Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)

írta Minime

Gyakorlatilag SPOILERMENTES kritika.

Az előző részekről itt és itt esett szó.

„Az volt a terv, hogy összegyűjtenek egy csapat különleges embert…”

…akik 10 éven át szisztematikusan felépítenek egy olyan filmes univerzumot, amely alapjául szolgálhat minden utána következő generációnak. Részletesen és aprólékosan kialakítják a Marvel moziverzumát, amellyel nézők milliói számára hozzák el azokat a hősöket, akiket mindeddig csak felemás adaptációkból és a képregényekből ismerhettünk. Kevin Feige, mint a Marvel stúdió elnöke és a mozik producere, sajátos elképzelései által vezérelve, szinte minden alkalommal gondos kiválasztással alkotta meg azt a csapatot, amely egyrészről vászonra vitte, másrészt eljátszotta ezt a korszakalkotó mozis alakulatot, amelyet Bosszúállók néven ismerhettünk meg…

„…akik túlszárnyalják önmagukat…”

…amint vászonra álmodják azt a mozit, amely egy termékeny és rendkívül sikeres franchise végkifejletébe torkollik, ahol hőseinknek szembe kell nézniük egy minden eddiginél nagyobb fenyegetéssel és már nem csupán a Föld, de a Galaxis sorsa is a kezükben van. Illetve nem, nem az ő kezükben, hanem ellenfelük, az őrült titán, Thanos (Josh Brolin) kezében, aki a végtelen-kesztyűben igyekszik összegyűjteni azt a 6 végtelen követ, amelyekkel akarata és uralma alá hajthatja az Univerzumot. Hőseink számára nem marad más kiút, mint, hogy…

„…szükség esetén megvívják helyettünk azt a csatát, amit mi nem tudnánk…”

…és a szükség ezúttal minden korábbinál égetőbb, hiszen Thanos az összes eddig ismertnél, félelmetesebb ellenfél és ereje többszörösen felülmúlja hőseink képességeit. A történet a Thor: Ragnarök után közvetlenül veszi fel az események fonalát és szabadítja rá Thanos-t és szolgáit a menekülő asgardiakat szállító űrhajóra. Feltűnésének híre és céljainak felfedése hamarosan elérkezik a Földre is, ahol a spontán, rögtönzötten összeálló kisebb főhős-csoportok felveszik a harcot a titán első számú szolgálóival, a Fekete Rend tagjaival, miközben uruk téren és időn át, kutatja vágyai tárgyait, a hiányzó végtelen köveket. A Bosszúállók és a Galaxis őrzői nehezen találnak egymásra, hiszen az Amerika Kapitány: Polgárháborúban kialakult „mosolyszünet” még mindig tart, ugyanakkor utóbbiaknak fogalma sincs arról, kik is az előbbiek. A felek azonban képesek félretenni ellentéteiket és egójukat, hogy kisebb-nagyobb zökkenőket követően közös erővel vegyék fel a harcot.

A rövid bevezetés után térjünk rá magára a filmre. A történet ismertetésétől eltekinthetünk, hiszen akit ez a film picit is megmozgatott, annak nehezen lehetne spoilermentesen újdonságot nyújtani, így inkább a megvalósításra fókuszálunk. A Russo testvérek ezúttal – teljesen megérdemelten – kaptak egy olyan kalandot, amelynek megfilmesítése talán az eddigi legnagyobb falat az MCU történetében. A Polgárháborúban bizonyították, hogy kellően érzékletesen tudnak több főhős-karakterrel bánni, és nem okoz nekik gondot a több szálon futó cselekmény megfilmesítése sem. Ezen a téren ezúttal sem csalódunk, hiszen megszámlálhatatlanul sok hős, jó néhány helyszínen, pazar dialógusokkal, csillogó humorral és minden korábbinál érzelmesebben szól a nézőkhöz a Végtelen háborúban. „Thanos gyermekei”-nek bemutatásánál lehet hiányérzetünk, hiszen vadonatúj karakterekként cseppennek bele a Marvel-moziverzumba, és nem éppen úgy, hogy érdemben kifejthető karaktereik és jellemrajzaik születhessenek. Ezzel szemben Thanos jelleme, annak árnyaltsága, motivációi – amelyek eltérnek a képregénybeli mozgatórugótól – meglepően és kellő részletességgel kerültek bemutatásra. Talán azt is mondhatnánk, a cím ellenére és a játékidőhöz mért megjelenés arányával szemben ugyan, de ez sokkal inkább egy Thanos-mozi, mint Bosszúállók-film. Ez adja a mozi kuriózum-jellegét, hiszen az eddig csupán felvillanásokból és stáblista utáni jelenetekből ismert fő-főgonosz ezúttal valóban színre lép és nem úgy, ahogyan azt a képregények alapján várhatnánk.

Az eddigi legjobb és legkidolgozottabb „nemezis”, aki még csak nem is ember, hiszen Brolin csak a motion capture és CGI kiegészítéséhez adta az arcát és a hangját, mégis emberibb, mint elődei, miközben gigászibb és őrültebb is náluk. Paradox módon működő karaktere szociopatikus hatalomvágytól vezérelve is hű tud maradni önmagához és céljaihoz, de érzi a fájdalmat, és a siker érdekében hozott áldozatai fájdalmát is, amelyet ugyan meglehetősen önzően, de mégis érzelmesen kezel. „Idővel majd megtanuljátok, milyen veszíteni, kétségbeesetten érezni, hogy igazatok van, mégis kudarcot vallani.” – Tekintsük ezt az idézetet antagonistánk mottójának egyben, hiszen fenyegető hangneme ellenére szolgálhat önazonosító dogmaként is Thanos számára, hiszen önző gátlástalansága párosul egyfajta önámító kötelességtudattal. Önmagát nem gonoszként, csak szükséges rosszként értelmezi, nem azért teszi azt, amit, mert megteheti, hanem mert csak önmagát tartja képesnek és alkalmasnak arra, amit meg „kell” tennie. Számára az egyensúly, mint kiinduló és végpont egyszerre jelenti paradox módon a háborút és népirtást, a nyugalommal és békével.

A főhősök játéka, eltekintve teljes felsorolásuktól, egészen kiváló, hiszen mindenki mutat olyan karakterjegyeket, amelyeket eddig nem láthattunk tőle, és ez nem csupán a több játékidőt kapó karakterekre igaz, hanem a kisebbekre is. A humor nagyon rendben van, egyáltalán nem lőnek túl a célon vele, de a nyilvánvalóan nyomatékosabban jelentkező drámai feszültséget szükséges időnként oldani. A vizualitás lenyűgöző, amint az már megszokott, és azt hiszem, elvárt is a Marvel-filmektől, bár az akciójelenetek helyenként csapongó operatőri munkáról tanúskodnak, jóhiszeműen inkább tudjuk be a „karaktersokaság” következményének. A forgatókönyv rendben van, hiszen a „derült égből villámcsapás” taktikáját alapul véve „in medias res” indítja el a történetet. Biztosak lehetünk benne, hiszen tudhatjuk, hogy a Végtelen háborút egy év múlva újabb történet követi, hogy a másik – szándékosan nem második – felvonásban további érzelmi és értelmi mélységeket boncolgatva jutunk el a korszakot, ezáltal a 3. Marvel fázist, lezáró konklúzióig, amely a látottak alapján mindenképpen alapjaiban fogja megváltoztatni a teljes MCU világát.

Összefoglalva a Végtelen háború minden eddiginél összetettebb ugyanakkor szerteágazóbb, mélyebb és drámaibb alkotás mint bármely korábbi Marvel-produkció. Méltó az elvárásokhoz, alapjaiban megfelel, de talán túl is szárnyalja várakozásainkat, és megkoronáz egy 10 éves periódust, amelynek egyértelműen méltó lezárásának tűnik az eddigiek alapján. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az eddigi legjobb MCU-film érkezett a vászonra, amely ugyan kevésbé részletgazdag, hiszen a karakterek száma ezt nem teszi lehetővé, de sokkal ötletesebb és kreatívabb, mint jó néhány elődje, és megteremti az eddigi kimagaslóan legklasszikusabb antihőst, akit valaha láthattunk, Thanos alakjában…

„…Félhettek, menekülhettek, úgyis utolér a végzet…”