Hmm… ezt most nem tudom hova tenni, gondolkodnom kell! Valami ilyesmi fogalmazódott meg szürkeállományomban a Shame megtekintése után. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a filmmel. Ültem bambán, néztem magam elé és egy bizonyos időnek el kellett telnie, hogy manifesztálódjon a kép, amit szégyentelenünk nekünk szánt.
Gerard Butler egy elpusztított, felégetett, lerombolt afrikai falu közepén álldogál, szomorúan szemléli a romokat. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy még a napszemüvegét is leveszi. Egy kutya szalad át a füstölgő maradványok között, egy kisgyerek rohan utána, majd nem sokra rá aknára lép, Butler lélekszakadva rohan oda és letörve öleli magához a tetemet. Érik benne egy elhatározás: majd ő kézbe veszi a szerencsétlen gyerkőcök sorsát, árvaházat épít, ha kell fegyver ragad…s az elhatározást tett követi. Butler úgy érezte, hogy Sam Childers életét megérné filmre vinni, csak azt felejtette el, hogy ő nem drámai színész és illett volna egy jobb forgatókönyvet összeeszkábálni.
A planéta egyik legkiválóbb rendezőjének tartott Alexander Payne hosszú évek után új filmmel tér vissza a filmvilágba, mely kérdés nélküll díjak, jelölések sokaságát eredményezi, már látatlanul sejtve. Természetesen nem érdemtelenül, az Utódok 2011 legjobb filmjei közt van, holott igazán újat nem tud nyújtani. Olvasd tovább
Conant felesleges bemutatni, ismeri mindenki az erőtől duzzadó barbárt. Olvasott róla, látta az Arnold Schwarzenegger vagy a Jason Momoma-féle filmverziót. Esetleg már formában találkozott a közkedvelt barbárral, elképzelhető, hogy nevethetett is rajta, hiszen itthon egy-két Konyak regényben bambulhatott és baromkodhatott. Valószínűleg nem Stone & Caldwell & Rascal paródiája volt az első és bizonyára nem is az utolsó, de a legutóbbit a dánok hozták össze. Egy bátor harcos, Crane szembeszállt az embereket elnyomó démonnal, habár legyőzte, ám halálos sebet kapott, kiömló vérét itta a nép, ezáltal kegyetlenül megerősödtek. Így születtek a barbárok, akik könnyedén tépik szét a vastag ABC-t és lazán szétfejelnek bármilyen követ. Olyan erővel bírnak, mint Obelix, aki kiskorában belesett a varázsfőzetes üstbe. Egyetlen gyenge legény van köztük, Ronal, aki nem csak töpszli, de eléggé csenevész. Mégis neki kell megmenteni bajtársait, mikor egy bulizós este lecsap rájuk a gonosz. A Ronal, a barbár cselekménye úgy halad előre, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.. Hősünknek sikerül egy-két harcostársat szereznie, segedelmükkel könnyebben jut el a célig, közben még sikerül becsajoznia (valamennyire). Akadnak itt hahotázós, térdcsapkodós poénok, de ugyanakkor több is félremegy, illetve alapvetően nem tett jót az animációs filmnek a sok-sok meleg poén. Természetesen Conan kifigurázása adja magát az efféle humort, hiszen a karakterek nagy része ágyékkötőben flangál és el lehet sütni ezt-azt, sőt még az elfek is megkapják a magukét, de nem sikerült kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Mindenesetre ügyesen kiforgat néhány sztereotípiát és kardos-szandálos közhelyet. Az animáció ugyan nem üti meg a hollywoodi szuperprodukciók minőségét, de azért több, mint elfogadható. 55 %
Lawrence Kasdan a 70-es években állt ki a hollywoodi nagyszínpadra a Több, mint testőr forgatókönyvével, kifejezetten Steve McQueennek szánta a főszerepet. McQueen a korszak nagy sztárja volt és mellette a zeneiparban bizonyított Diana Ross ereszthette volna ki a hangját. A 80-as évek végén melegítették fel a projektet, akkor Ryan O’Neallel ültek tárgyalóasztalhoz, Ross-t pedig továbbra is érdekelte a film, azonban kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva bedobták a törülközőt. Nem sokáig hevert parlagon a tervezet, Kevin Costner, az Álomgyár egyik ügyeletes keménylegénye bevállalta, hogy belebújik a a profi testőr bőrébe, a megvédendő színésznő-énekesnő szerepére több név is szóba került, végül Whitney Houson ölében landolt a lehetőség.
1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag ekkortájt, kinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és nem mellesleg gyönyörű színésznőbe (Bérénice Bejo), miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal.
írta Nikodémus
A főszereplő neve bizakodásra, a rendező személye aggodalomra adott okot az eddigi első és egyetlen női brit miniszterelnök, Margaret Thatcher életét bemutató A Vaslady kapcsán. Mindkét előérzetünk beigazolódott, a film ugyanis nézhető – egyszer mindenképpen.
Volt idő, mikor egy Steven Spielberg filmet mindenki repesve várt, amikor a rendező neve egyenlő volt a kiváló szórakozással, amikor naponta a naptárra tévedt tekintetünk leellenőrizve, hogy még milyen messze van a bemutató. Ugyan giccses és hatásvadász jeleneteket ekkor is vidáman forgatott, de tudta hogy meddig szabad elmenni. Új alkotása azonban durván tobzódik és dagonyázik a csöpögős, szentimentális pillanatokban, egyszerűen túl van a jó ízlés határán. Spielberg gyúr (sajnálatosan nem a Gálvölgyi showban), méghozzá arra, hogy a közönség elbőgje magát, azonban a Hadak útján inkább csak a gyomrot fekszi meg.
Vámpírok, vérfarkasok és élőholtak külön-külön is kiadnának egy filmre való témát, vérengzést és hentelést, ám a Death Valley készítői nem lacafacáztak, hanem belezsúfolták őket egy sorozatba. San Fernando völgyét ellepik ezek a lények, létrehoznak egy külön rendőri csoportot, akik ellátják a lakosság védelmét az új fenyegetés ellen. A zombikkal nem lehet mit kezdeni, tehát a csúnyaságoknak helyben egy fejlövéssel kell véget vetni pályafutásuknak, a vérfarkasoknak pedig otthon ki kell alakítani egy szobát és a közelgő átváltozásukkor nem szabad elhagyniuk a lakást. A vérszívók talán a legrosszabb banda, az ellenőrzésük a legnehezebb.
Bár unalomig ismételgetett panel az európai és az amerikai filmipar közti minőségi mérce egyensúlyának vizsgálata, pláne ha a horror műfajáról van szó, mégsem hagyhatjuk említés nélkül a skandináv filmgyártás évek óta történő előrenyomulását. A legfeltűnőbb példákat mindenki ismeri, az Engedj be! vagy A tetovált lány nem csak az északi népeket, de az egész kontinenst meghódította, mára pedig, hála a szakmai és közönségsikernek, Amerika is egyre inkább érdeklődik feléjük, s ha nem is eredeti mivoltában terjesztik, azért remake formájában teret kap ott is. Ezt a rohadt hideget is vihetnék.
Nyolc évvel ezelőtt ismerhettük meg a két fű-és egyéb drogokat kedvelő jó barátot, Harold és Kumart. Nem éppen a különféle szerek használatának árnyoldalát prezentálta a film, nem egy komoly drámát mutattak be, hanem egy vígjátékot, ahol Kumarék mindenféle őrült helyzetbe csöppennek. A kalandférgek első feltűnése nem durrant nagyot, de hozott annyit, hogy elkészülhessen a folytatás, amiben már magával Bush elnökkel pöfékelhettek a címszereplők. Természetesen ekkor is szabadjára engedték az írókat, akik beletettek mindent, ami láttán egy néhányan könnyen a szívükhöz vagy a gyermekük szeme elé kapnak. Volt itt minden, ami megmozgathatja a tiltakozásokat kedvelő, bojkottra felszólító tömegeket, a rasszista megjegyzésektől kezdve a csöcs-pöcs mutogatáson keresztül minden, amire könnyedén kiborulhatnak a konzervatív emberkék.
Az előző részről itt és itt esik szó.
2003-ban látott napvilágot egy horror, amelyről kiderült, hogy egy új franchise nyitó darabja. A produkció gyakorlatilag három újdonsággal is szolgált. Egyrészt megismerhettük Len Wiseman nevét, aki az Underworld után belehuppanhatott a Die Hard 4 rendezői székébe és az Emlékmást is rábízták. Másrészt megpróbáltak akcióhős(nő)t faragni Kate Beckinsale-ből, ami nem igazán sikerült, mivel a nagy reményekkel mozikba küldött Van Helsing csúnya buktává érett és az antarktiszi nyomozása (Vakító fehérség) a sikertelenségen kívül még unalmas is volt. De legalább elmondható Wiseman és Beckinsale egy tűrhető vámpíros-vérfarkasos históriát dobott össze és legalább nem azt mutatták a játékidő nagy részében, ahogy szerelmetesen lesnek egymásra a főszereplők. Wiseman hamarosan előhúzta ingujjából a trilógia kártyát, elvileg eredetileg is ebben gondolkodott, de ha belelendül az ember, akkor nehezen tud leállni, szóval jöhetett a negyedik rész, az elején még kicsit ellenkező Beckinsale-t is sikerült rávenni, hogy újra bújjon bele a szűk bőrruciba.
FilmDROID