kritika

Will Reiser a 20-as éveinek elején tudta meg a lesújtó hírt, hogy rákos, cimborájának, Seth Rogennek úgy mondta el, hogy az éppen a wécén végezte a dolgát. Miután Rogen lehúzta a klotyót támogatásáról biztosította Reisert, mindvégig mellette állt, míg le nem küzdötte a betegséget, persze ehhez egy jó nagy adag humor is kellett. Rogen biztatására írta meg az 50/50 forgatókönyvét, amelybe beleépítette a vele történt nehéz és vidám pillanatokat, történéseket.

Bűncselekmény, nagy szörnyűség történik, a rendőrség azonban csak ímmel-ámmal hajlandó foglalkozni az üggyel vagy belesüllyesztik egy sötét fiók mélyére az esetet. Az áldozat rokona letörten konstatálja, hogy a hivatalos szervek nem hajlandóak vagy nem tudnak tenni semmit, ezért az átlagos, nyugodt életet élő jóemberből magányos igazságosztó válik. Charles Bronson is szomorú szívvel bandukolt este a sötét utcákon, majd a gyásza bosszúvággyá alakult. Később ismét bosszút állhatott, majd megint és megint. Michael Caine öreg cimborájával sakkozgatott, meg sem fordult a fejében a környéken garázdálkodó tiniket elfenekeli, de a nyomozók tehetetlensége láttan felmegy benne a pumpa, felveszi a kesztyűt és tesz róla, hogy a közeli aluljáró ismét biztonságos legyen.

Az előző részről Koimbra itt írt.

A világ leghíresebb és legokosabb magándetektívje visszatér – és vár rá néhány nagy meglepetés. Nyomába eredhet annak a zseniális bűnözőnek, aki mindarra képes, amire ő csak a rossz szolgálatában. Moriarty professzor lelkiismeret-furdalás nélkül követi el a legvadabb bűntényeket. Miközben Watson az esküvőjére készül, társa nyakig merül az ügybe, és nemcsak a doktort, hanem saját, szintén zseniális bátyját és egy gyönyörű, de veszélyes jósnőt is magával ránt. Egész Európán keresztül folyik az üldözés, és a professzor egy lépéssel mindig előttük jár.

Guy Ritchie első látogatása Artur Conan Doyle világába nagyszerűen sikerült. Két dolog miatt szerettük azt a filmet, a viktoriánus Angliát gyönyörűen adta vissza nekünk a rendező, London koszos, mocskos világa elevenedett meg előttünk és az a világ rabul ejtett jó pár nézőt. A másik pedig Robert Downey Jr. alakítása, hiszen egyszerűen tökéletes volt Sherlock Holmes szerepére, a kritikusok és a nézők is imádták, természetesen jött is a folytatás. Nagy elvárások voltak az új résszel kapcsolatban, hiszen bemutatkozott Holmes nagy ellenfele, nemezise, a „bűnözés Napóleonja” az irodalomtörténet egyik legismertebb gonosza James Moriarty professzor.

Rohangál egy-két ember Hollywoodban, aki van olyan helyzetben, hogy szinte bármit megvalósíthat, amit elképzel. Adam Sandler is közéjük tartozik, a Nagyfiúk esetében már történet sem kellett, csak összeszedte haverjait és elmentek forgatni, majd a kész jeleneteket egymásra pakolva várták a végeredményt. A színész élete egyik legnagyobb sikerét könyvelhette el, majd gondolt egyet: Ha már ennyire szeretik az emberek, akkor bizonyára annak is örülnek majd, ha duplán lesz látható a vásznakon. Eddie Murphynek bejött, de még Jean-Claude Van Damme-nak is, tehát ezzel csak nyerhet. Tévedett, de bevétel szempontjából sajnos nem akkorát, mint kellett volna.

Minden országnak megvan a maga takargatnivalója, talán nagyító sem kellene ahhoz, hogy a rendszer egyes elemein észrevegyük, hogy azok nem oda illenek vagy egyszerűen ki lehet cserélni vagy dobni valamit. Az egészségügyi rendszerbe mindenhol bele lehetne kötni, ha megkapargatjuk a felszínt mindenhol találhatunk sötét foltokat, szomorú múltat vagy komor jelent. Michael Moore a maga módján élvezettel merült bele az amerikai közegészségügyi problémák feltárásába és szétcincálásába, kiemelve, hogy gyakorlatilag minden hol jó, de legrosszabb náluk. (Eljöhetne Magyarországra is.) A Puncture ebbe a témába merül bele, de nem a rendszer egészét, csak egy bizonyos esetet vizsgál meg, néhány kisember a nagy hatalmú hivatali gépezet normális kattogásába próbál beleszólni, tehát ismét egy Dávid és Góliát típusú harcot láthatunk.

Guillermo Del Toro sok-sok ötlete és tervezete közül egy remake-et sikerült összehoznia, ami nem is annyira meglepő, főleg, hogy az utóbbi időben két marokkal osztogatják a millió dollárokat a feldolgozásokra, a többségében felesleges újragondolt verziókra.. Del Toro valahonnan előkaparta Matthew Robbinst, a Mimic íróját és közösen vetették papírra a Don’t Be Afraid of the Dark forgatókönyvet, ám a rendezést inkább egy képregényalkotóra bízta. Ezzel el is követte a hibát, mert hiába írtak komor és ijesztő történéseket, Troy Nixey egyszerűen képtelen volt arra, hogy megugrassza akár egy picit is az adrenalinszintet. Maga a történet merőben klisés, az ezerszer látott és hallott sztorit rakják elénk: A család egy régi, ódon helyre költözik, amiről hamarosan kiderül, hogy sötét titkokat rejteget. Del Toro keze nyoma erősen érződik, a gótikus, a sötét meseszerűnek tűnő helyszín azért kiált, hogy valaki forgasson már le itt egy izgalmas alkotást. A nyikorgó lépcsők, a lámpák által alig megvilágított szobák és a halk suttogó, követelező hangok ütős egyvelegnek bizonyulnak, ha valaki éppen azt akarja elérni, hogy a néző a széke karfáját markolássza izgalmában. Ám hiába látszik, hogy a klisékkel alaposan megdobált szkriptbe az írók beleadtak, amit csak tudtak, Nixey nem tud mit kezdeni vele, csak hasztalanul erőlködik. Pedig tisztán látszik az alapanyagban rejlő lehetőség. A negatívumokra alaposan ráfejel, mikor megjelennek a patkányszerű Szörnyecskék, akik sok problémát okoznak szereplőinknek. Egyszerűen nem lehet félni tőlük, túlságosan komolytalannak látszanak, inkább vicces, ezen felül még a szereplők egyes cselekedetei láttán is kérdő szemekkel tekinthetünk az előttünk zajló eseményekre. A Don’t Be Afraid of the Dark se nem ijesztő, se nem izgalmas, egyáltalán nem hatásos. Tévéfilmnek talán elmenne, de akkor sem lenne értelme megnézni, hiszen egy horroron senki nem akar csak bambulni.

Feel the music, Feel the rythm. Járjon át a zene, a klasszikus muzsika, ami többek között nyugodtságra és türelemre tanít és még akkor is képes vagy higgadtnak maradni, amikor szorul a hurok. Így is fel lehet készülni a sorsfordító meccsekre, Beethoven segít az elgyötört ketrecharcosnak, persze ez csak egyféle felkészülési lehetőség, de Brendan Conlon (Joel Edgerton) számára csak ez az egy esélye van, hogy a különös technikát alkalmazó régi barátja és trénere kikupálja az év meccsére, a jelentős pénznyereménnyel kecsegtető MMA tornára. Szüksége is van rá, kell a klasszikusokból áradó erő, energia, ott ahol a gyorsaság, a nyers erő és felkészültség számít, de nem árt, ha valaki az ösztönös cselekedetei mellett higgadtan gondolkodik.

Egy cím sok esetben meghatározó, s akarva-akaratlanul is keressük jelentését a filmben.  Terrence Malick írta és rendezte Az élet fája (The Tree of Life) című drámát, s ha ennek a jelentését megtaláljuk a filmben, akkor megértettük a rendező mondandóját. Hogy miről is szól? Témája összetett; az univerzumban betöltött szerepünk, a születés, a halál, a körforgás kerül bemutatásra, vegyítve egy amerikai család sorsával. Mindezt Malick sajátos módján.

A filmről itt is szó esett.
Olvasd tovább →