kritika

Nyolc évvel ezelőtt ismerhettük meg a két fű-és egyéb drogokat kedvelő jó barátot, Harold és Kumart. Nem éppen a különféle szerek használatának árnyoldalát prezentálta a film, nem egy komoly drámát mutattak be, hanem egy vígjátékot, ahol Kumarék mindenféle őrült helyzetbe csöppennek. A kalandférgek első feltűnése nem durrant nagyot, de hozott annyit, hogy elkészülhessen a folytatás, amiben már magával Bush elnökkel pöfékelhettek a címszereplők. Természetesen ekkor is szabadjára engedték az írókat, akik beletettek mindent, ami láttán egy néhányan könnyen a szívükhöz vagy a gyermekük szeme elé kapnak. Volt itt minden, ami megmozgathatja a tiltakozásokat kedvelő, bojkottra felszólító tömegeket, a rasszista megjegyzésektől kezdve a csöcs-pöcs mutogatáson keresztül minden, amire könnyedén kiborulhatnak a konzervatív emberkék.

Az előző részről itt és itt esik szó.

2003-ban látott napvilágot egy horror, amelyről kiderült, hogy egy új franchise nyitó darabja. A produkció gyakorlatilag három újdonsággal is szolgált. Egyrészt megismerhettük Len Wiseman nevét, aki az Underworld után belehuppanhatott a Die Hard 4 rendezői székébe és az Emlékmást is rábízták. Másrészt megpróbáltak akcióhős(nő)t faragni Kate Beckinsale-ből, ami nem igazán sikerült, mivel a nagy reményekkel mozikba küldött Van Helsing csúnya buktává érett és az antarktiszi nyomozása (Vakító fehérség) a sikertelenségen kívül még unalmas is volt. De legalább elmondható Wiseman és Beckinsale egy tűrhető vámpíros-vérfarkasos históriát dobott össze és legalább nem azt mutatták a játékidő nagy részében, ahogy szerelmetesen lesnek egymásra a főszereplők. Wiseman hamarosan előhúzta ingujjából a trilógia kártyát, elvileg eredetileg is ebben gondolkodott, de ha belelendül az ember, akkor nehezen tud leállni, szóval jöhetett a negyedik rész, az elején még kicsit ellenkező Beckinsale-t is sikerült rávenni, hogy újra bújjon bele a szűk bőrruciba.

A politikai csatározások egy bizony egyénről szólnak, arról az emberről, aki kiáll a rivaldafénybe, kezét a szívére téve fogadkozik és az előtte álló áhítattal bámuló tömegnek olyan lelkesítő szöveget ad elő, ami a hallgatóságot feltüzeli és máris szentté avatnák vagy legalábbis kormányzóvá, elnökké, polgármesterré (stb. stb.) tennék. Miről szól az egész ez az egész cirkusz? Tudja mindenki: Pénz és hatalom. De ki áll a siker mögött? Több tucat, esetleg több száz ember, akik erejüket megfeszítve dolgoznak a kampányon. Akik a provokáló vagy szenvedélyes monológokat írják, akik a stratégián dolgoznak és változtatnak rajta az utolsó pillanatban, akik nagyítóval lesik a konkurens múltjának minden egyes mozzanatát és a jelenlegi lépéseit, illetve a buzgón ügyködő titkárnők, akik gépelnek, gépelnek. Szóval a színfalak mögött futkosó „hangyáknak” köszönhet mindent a politikus.

1937 decemberében a japán erők lerohanták Nanking városát, több ezer embert gyilkoltak meg és több száz nőt erőszakoltak meg. A kínaiak fel-felemlegetik ezt az időszakot, a mai napig sem heverték ki, a másik fél, azaz a japánok úgy vélik, hogy az egész csak túl van lihegve. Ha már Kína egyik legdrágább filmjéhez lát hozzá, hát illik valami olyasmibe invesztálni, ami még véletlenül sem kerüli el az emberek figyelmét, nem is csoda, hogy a nankingi háborúba helyezték a történéseket és egy nemzetközileg ismert sztárt tettek meg főszereplőnek, így jobb eséllyel kelti fel az érdeklődést a nemzetközi piacon.

Eredetileg úgy volt, hogy a Nagy zűr Kis-Kínában misztikus-kung fu-akciófilm a vadnyugaton fog játszódni, viszont kevés hiányzott, hogy egyáltalán el se készüljön Carpenter műve. A forgatókönyv első verziója a cselekményt az 1880-as évekbe helyezte, a főhős pedig egy cowboy lett volna. Az írók ugyanis egy igen jó westernsztorit képzeltek maguk elé, amit némi kínai „népmesei” elemekkel öntöttek nyakon. A szkript végül a Fox stúdióhoz került, ahol a fejesek nem voltak kibékülve az alapanyaggal, ezért arra kérték az írókat, hogy írják át a történetet. Ám Gary Goldmanék feldühödtek és nem akartak eleget tenni az utasításnak, ami után szépen ki is tessékelték őket az ajtón. A színre lépett W.D. Richter már úgy táncolt, ahogy a stúdió fütyült, kivágta az ablakon a vadnyugati színhelyet, helyette modernizálta az egész sztorit. Ráadásul még azt is sietett elmondani, hogy volt mit javítani az eredeti szkripten, mert az egész félelmetesen rossz volt, még a rendező is azt mondta, hogy Goldmanék irománya felháborítóan olvashatatlan volt.

A svéd eredetiről Koimbra írt.

Negyven évvel ezelőtt egy családi ünnepség közben eltűnt a nagyhatalmú Vanger-klán egyik tagja, Harriet. Az idős milliárdos meg van róla győződve, hogy unokahúgát meggyilkolták, ezért felbérel egy állás nélkül maradt újságírót, hogy járjon utána az ügynek. A férfi (Daniel Craig) nyomozni kezd, és segítséget is talál egy tehetséges komputerhacker (Rooney Mara) személyében. Közös kutatásuk túl sok érdeket sért és rég eltemetett titkot fenyeget, és újabb gyilkosságra derít fényt.

Olvasd tovább →

Fogalmam sincs, hogy a mostani rajzfilm-és bábsorozatok közül melyikre fognak még emlékezni pár évtized múlva, de ha a jelenlegi hollywoodi hozzáállást nézzük akkor 20-30 év múlva is ugyanolyan hévvel és kedvvel gyalázzák meg a gyerekkor hőseit, kedvelt figuráit és szép emlékeket idéző karaktereit. Elég csak a szánalmas Hupikék törpikék filmnek nevezett vacakra gondolni, de már az is felháborító hogy bántak el Maci Lacival és Alvinékkal. Ezúttal kivételesen sikerült egy szórakoztató és vidám produkciót prezentálni, ami után tényleg elhisszük, hogy a készítők valóban rajongtak Brekiékért és nem csak úgy mondták.