kritika

Lawrence Kasdan a 70-es években állt ki a hollywoodi nagyszínpadra a Több, mint testőr forgatókönyvével, kifejezetten Steve McQueennek szánta a főszerepet. McQueen a korszak nagy sztárja volt és mellette a zeneiparban bizonyított Diana Ross ereszthette volna ki a hangját. A 80-as évek végén melegítették fel a projektet, akkor Ryan O’Neallel ültek tárgyalóasztalhoz, Ross-t pedig továbbra is érdekelte a film, azonban kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva bedobták a törülközőt. Nem sokáig hevert parlagon a tervezet, Kevin Costner, az Álomgyár egyik ügyeletes keménylegénye bevállalta, hogy belebújik a a profi testőr bőrébe, a megvédendő színésznő-énekesnő szerepére több név is szóba került, végül Whitney Houson ölében landolt a lehetőség.

1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag ekkortájt, kinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és nem mellesleg gyönyörű színésznőbe (Bérénice Bejo), miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal.

Volt idő, mikor egy Steven Spielberg filmet mindenki repesve várt, amikor a rendező neve egyenlő volt a kiváló szórakozással, amikor naponta a naptárra tévedt tekintetünk leellenőrizve, hogy még milyen messze van a bemutató. Ugyan giccses és hatásvadász jeleneteket ekkor is vidáman forgatott, de tudta hogy meddig szabad elmenni. Új alkotása azonban durván tobzódik és dagonyázik a csöpögős, szentimentális pillanatokban, egyszerűen túl van a jó ízlés határán. Spielberg gyúr (sajnálatosan nem a Gálvölgyi showban), méghozzá arra, hogy a közönség elbőgje magát, azonban a Hadak útján inkább csak a gyomrot fekszi meg.

Nyolc évvel ezelőtt ismerhettük meg a két fű-és egyéb drogokat kedvelő jó barátot, Harold és Kumart. Nem éppen a különféle szerek használatának árnyoldalát prezentálta a film, nem egy komoly drámát mutattak be, hanem egy vígjátékot, ahol Kumarék mindenféle őrült helyzetbe csöppennek. A kalandférgek első feltűnése nem durrant nagyot, de hozott annyit, hogy elkészülhessen a folytatás, amiben már magával Bush elnökkel pöfékelhettek a címszereplők. Természetesen ekkor is szabadjára engedték az írókat, akik beletettek mindent, ami láttán egy néhányan könnyen a szívükhöz vagy a gyermekük szeme elé kapnak. Volt itt minden, ami megmozgathatja a tiltakozásokat kedvelő, bojkottra felszólító tömegeket, a rasszista megjegyzésektől kezdve a csöcs-pöcs mutogatáson keresztül minden, amire könnyedén kiborulhatnak a konzervatív emberkék.

Az előző részről itt és itt esik szó.

2003-ban látott napvilágot egy horror, amelyről kiderült, hogy egy új franchise nyitó darabja. A produkció gyakorlatilag három újdonsággal is szolgált. Egyrészt megismerhettük Len Wiseman nevét, aki az Underworld után belehuppanhatott a Die Hard 4 rendezői székébe és az Emlékmást is rábízták. Másrészt megpróbáltak akcióhős(nő)t faragni Kate Beckinsale-ből, ami nem igazán sikerült, mivel a nagy reményekkel mozikba küldött Van Helsing csúnya buktává érett és az antarktiszi nyomozása (Vakító fehérség) a sikertelenségen kívül még unalmas is volt. De legalább elmondható Wiseman és Beckinsale egy tűrhető vámpíros-vérfarkasos históriát dobott össze és legalább nem azt mutatták a játékidő nagy részében, ahogy szerelmetesen lesnek egymásra a főszereplők. Wiseman hamarosan előhúzta ingujjából a trilógia kártyát, elvileg eredetileg is ebben gondolkodott, de ha belelendül az ember, akkor nehezen tud leállni, szóval jöhetett a negyedik rész, az elején még kicsit ellenkező Beckinsale-t is sikerült rávenni, hogy újra bújjon bele a szűk bőrruciba.

A politikai csatározások egy bizony egyénről szólnak, arról az emberről, aki kiáll a rivaldafénybe, kezét a szívére téve fogadkozik és az előtte álló áhítattal bámuló tömegnek olyan lelkesítő szöveget ad elő, ami a hallgatóságot feltüzeli és máris szentté avatnák vagy legalábbis kormányzóvá, elnökké, polgármesterré (stb. stb.) tennék. Miről szól az egész ez az egész cirkusz? Tudja mindenki: Pénz és hatalom. De ki áll a siker mögött? Több tucat, esetleg több száz ember, akik erejüket megfeszítve dolgoznak a kampányon. Akik a provokáló vagy szenvedélyes monológokat írják, akik a stratégián dolgoznak és változtatnak rajta az utolsó pillanatban, akik nagyítóval lesik a konkurens múltjának minden egyes mozzanatát és a jelenlegi lépéseit, illetve a buzgón ügyködő titkárnők, akik gépelnek, gépelnek. Szóval a színfalak mögött futkosó „hangyáknak” köszönhet mindent a politikus.

1937 decemberében a japán erők lerohanták Nanking városát, több ezer embert gyilkoltak meg és több száz nőt erőszakoltak meg. A kínaiak fel-felemlegetik ezt az időszakot, a mai napig sem heverték ki, a másik fél, azaz a japánok úgy vélik, hogy az egész csak túl van lihegve. Ha már Kína egyik legdrágább filmjéhez lát hozzá, hát illik valami olyasmibe invesztálni, ami még véletlenül sem kerüli el az emberek figyelmét, nem is csoda, hogy a nankingi háborúba helyezték a történéseket és egy nemzetközileg ismert sztárt tettek meg főszereplőnek, így jobb eséllyel kelti fel az érdeklődést a nemzetközi piacon.