjegyeiket megtartva, ám egyúttal új jellemvonásokkal felvértezve érkezzenek meg oda. A legnagyobb elkeseredettség közben is találunk olyan karakter-villanásokat, amelyek humort vagy éppen feszültséget visznek az adott szituációba, miközben a legváratlanabb pillanatokban rukkolnak elő valamivel, amit addig még nem mutattak meg. Egyik karakter sem bújik ki a bőréből, és nem próbál másnak mutatkozni, mint aki, de érezhetően a játékukat is átitatja a történet sajátossága, a veszteség felett érzett keserűség, düh, csalódottság, a visszavágás lehetőségének megfontolása és a benne rejlő veszélyekkel teli út, amit átitat a humor és a személyes életérzések minden tapasztalata. Marvel Kapitány, mint újonnan érkező, talán kissé egysíkú erődemonstrátornak fog tűnni, de ezt nézzük el annak a ténynek az ismeretében, hogy a karakter jeleneteit hamarabb rögzítették, mint az önálló filmként debütáló korábbi Marvel-alkotásban. Thanos (Josh Brolin) jellemfejlődése szintén példás, hiszen mindenki az Őrült Titánként számított rá korábban, ehelyett egy önmotiváló, számító, ám érző despotát kapott. Úgy gondolom, a látottak után senkiben sem marad majd kétely azt illetően, milyen is egy Őrült Titán, és mitől, hogyan válik igazán azzá. A szereplőgárda tehát ismét ász.

A Russo-fivérek ismét a rendezői székben, ezúttal negyedik alkalommal az MCU-n belül. Korábbi alkotásaikat ismerve sejteni lehetett, hogy igényességi szempontok alapján a legjobbra számíthatunk, de azt egy éve megkaptuk, szóval a kérdés igazából az, lehet-e jobb filmet csinálni, motiváltabb karaktereket a vászonra varázsolni, igényesebb vágásokat kialakítani annál, ami eddig is mindent vitt. Nos, nyugodt szívvel állíthatom, a Russo-testvérek minden téren felülemelkedtek önmagukon, és úgy vívták meg ezt a csatát, ahogyan arra más nem lenne képes. Minden pillanatban olyan apróságokkal lepnek meg minket, amelyek nem hogy jelentősek, hanem egyszerűen nélkülözhetetlenek ahhoz a fejlődési ívhez, amelyet a Bosszúálló-filmek, de akár a teljes MCU igényel és megkövetel. Remekül mozgatott karakterek, szuper vágások, logikusan kapcsolódó jelenetsorok, gördülékeny váltásokkal és olyan vizuális karakterisztikával, amelyre mindeddig még nem volt példa. Egyértelműen látszik a végeredményen, hogy a páros szívügyének tekintette mindkét alkotást, ugyanakkor érzékelhető az is, hogy tervezett beetetés áldozataivá váltunk, hiszen amikor mi még a Végtelen Háború mesteri elkészítésén méláztunk, ők már pontosan tudták, hogy az csak egy része az egésznek. Ízelítőt adtak érzelmekből, humorból, karaktermotiválásból, tömegjelentekből, magányos vívódásokból, most pedig megérkezett a puding is, amelynek az evés volt a próbája, és amíg mi azon rágódtunk, ők varázsoltak belőle egy olyan epikus és monumentális mozit, amilyet talán még soha senki sem látott. A Végjáték három órás játékideje alatt több olyan „szentségtörést” is elkövet, amely miatt esetleg néhányakban felmerülhetnek negatív érzések, ám összességében ez a fajta bátor karaktermozgatás és felhasználás mindenképpen pozitívan hat az összképre és a drámai vagy komikus vonalra. Mondhatni, egyik ámulatból a másikba esve az állunkat a padlóról kell összeszednünk, és nem csupán egyszer, hanem folyamatosan. A rendezés tehát újra ász.

A vizualitás és a hang szempontjából igazából nem tudtunk meg újat: ugyanazt a csúcsra járatott technikai tökélyt ismételték meg, amelyre gyakorlatilag már a Marvel-filmek védjegyeként kell tekintenünk. Minden tökéletesen a helyén van, minden aprólékosabb, picit szebb, picit nagyobb, picit látványosabb. Amikor ilyen költségvetéssel készülő alkotásokkal találkozunk, legkevésbé ez az aspektus kellene legyen, ami miatt valaha is aggódnunk kelljen nekünk, nézőknek. Amíg máshol előfordulnak hiányosságok, addig itt ennek nyoma sincs. A tökélyre fejlesztett vizualitás és hangeffektek totális diadala a vásznon, beleértve a motion capture-technikát (amelyet eddig csupán az Alita tudott ezen a szinten alkalmazni) és a CGI minden aspektusát, amelyben ezúttal sem találunk hibát. Ez a kategória gyakorlatilag ugyanakkora ász, mint eddig.

A marketing és a producerek. Kevin Feige és csapata ismét meghúzták a tőlük már oly megszokott, talán el is várt lépéseket, amelyek a működésük utóbbi időszakára oly jellemző volt. Késleltetés, halogatás, félinformációk köztudatba dobálása, módosított promóciós anyagok piacra dobása és előzetesként történő belengetése. Működött eddig, működik ezúttal is, de ezúttal olyan szinten a földhöz vág, amennyire nem is várnád. A film promóanyagai alapján gyártott teóriáid legnagyobb része azonnal a képzeletbeli kukában landolhat, ha nem vagy elég kreatív ahhoz, hogy kitaláld mások gondolatait, és hidd el, ezúttal nem vagy elég kreatív! Nem is lehetsz, hiszen minden tudatosan került az asztalodra, abból csipegettél, amit morzsákként eléd szórtak, felébresztve benned a feszültséget, a várakozást és a zsigerig hatoló kíváncsiságot. Aztán bumm, csak nézel, mint a moziban, és remélem, ezúttal is így történik majd, hiszen meg kell értenünk azt az egyetemes célt, amelyet ezek a fogások szolgának. A mi érdekünk, hogy úgy és olyan módon szórakozhassunk, ahogyan talán a korábbiakban még sosem. Ha ehhez manipulálniuk kell, hazudniuk kell, csalniuk kell, ám legyen, ha a végeredmény a földhöz vág, és ezúttal ez maximálisan teljesül. Fokozottabban, mint a Végtelen Háború esetében, hiszen itt maga az Infinity Saga történetszálának befejezése a tét. Itt jár is a köszönetem a promóciós kamuért, a titoktartásért a készítők részéről, a szivárogtatások megakadályozásáért, hiszen ezek nélkül aligha szedtem volna fel az állam a padlóról a vetítés alatt jó néhányszor. Ebből az aspektusból nézve pedig nincs is más dolgunk, mint odatenni értékelésként a jól megérdemelt joker-t a pakliból.

Összességében a Végjáték, ahogyan az értékelés is mutatja egy tökéletes mestermű, amely filmtörténeti jelentőségű és korszakos alkotás, pótolhatatlan és megismételhetetlen, vagyis mindent visz. Egy olyan érzelmi és vizuális katarzis élmény, amelyet hosszú mozinézői pályafutásom alatt még nem láttam és nem éltem át. Órákig, sőt napokig fognak még bennem újra és újra lejátszódni pillanatok, percek és motívumok, amelyeket elsőre talán fel sem lehet fogni. Bátorkodom kijelenteni, hogy a Bosszúállók: Végjáték az MCU-n belül biztosan, de úgy érzem, minden idők filmjei (nem csak képregényfilmjei) között is a legelőkelőbb helyen kell szerepeljen. A legdrámaibb, legfordulatosabb, legviccesebb, legszomorúbb és legjobb képregényfilm, amit valaha láttam. Jelen kritika a saját véleményem tükrözi és igen, mindig szeretnék Tacitus-i módon írni valamiről, de rajongóként ennyi elfogultságot, remélem elnéztek nekem. Innentől pedig nincs is más hátra:

„Bosszúállók! Gyülekező!”

5 komment

  1. Szerintem azért lehetett sejteni mi lesz. Annyira nem lepett meg. És nem kutattam utána, a képregényekkel sem vagyok tisztában. Jó lett amúgy, jól összegezte az eddigi filmeket. Önmagában persze èrtelmetlen. De nem is önálló filmnek készült.

    Jó régen nyúzzák már ezt az egész tèmát. A moziban jöttem rá, hogy mikori az első Ironman.

  2. SPOILER

    Különös élmény volt, és ehhez nyilván hozzájárul a 11 évnyi építkezés is. Önmagában értelmezhetetlen a film: ez egy grandiózus, bár egyenetlen, 3 felvonásos finálé. Az első meglepő és izgalmas (kamaradráma), a második vicces és kellemes (dübörög a fanservice), a harmadik meg nagyon pátoszos. Nehezen tudtam egyformán szeretni mind a három felvonást, bizony voltak meglepetések: némelyik kellemes (Thanos sorsa), némelyik kellemetlen (Hulk, Thor, Marvel kap.). Pár szál azért így is a levegőben maradt (az időutazást pedig hiába magyarázták, nem értem), gondolom, azokból szövik majd tovább a 4. fázist. Filmként jobb volt a Végtelen háború, élményként viszont ez ütött nagyobbat. Feige megcsinálta: felpakolta a sorozatformátumot a mozivászonra – és hol van még a vége…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *