McG a reklám-és zeneiparban ténykedett és sok kollégájához hasonlóan neki is megfordult a fejében „Mi lenne, ha kipróbálnám magam a mozi világában?” Jöhetett a Charlie angyalai sorozat akciósított filmváltozata és csinálhatott sport-drámát is, ám leginkább arról híresült el, hogy a Terminátor franchise-t a gödör legaljára juttatta, ahonnét még maga a Skynet sem találja a kiutat. Ahelyett hogy megszégyenültem visszakullogott volna klipeket gyártani inkább belevágott a This Means War-ba.
A Fogadom receptje borzalmasan egyszerű. Csináljunk egy teljesen átlagos romantikus filmet – manapság nincs velük tele a mozi –, datáljuk Valentin-nap környékére és szeretni fogják. Legalább arra az egy hétre. Őszintén megmondom, ha meg kell magam erőszakoljam sem tudok hosszasan értekezni erről a félkész, ám a vártnál kevésbé csöpögős műről. Jobb, ha máris lapozunk.
A felütés – mely, természetesen valós eseményeken nyugszik – valójában nem rossz, igazán mély sztorit kerekíthettek volna párosunk köré, melynek női tagja (Rachel McAdams) egy autóbaleset következtében súlyos amnéziát szenved, aminek levét férje (Channing Tatum) issza meg, hisz őt és szerelmüket teljesen elfelejti. Nem is kérdés, valahogy vissza kell hódítani a lányt. Persze bonyodalmaktól nem mentes a forgatókönyv, ami egyaránt tartalmaz jól megszokott kliséket, banálisan megírt karaktereket és befoltozatlan lyukakat. De mit sem számít az egész ha megvan a kémia, átérezhető és szerethető a produktum. Hát… itt is hibádzik.
A film legnagyobb baja, hogy a baleset, ami hőseink életét feneketlenül felforgatta, a játékidő első 3 perce után bekövetkezik, így a pár előéletéről nem sok fogalmunk van (az előzetesben MINDENT láttunk ebből), nem érezni át az egész súlyát, nem tudjuk milyen boldogan éltek egymás mellett, innentől kezdve az egész egy szimpla “meghódítós” sztori, az amnézia belekeverése teljesen felesleges, láthatóan Tatum is gyakran csak értetlenkedik (ez mondjuk a kvalitásaira írható). Képtelenség átélni a vívódást, mert nem volt ami megalapozza azt, pedig még egy ügyes trükkel is megpróbálkoztak a készítők. Ők végre megcélozták a férfi nézőket is, ennek ellenére jóérzésű embert egyetlen dolog tud rávenni a megtekintésre: a barátnő.
Hmm… ezt most nem tudom hova tenni, gondolkodnom kell! Valami ilyesmi fogalmazódott meg szürkeállományomban a Shame megtekintése után. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a filmmel. Ültem bambán, néztem magam elé és egy bizonyos időnek el kellett telnie, hogy manifesztálódjon a kép, amit szégyentelenünk nekünk szánt.
Gerard Butler egy elpusztított, felégetett, lerombolt afrikai falu közepén álldogál, szomorúan szemléli a romokat. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy még a napszemüvegét is leveszi. Egy kutya szalad át a füstölgő maradványok között, egy kisgyerek rohan utána, majd nem sokra rá aknára lép, Butler lélekszakadva rohan oda és letörve öleli magához a tetemet. Érik benne egy elhatározás: majd ő kézbe veszi a szerencsétlen gyerkőcök sorsát, árvaházat épít, ha kell fegyver ragad…s az elhatározást tett követi. Butler úgy érezte, hogy Sam Childers életét megérné filmre vinni, csak azt felejtette el, hogy ő nem drámai színész és illett volna egy jobb forgatókönyvet összeeszkábálni.
A planéta egyik legkiválóbb rendezőjének tartott Alexander Payne hosszú évek után új filmmel tér vissza a filmvilágba, mely kérdés nélküll díjak, jelölések sokaságát eredményezi, már látatlanul sejtve. Természetesen nem érdemtelenül, az Utódok 2011 legjobb filmjei közt van, holott igazán újat nem tud nyújtani. Olvasd tovább
Conant felesleges bemutatni, ismeri mindenki az erőtől duzzadó barbárt. Olvasott róla, látta az Arnold Schwarzenegger vagy a Jason Momoma-féle filmverziót. Esetleg már formában találkozott a közkedvelt barbárral, elképzelhető, hogy nevethetett is rajta, hiszen itthon egy-két Konyak regényben bambulhatott és baromkodhatott. Valószínűleg nem Stone & Caldwell & Rascal paródiája volt az első és bizonyára nem is az utolsó, de a legutóbbit a dánok hozták össze. Egy bátor harcos, Crane szembeszállt az embereket elnyomó démonnal, habár legyőzte, ám halálos sebet kapott, kiömló vérét itta a nép, ezáltal kegyetlenül megerősödtek. Így születtek a barbárok, akik könnyedén tépik szét a vastag ABC-t és lazán szétfejelnek bármilyen követ. Olyan erővel bírnak, mint Obelix, aki kiskorában belesett a varázsfőzetes üstbe. Egyetlen gyenge legény van köztük, Ronal, aki nem csak töpszli, de eléggé csenevész. Mégis neki kell megmenteni bajtársait, mikor egy bulizós este lecsap rájuk a gonosz. A Ronal, a barbár cselekménye úgy halad előre, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.. Hősünknek sikerül egy-két harcostársat szereznie, segedelmükkel könnyebben jut el a célig, közben még sikerül becsajoznia (valamennyire). Akadnak itt hahotázós, térdcsapkodós poénok, de ugyanakkor több is félremegy, illetve alapvetően nem tett jót az animációs filmnek a sok-sok meleg poén. Természetesen Conan kifigurázása adja magát az efféle humort, hiszen a karakterek nagy része ágyékkötőben flangál és el lehet sütni ezt-azt, sőt még az elfek is megkapják a magukét, de nem sikerült kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Mindenesetre ügyesen kiforgat néhány sztereotípiát és kardos-szandálos közhelyet. Az animáció ugyan nem üti meg a hollywoodi szuperprodukciók minőségét, de azért több, mint elfogadható. 55 %
Lawrence Kasdan a 70-es években állt ki a hollywoodi nagyszínpadra a Több, mint testőr forgatókönyvével, kifejezetten Steve McQueennek szánta a főszerepet. McQueen a korszak nagy sztárja volt és mellette a zeneiparban bizonyított Diana Ross ereszthette volna ki a hangját. A 80-as évek végén melegítették fel a projektet, akkor Ryan O’Neallel ültek tárgyalóasztalhoz, Ross-t pedig továbbra is érdekelte a film, azonban kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva bedobták a törülközőt. Nem sokáig hevert parlagon a tervezet, Kevin Costner, az Álomgyár egyik ügyeletes keménylegénye bevállalta, hogy belebújik a a profi testőr bőrébe, a megvédendő színésznő-énekesnő szerepére több név is szóba került, végül Whitney Houson ölében landolt a lehetőség.
1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag ekkortájt, kinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és nem mellesleg gyönyörű színésznőbe (Bérénice Bejo), miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal.
írta Nikodémus
A főszereplő neve bizakodásra, a rendező személye aggodalomra adott okot az eddigi első és egyetlen női brit miniszterelnök, Margaret Thatcher életét bemutató A Vaslady kapcsán. Mindkét előérzetünk beigazolódott, a film ugyanis nézhető – egyszer mindenképpen.
Volt idő, mikor egy Steven Spielberg filmet mindenki repesve várt, amikor a rendező neve egyenlő volt a kiváló szórakozással, amikor naponta a naptárra tévedt tekintetünk leellenőrizve, hogy még milyen messze van a bemutató. Ugyan giccses és hatásvadász jeleneteket ekkor is vidáman forgatott, de tudta hogy meddig szabad elmenni. Új alkotása azonban durván tobzódik és dagonyázik a csöpögős, szentimentális pillanatokban, egyszerűen túl van a jó ízlés határán. Spielberg gyúr (sajnálatosan nem a Gálvölgyi showban), méghozzá arra, hogy a közönség elbőgje magát, azonban a Hadak útján inkább csak a gyomrot fekszi meg.
Vámpírok, vérfarkasok és élőholtak külön-külön is kiadnának egy filmre való témát, vérengzést és hentelést, ám a Death Valley készítői nem lacafacáztak, hanem belezsúfolták őket egy sorozatba. San Fernando völgyét ellepik ezek a lények, létrehoznak egy külön rendőri csoportot, akik ellátják a lakosság védelmét az új fenyegetés ellen. A zombikkal nem lehet mit kezdeni, tehát a csúnyaságoknak helyben egy fejlövéssel kell véget vetni pályafutásuknak, a vérfarkasoknak pedig otthon ki kell alakítani egy szobát és a közelgő átváltozásukkor nem szabad elhagyniuk a lakást. A vérszívók talán a legrosszabb banda, az ellenőrzésük a legnehezebb.
Bár unalomig ismételgetett panel az európai és az amerikai filmipar közti minőségi mérce egyensúlyának vizsgálata, pláne ha a horror műfajáról van szó, mégsem hagyhatjuk említés nélkül a skandináv filmgyártás évek óta történő előrenyomulását. A legfeltűnőbb példákat mindenki ismeri, az Engedj be! vagy A tetovált lány nem csak az északi népeket, de az egész kontinenst meghódította, mára pedig, hála a szakmai és közönségsikernek, Amerika is egyre inkább érdeklődik feléjük, s ha nem is eredeti mivoltában terjesztik, azért remake formájában teret kap ott is. Ezt a rohadt hideget is vihetnék.
FilmDROID