3

Röviden: A Szépség és a Szörnyeteg

szepsegesaÓ, csodás effektekkel teletömnek egy élőszereplős mesét és degeszre keresik magukat? Ha Hollywoodnak megy, akkor nekünk sem lehet probléma – gondolhatták a franciák. Megkeresték a behalt Fantomas tervezet romjain üldögélő Christoph Gans-t, aki többször bizonyította, hogy egészen élvezetes képi világot tud megálmodni. Ugye az Álomgyárban az ilyen rendezőket látnoki képességű jelzővel szokták ellátni. Meg kell hagyni, hogy a Könnyező harcos a B kategória egyik gyöngyszeme a Farkasok szövetsége pedig egy felettébb stílusos és hangulatos kalandfilm. Azonban a Szépség a Szörnyetegből még ő sem tudott élvezhető filmet készíteni.

Egy pénzügyileg leégett kereskedő véletlenül furcsa kastélyra bukkan.  Összepakol ezt-azt,  de mielőtt nagy boldogan t a birtok ura veti rá magát. A férfi kisebbek leánya hajlandó lenne életét adni azért, hogy apját ne ölje meg a Fenevad. Idővel az önfeláldozó, tisztalelkű lány és az elátkozott alak megkedveli egymást.

De miért? Eléggé furcsa, hogy a címszereplők hirtelen – úgymond – beleszeretnek egymásba, hiszen a játékidő alatt alig találkoznak egymással. Nyilván, hogy a gyerekek és a pár tucat oldalas romantikus regényeket faló közönség könnyedén túl fog lépni ezen a problémán. De ki is a célközönség? Hisz a fiatalabbak túlságosan rémisztő lehet néhány jelenet, ráadásul némi erotikus töltet is feszül a történetben. Az alkotók nagyon igyekeztek Lea Seydoux idomait az előtérbe tolni a tini srácok legnagyobb örömére (vagy akár említhetném a meztelen nimfát is). Seydoux színészi képességére nem is volt nagy szükség, de Vincent Casselnek sem kellett megerőltetnie magát, sem emberként, se Fenevadként nem tud említésre méltót produkálni. Marad tehát a csodálatos, meseszerű látványvilág és varázslatos díszletek, illetve a méla unalom. Olvasd tovább

2

Röviden: Mr. Morgan utolsó szerelme (Mr. Morgan’s Last Love)

mrmorganMichael Caine Párizsban élő özvegy filozófiaprofesszor. Nem tudta feldolgozni felesége halálát, bezárkózik elméjébe és elképzeli, hogy az asszony mellette van, beszélgetnek, ami a külvilág számára olyan, mintha magában motyogna. Befordult, szomorú öregúr, aki úgymond kiselőadást tart a jó néhány évtizeddel fiatalabb életvidám Clémence Poésy által játszott Pauline-nek, hogy egyszer mindenki találkozik egy olyan emberrel, akinek odaadjuk a teljes szeretetünket, amit eddig megosztottunk helyek, tárgyak és élőlények között. Ha ezt a személyt elveszítjük, akkor gyakorlatilag nem marad más, csak a magány. Arra még nem sikerült rájönnie, hogy Pauline miképp is helyezkedik el az ő életében.

Nem kell mély filozofálgatásokra  számítani, de ha egy magába zuhant, a vén kaszásra váró nyugdíjas és egy huszonéves vidám tánctanár kapcsolatáról szól a történet, illetve ha ehhez hozzátesszük az egykori professzor gyanakvó és válófélben lévő fiát, rengeteg bús helyzetet és megmosolyogtató jelenetet várhatunk. Elméletben legalábbis. De hol vannak mindezek? Az ilyen témájú lassabb filmek után a stáblista után csendesen elüldögélhetünk, hogy esetleg mi is elmélázzunk pár perc erejéig az élet értelmén. Habár szó esik a reményről, a halálról, a minket körülölelő világ szépségeiről a film mégsem tudja elérni, hogy gondolkodóba ejtsen. Félreértés ne essék, a filmet nem lehet rossznak nevezni, de a melodráma kissé vontatott. Legalább Michael Caine és Clemense Posey játékára nem lehet panasz. Olvasd tovább

2

Röviden: Gimme Shelter

gimmeA tündi-bündi ugra-bugráló Disney dalospacsirták idővel mind ráunnak a jókisfiú/ aranyos kislány szerepre és az újságok címlapjain vagy éppen filmekben próbálja megváltoztatni a róluk kialakult képet. Vanessa Hudgens szintén megteszi, ami tőle telik, thrillerben (Frozen Ground) és fantasy-akcióban (Álomháború) vállal szerepet, de ha kell bikinire vetkőzve durvul (Spring Breakers). Ezúttal megpróbálja bizonyítani, hogy drámai produkcióban helyt tud állni, nyugodtan lehet hívni egy Oscar-gyanús filmbe is. „Miből lesz a cserebogár?” – Az alkotók úgy gondolhatták, hogy ezzel a felvetéssel két legyet ütnek egy csapásra. Egyrészt a fiatal színésznő megmutathatja, hogy mire képes, illetve a megtörtént esetet bemutató történet is passzol ehhez a kérdéshez. Hudgens formálja meg a terhes Apple-t, aki megelégeli erőszakoskodó drogos anyját és menő édesapjánál próbál menedéket találni. Az egyik bökkenő, hogy nem elég, hogy csapzott frizurát, fekete göncöket és néhány tetkót adnak a főszereplőnőnek, hiszen hihetően kellene hoznia a karakterét. Ám csak arra képes, hogy folyamatosan sértődöttnek látszik és túlságosan szenved, ami kizárja, hogy együtt lehessen érezni vele. Ergo: Egyelőre ne hívják díjgyanús produkcióba. Sajnos a sztori is eléggé szájbarágós. Szép dolog, hogy valaki úgymond megtér, talpra áll és leküzdi az akadályokat. De a „térj meg” és az abortuszellenes témát nem sikerült erőteljesen tálalni, túlságosan erőltetett és tévéfilmbe illő. Világos, hogy az alkotókat a jó szándék vezérelte (naívan erre gondolok), csak éppen csúnyán elrontották.

2

Röviden: Téli mese (Winter’s Tale)

winterstaleMegérne egy hosszabb elemzést, hogy Hollywood mennyire másképp gondolkodik a mesékről, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Vagy egy effektorientált filmre szór el dollárszázmilliókat vagy olyan rendezőre bízzák a produkciót, akinek nincs stílusa. Illetve beszélhetünk ezek ötvözetéről, hiszen a Téli mese pontosan ilyen. Habár csak 60 millió dollárt szórtak el rá, de láthatóan nem csak én, hanem Akiva Goldsman sem tudja, hogy mit keres a kamera mögött. Maradt volna a tollforgatásnál, hiszen néhanapján a forgatókönyvírás még megy valamennyire az úriembernek. Goldsmannak a jó és a rossz küzdelméből, a két idősíkban tévelygő, pegazuson lovagló Colin Farrell és az emberbőrbe bújt farkast (akarom írni démont) játszó Russell Crowe harcából sikerült egy totálisan érdektelen, csúnya katyvaszt összehoznia. Maradjunk annyiban, hogy Farrell nem élete alakítását hozza, Crowe sem kapott megfelelő instrukciókat a forgatáson, Jessica Brown Findlay-nek pedig nem is nagyon kellett megerőltetnie magát. A karakterek próbálnak érzelmeket erőltetni arcukra és az alkotók szerették volna belénk sulykolni, hogy a lényeg a szeretet (Punnany Massif is megénekelte, ugye). A film üzenetét többször is megemlítik, csak hogy ne felejtsük el, hogy az életünk mennyire fontos. Még talán a képi világot lehetne valamennyire dicsérni, de Goldsman azzal is foglalkozott minderre ráöntsön annyi giccset, hogy műve abszolút élvezhetetlenné váljon. És ez lenne a mese? Szomorú.

imdb: 6,2
rottentomatoes: 13 %

6

Röviden: Pompeji (Pompeii)

pompeii2Jó, ha előre tudjuk, hogy ki rendezte a filmet, mert általában egy név alapján be lehet azonosítani, hogy mégis mi várható. Így jó előre ki mertem jelenteni, hogy Paul W.S. Anderson akkor fog klasszikust készíteni, amikor Réz András leborul előttem. De Andersonnak nem kell emlékezeteset letenni az asztalra, hogy elszórakoztassa a népet, néha kiderül, hogy képes szórakoztató filmet kiadni kezek közül. Borítékolható volt, hogy a Pompeji is csak egy méregdrága kaland lesz, ahol kőkemény fickók küzdenek az aréna homokjában, míg ki nem tör a Vezúv. Hősünk egy gladiátor, aki már-már unottan csapkod jobbra-balra a küzdőtéren, nem akad ellenfele. Pompeji azonban némileg más számára, összebarátkozik egy hozzá hasonló marcona cirkuszi látványossággal és beleszeret egy gazdag család lányába, akinek a kezét egy római hadvezérnek ígérték. A harcok nem különösebben kiemelkedőek, a romantikus szál röhejes, amit megfejelnek egy rettentő gyenge befejezéssel. A színészek képtelenek élettel megtölteni egydimenziós karakterekeit. Kit Harrington több figyelmet fordított arra, hogy kocahasa legyen, Kiefer Sutherland pedig meg túl kiemelkedően alakítja a „Az lesz, amit én mondok és úgy, ahogy én akarom” gonosz rómait. 30 % -nál többet nem ér a film. Az idei nagyobb költségvetésű filmek döntő többsége valóban kukába való vagy tényleg illene lenne megfontolni a klasszikus beszólást: nézzél inkább művészfilmeket?

Olvasd tovább

0

Röviden: In the Blood

inthebloodHa végigtekintünk a stáblistán két dolgot szűrhetünk le. A:) Másodvonalas, B kategóriás akciószösszenetre van kilátás, John Stockwell legalábbis emberemlékezet óta nem készített szórakoztató filmet. B:) Gina Caranonak ki kellene rúgnia az ügynökét, hogy ilyen gyorsan letérítette a DVD-s produkciók irányába. Bár sajnos az MMA harcoslány eléggé nehezen tudná beleverni a producerek fejébe, hogy szükség lehet igazán izmos főhősnőkre és ne erőltessék folyamatosan a modell kinézetű 40 kilós színésznőket, akik csak az ügyes vágók és rendezők miatt tudják elhitetni, hogy bárkit padlóra küldenek. Az In The Blood története nem túl bonyolult: Ava (Carano) férjével (Cam Gigandet) egy paradicsomi szigeten élvezné a nászútjukat, amikor a férfi balesetet szenved, majd nyoma vész, szőrén-szálán eltűnik. Nem hajlandó segíteni senki, a rendőrség inkább megpróbálja őt felelőssé tenni a történtekért, ezért Ava saját maga próbálja kideríteni, hogy mi történhetett. Ami úgy annyit jelent, hogy Carano szétver és lelő mindenkit, aki elé mer állni, abszolút hihető, ha odarúg, akkor az bizony fáj is. Csakis miatta nevezhető középszernek az akciófilm. A kézikamerás stílus többször idegesítő, sőt olyan hatást kelt, mintha sietve, szűkös büdzséből forgattak volna. A színészi játék… Nos, csak megemlítek néhány nevet a miheztartás végett: Danny Trejo, Stephen Lang, Amaury Nolasco, Eloise Mumford.

Olvasd tovább

1

Néhány szóban: Rémjárók, Freezer, A vég, Öld meg kedveseid, The Machine, Coming Out

Rémjárók (Gallowwalkers): Az a fura gondolatom támadt, mintha a Távol-Keletről lenyúltak volna egy wuxia forgatókönyvet, majd átfirkálták hollywoodi igényeknek megfelelően. Kissé gyanús, ha egy film évekig áll dobozban, még ha túl nagy a baj a produkció környékén, de ígéretes darabról van szó mindenképpen megpróbálják a közönség orra elé rakni. A western-horror minden porcikájából árad, hogy stílusos és nagyon cool akar lenni, Andrew Goth rendező megfeszül és erőlködik, de filmje csak egy ócska fércmű a pózolási vágyban szenvedő Wesley Snipes-szal.

01gallowwalkers

Freezer: Ha a cselekmény nagy része egyetlen helyszínen játszódik jó ha olyan kezek nyúlnak a történethez, amely megpróbálja kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Mivel Dylan McDermott egy ipari fagyasztóban tér magához még szép, hogy feltérképezi a helyet és kihasználja a helyiség adta lehetőségeket, amely ugyan nem sok, de annak a kevésnek is örülni kell. Unalmasnak nem mondható, korrekt thriller, Yuliya Snigir dögösebbnek tűnik, mint a legutóbbi Die Hardban.

01freezer

Olvasd tovább

4

Röviden: Herkules legendája (The Legend of Hercules)

herkuleslegendaja

Ú! És megint csak úúúú! Ha egy olyan mitológiai fenegyerekről beszélünk, mint Herkules akkor inkább az ellenfeleinek bevitt mázsás csapások súlya alatt fájdalmas ábrázatok láttán illene lenne nekünk is felszisszennünk. Azonban itt inkább valami más a fájdalmas. Maga a film!

Amphitrüón zsarnok királyának neje gyermeket szül Zeusztól, akire már fogantatása pillanatában gyűlölködve gondol az uralkodó. Néhány évvel később a félisten inkább szerelmével foglalkozna, de a románcot sem galád testvére, sem gonosz mostohaapja nem nézi jószemmel. Meglelik a módját, hogy távol tartsák az udvartól, majd a férfi gyorsan rabszolgák között találja magát. A Gladiátor és a 300 ötvözeteként beszéltek a filmről, de maradjunk annyiban, hogy csak egy ócska fércmunkát sikerült kihozni. Már a kezdő képsorok láttán megfogalmazódik bennünk a kérdés: Mit keres ez a film a mozikban? Amikor Herkules egy egy csúnyán effektelt báboroszlánnal (a Dwayne Johnson-féle változat előzeteséhez mérten csak egy kiscicus) birkózik nem hiába érezheted úgy, hogy hahotázni akarsz. Olvasd tovább

2

Röviden: Pofázunk és végünk

ridealongElőfordult már, hogy egy kis csendért rimánkodtál egy film alatt? Mármint nem azért kulcsoltad össze a kezed, hogy a körülötted ülők fogják be, hanem azért, hogy a szereplők ne nyissák ki a szájukat egy ideig? Érezted úgy, hogy ennél még az is jobb lenne, ha füledbe forró ólmot öntenének? Ezúttal Kevin Hart húzta ki a gyufát a folyamatos dumálásával, próbálja majmolni a nagy elődöket. Gondoljunk csak vissza Richard Pryorra, aki olyan szövegeket szállított, hogy a hasunkat fogtuk a nevetéstől és egykoron ittuk Eddie Murphy minden szavát. De Chris Tucker száját is jó átlagban hagyják el vicces mondatok, ha éppen kinyitotta a száját, márpedig eléggé jellemző rá, hogy soha nem hallgat el. Hart folyamatosan járatja lepénylesőjét, de hiába várjuk, hogy akár egy félmosolyra valót ki tudjon erőltetni magából. Általában egy rossz vígjátéknál meg szokták jegyezni, hogy 10 poénól jó, ha 1 ül, itt azonban örülhetünk, ha 30 után jön valami értékelhető szöveg. Hart totálisan idegesítő, végigpofázza a bő másfél órát és egy idő után bezsong tőle az agyunk. Tavaly valamennyire fellélegezhettünk, hogy van még szufla a zsarus „buddy action comedy” műfajában, most azonban csak lemondóan legyinthetünk. És leginkább az a szomorú az egészben, hogy mindenki csak asszisztál Hartnak, akinek mostanában egyre ismertebbé válik, stand up-os múltjának is sokat köszönhet. Ice Cube se nem oszt, se nem szoroz, egyszerűen csak meglátta a könnyű pénzt a filmben, nem bánta meg, hogy főszereplő-producerként részt vett a produkcióban, ami az év eddigi legrosszabbja. Olvasd tovább

0

Röviden: Rushlights

ruslights

Billy Brodynak (Josh Henderson) bejön a Sarah (Haley Webb), az étkezde pincérnője,a pult túloldalán álldogáló mosolygós lánynak is szimpatikus a srác. Így amikor Billy elhívja randira gyorsan össze is melegednek. Pár nap később az éjszaka közepén a nő szobatársa túladagolja magát. Kit is hívna ezekben a nehéz órákban, mint barátját. Nem sokra rá kiderül, hogy a néhai öreg rokona elhunyt és kisebb vagyont örökölt. A pincérnő pedig hasonlít a szobatársára, így jön az ötlet, hogy szépen átvegyék a helyét. Tehát: Ha elfogadjuk, hogy egy személyi és azonos kinézet elég egy ilyen esetben, akkor túl nagy csalódás nem fog érni. Hova máshova is kellene menni, mint egy texasi kisvárosba, ahol első ránézésre mindenki gyanús. Vagy talán megbízhatónak tűnik a helyi seriff vagy az ügyvéd, esetleg a vén bejárónő? Akad itt néhány fordulat és egydimenziós karakter, Beau Bridges és Aidan Quinn némileg próbálnak színt vinni a noir-os thrillerbe, amely eléggé  igyekszik, hogy többnek tűnjön, ami. Olvasd tovább

4

Röviden: Én, Frankenstein (I, Frankenstein)

ifrankensteinMár az Underworld sem akart és nem is tudott más lenni, mint szórakoztató akciófilm némi horror és fantasy beütéssel. Tehát ha a franchise nevét emlegeti valaki nagyjából be lehet lőni, hogy mire számítsunk. Így amikor közhírré tették, hogy az Underworld alkotói kezei között formálódik az Én, Frankenstein képregény mozis verziója mindenki tudta, hogy milyen magasra tegye a lécet. Tulajdonképpen nem történt más, minthogy a vámpírokat és a vérfarkasokat vízköpőkre és démonokra cserélték, a dögös Kate Beckinsale helyett pedig kaptunk egy kigyúrt Aaron Eckhartot. Már azon sincs mit csodálkozni, hogy a történetben két faj vívja örök háborúját az emberek tudta nélkül, nyilvánvaló, hogy koppintással van dolgunk. Eckhart nem más, mint Victor Frankenstein teremtménye és amikor rádöbben, hogy a sötétség és fény gyermekeinek háborújából ő sem maradhat ki, még morcosabb lesz és egy pár tucatnyi év alatt afféle önképző kör keretein belül megtanulja hogyan tudja megvédeni magát. A démonok pályáznak a holtak testrészeiből feltámasztott, Adamnek nevezett alakra, mivel kulcsfontosságú szerepet játszana alaposan kifundált tervükben. Mire kell számítani? A színészeknek nem kellett túlerőltetniük magukat, dacos és kemény arckifejezéssel merednek maguk elé és amit a díszletesek könnyen leamortizálhatónak építettek azt bizony amit lehet, el is pusztítanak. Nem finomkodnak a karakterek egymással, alig várják, hogy előkaphassák fegyvereiket, buzog bennük a tettvágy. A film erénye lényegében ebben rejlik, nem ragad le a főhős huzamosabb ideig egyetlen szobában vagy helyen sem, néhány egyszerű, buta mondat után máris továbblépünk egy újabb helyszínre. Stuart Beattie író a Holnap, amikor elkezdődött a háború ausztrál Vörös hajnal másolattal próbálta ki magát a kamera másik oldalán és már ott lehetett látni, hogy az újonc direktor szereti az akció irányába terelni a történetet. Nincs ez másképp az Én, Frankensteinben sem, minden lehetőséget megragad, hogy kamerájával ide-oda mozogjon és temérdek démonivadékot elpusztítson. Ha választani kellene, hogy az effektek vagy Yvonne Strahovski szolgáltatták a szebb, jobb látványt, akkor a szőke hölgyre tenném a voksom, ugyanakkor abszolút nem lehetett elhinni, hogy egy tudós szaktekintélyt játszik, viszont nem próbálták erőltetni, hogy romantikázzon. A film ugyan eléggé buta, de kellőképpen szórakoztató, kár, hogy ennyire komolyan vette magát. 60 %. Olvasd tovább

0

Röviden: Elpuskázva

0dm1Vince Vaughnnak egyetlen nagy ellensége van: önmaga. Illetve az a bizonyos fa, amelytől nem látja az erdőt és csak mostanában jött rá, hogy talán mégis ki jó lenne körülnézni… A színésznek egy időben jól ment a szekér, majd újabb filmjeit a kritikusok alaposan földbe döngöltek, de mit sem törődött a véleményekkel a hatalmas bevétel mellett, ám idővel a közönség is észbe kapott. Változtatnia kell, erre rájöhetett ő maga is, új filmje kedvéért meg tudta állni, hogy normális tempóban beszéljen, ne hadarjon és ne akarjon térdcsapkodós poénokat kinyögni. Az Elpuskázva remake-ben karaktere, David Wozniak nem viselkedik felnőtt módjára és a felelősségvállalás sem szerepel a szótárában, egyszerűen nem szeretne változtatni életvitelén. Majd megtudja, hogy az a spermabank, ahova egykoron serényen járt anyagot leadni kicsit elszúrt valamit, így fordulhatott elő, hogy immáron 533 gyerek apja. Nem is ezzel lenne a probléma, hanem hogy jó néhányan a bíróságon szeretnék kideríteni személyazonosságát. Ki ne rettenne meg egy ilyen hírtől? Wozniak azonban összeszedi magát, megpróbálja megismerni őket és tőle telhető módon valamennyire segíteni szeretne rajtuk. A kissé szétszórt, nemtörődöm viselkedésű férfi gondolkodása szép lassan megváltozik, aminek már rég ideje volt. Az Elpuskázva a 2011-ben bemutatott Starbuck remake-je, amelyet az eredeti film rendezője, Ken Scott „fordította le” a hollywoodi igényeknek és elvárásoknak megfelelően. A 3 évvel ezelőtti alkotás ismerete nélkül úgy érzem, hogy Scottot az amerikai változatnál nem feszegették a biztonsági zóna határait, a bevett sablonokat bátran alkalmazták. Némi drámai hangvételt is megütnek, bár épp csak annyit, hogy megmaradjon ártalmatlan vígjátéknak és ne tolódjon el a dramedy irányba. Vaughn visszafogottan játszik, rég alakított ennyire kedvelhető figurát, de van még mit változtatni mozdulatain és gesztusain. 60% Olvasd tovább