FilmDROID 
Guillermo Del Toro sok-sok ötlete és tervezete közül egy remake-et sikerült összehoznia, ami nem is annyira meglepő, főleg, hogy az utóbbi időben két marokkal osztogatják a millió dollárokat a feldolgozásokra, a többségében felesleges újragondolt verziókra.. Del Toro valahonnan előkaparta Matthew Robbinst, a Mimic íróját és közösen vetették papírra a Don’t Be Afraid of the Dark forgatókönyvet, ám a rendezést inkább egy képregényalkotóra bízta. Ezzel el is követte a hibát, mert hiába írtak komor és ijesztő történéseket, Troy Nixey egyszerűen képtelen volt arra, hogy megugrassza akár egy picit is az adrenalinszintet. Maga a történet merőben klisés, az ezerszer látott és hallott sztorit rakják elénk: A család egy régi, ódon helyre költözik, amiről hamarosan kiderül, hogy sötét titkokat rejteget. Del Toro keze nyoma erősen érződik, a gótikus, a sötét meseszerűnek tűnő helyszín azért kiált, hogy valaki forgasson már le itt egy izgalmas alkotást. A nyikorgó lépcsők, a lámpák által alig megvilágított szobák és a halk suttogó, követelező hangok ütős egyvelegnek bizonyulnak, ha valaki éppen azt akarja elérni, hogy a néző a széke karfáját markolássza izgalmában. Ám hiába látszik, hogy a klisékkel alaposan megdobált szkriptbe az írók beleadtak, amit csak tudtak, Nixey nem tud mit kezdeni vele, csak hasztalanul erőlködik. Pedig tisztán látszik az alapanyagban rejlő lehetőség. A negatívumokra alaposan ráfejel, mikor megjelennek a patkányszerű Szörnyecskék, akik sok problémát okoznak szereplőinknek. Egyszerűen nem lehet félni tőlük, túlságosan komolytalannak látszanak, inkább vicces, ezen felül még a szereplők egyes cselekedetei láttán is kérdő szemekkel tekinthetünk az előttünk zajló eseményekre. A Don’t Be Afraid of the Dark se nem ijesztő, se nem izgalmas, egyáltalán nem hatásos. Tévéfilmnek talán elmenne, de akkor sem lenne értelme megnézni, hiszen egy horroron senki nem akar csak bambulni.
kritika
Pénzcsináló (Moneyball)
írta Nikodémus
A film, ami azért készült el, hogy Brad Pitt végre megkaphassa régen várt és jól megérdemelt Oscarját – bár ezt a mondatot már három éve, a Benjamin Button különös élete bemutatójának környékén is sokan elsütötték, a dolog akkor nem jött be. Most itt az újabb versenyző – meglátjuk, lesz-e királycsináló a Pénzcsináló.
Paradise Kiss
Szép Ilonka olvasónk küldte be az alábbi kritikát, köszönet érte.
Ai Yazawa mangaka romantikus-drámájának élőszereplős változata Takehiko Shinjo rendezésében.
Az Animaxon is nagy sikerrel vetített sorozat könnyedén belopja magát a néző szívébe, mert nagyon életszerű, romantikus, vidám és néha szomorú. Felidézi az iskolai éveket, a kiforratlan személyiséggel együtt járó hibákat, az első szerelmet, a barátok jelentőségét, aztán a második szerelmet, valamint a család és a társadalom elvárásait. Itt egy kis emlékeztető azoknak, akik látták a 12 epizódból álló sorozatot.
Batman társalgó
Igény lett volna rá, így az X-Men topikhoz hasonlóan itt a Batman társalgó. Itt aztán keresztül-kasul át-és kibeszélhetitek ki mit kedvel, mit utál a a sötét lovagban. Illetve természetesen arról is szó eshet, hogy mely színész formálta meg jobban Gotham védelmezőjét. Michael Keaton, esetleg Val Kilmer, vagy Christian Bale? De megeshet, hogy akad a nagyvilágban olyan személy, akinek George Clooney volt az ász. És ne feledkezzünk meg Adam Westről sem. Ezen túlmenően akad egy rakat DVD-n kiadott animációs film is. Szóval indulhat a duma.
Warrior
Feel the music, Feel the rythm. Járjon át a zene, a klasszikus muzsika, ami többek között nyugodtságra és türelemre tanít és még akkor is képes vagy higgadtnak maradni, amikor szorul a hurok. Így is fel lehet készülni a sorsfordító meccsekre, Beethoven segít az elgyötört ketrecharcosnak, persze ez csak egyféle felkészülési lehetőség, de Brendan Conlon (Joel Edgerton) számára csak ez az egy esélye van, hogy a különös technikát alkalmazó régi barátja és trénere kikupálja az év meccsére, a jelentős pénznyereménnyel kecsegtető MMA tornára. Szüksége is van rá, kell a klasszikusokból áradó erő, energia, ott ahol a gyorsaság, a nyers erő és felkészültség számít, de nem árt, ha valaki az ösztönös cselekedetei mellett higgadtan gondolkodik.
Az élet fája (The Tree of Life)
Egy cím sok esetben meghatározó, s akarva-akaratlanul is keressük jelentését a filmben. Terrence Malick írta és rendezte Az élet fája (The Tree of Life) című drámát, s ha ennek a jelentését megtaláljuk a filmben, akkor megértettük a rendező mondandóját. Hogy miről is szól? Témája összetett; az univerzumban betöltött szerepünk, a születés, a halál, a körforgás kerül bemutatásra, vegyítve egy amerikai család sorsával. Mindezt Malick sajátos módján.
A filmről itt is szó esett.
Olvasd tovább
Mission Impossibe: Fantom protokoll (Mission Impossible: Ghost Protocol)
Rengeteg egykor nézett és közkedvelt sorozatból készül mozifilm és biztosra vehető, hogy a készítők kezüket összetéve az ég felé fordított arccal rimánkodnak, hogy legalább olyan sikert érjenek el, mint a Mission Impossible. Bár John Woo szokásos lassított akciókkal és fehér galambokkal megspékelt második rész után a harmadik már csalódást keltő eredményt produkált, Tom Cruise és a stúdió csak közös nevezőre tudott jutni és a franchise nagy kedvelőinek örömére hozzáláthattak a negyedik felvonáshoz.
Felettünk a Föld (Another Earth)
Az alábbi kritikát ante.drome írta, aki a videodrome társulat egyik szerzője.
Nem, nem scifi. Jobb, ha ezt az elején leszögezzük, elkerülendő a félreértéseket ezzel a filmmel kapcsolatban. Viszont nagyon jó. Az elsőfilmes és meglehetősen fiatal Mike Cahill meglepő érettséggel és szokatlan aláfestéssel mesél egy mindannyiunk számára ismerős érzésről, a bűntudatról.
Röviden: Colombiana
Luc Besson pályafutásának egyik ékköve a Leon, a profi, ekkor még senki nem gondolta volna, hogy évek múltán a francia filmes aprópénzre váltja tehetségét. Vagy egyszerűen csak kiürült zsenijét tartalmazó csupor. Dolgozott a Leon, a profi folytatásának a forgatókönyvén, de mivel egyre kevesebb esély volt arra, hogy valaha is leforgathassa inkább fogta magát és átültette egy másik történetbe, ennek eredménye a Colombiana. A történetre nem kell hosszú sorokat pazarolni, egy nő bosszút akar állni a szüleit meggyilkoló gengszterfőnökön. Zoe Saldanára hárult a feladat, hogy megformálja a rettenthetetlen bérgyilkosnőt, ami már eleve felvet egy nagy kérdést. Egy ránézésre is 40 kilós nő fogja leverni az ellene felsorakoztatott gazembereket? Szó sincs erről, legalább erre figyeltek, hogy ne vívjon közelharcot, sőt nem is ront ajtótokostól a házba, mint régen kigyúrt férfi kollégái. Ha Stallonénak vagy Schwarzeneggernek anno nem tetszett valami vagy el akart intézni egy fontos ügyet hát fogott egy gépfegyvert és bebattyogott a célpont házába és még pár egysoros aranyköpésre is maradt idejük. Saldana ezzel szemben szótlanul tesz a dolgát, kihasználja a fedezékeket, kúszik, mászik, oson egyik szellőzőből a másikba, lehetőleg elkerüli, hogy összeakadjon a gengsztercsapatokkal vagy a SWAT kommandóval. A dialógusokra már kevesebb figyelmet fordítottak, illetve mintha egyáltalán nem is törődtek volna vele, leírták, ami eszükbe jutott. Összecsapottnak tűnik, ezt támasztja alá, hogy az egyes fordulatok nélkülöznek mindenféle kreativitást. De hova loholtak, miért siettek a szkripttel? Van esetleg valamiféle verseny az egy éjszaka alatt összetoldozott-foltozott forgatókönyvek között? A romantikus szál beleerőltetése valamilyen szinten érthető, hadd lássa a néző, hogy a hősnő egy érző lélek és nem csak a revans gondolata kering a fejében. Michael Vartan karaktere sajnos csúnyán parlagon marad, nem tudják érdekessé tenni, mindenesetre a krokodilos plüssállat poén szinten hatalmasat szól (A fenevadot látta valaki?) Olivier Megaton, a Besson istálló megbízható iparosa azért megtette, amit megkövetelt főnöke, sikerült az átlagos, egyszerű történetből egy korrekt és fogyasztható, szórakoztató akciófilmet kreálnia. Cataleya akciója nem más, mint az író-producer újabb futószalagon gyártott műve, ami miatt egyetlen izzadtságcsepp sem gördülhetett le homlokán, pont beleillik az utóbbi időben gyártott alkotásai közé.
Csizmás, a kandúr (Puss in Boots)
Ha már Csizmás Kandúr nem lehet elmenni szó nélkül a Shrek mellett sem. Jó pár évvel ezelőtt a DreamWorks gondolt egyet és egy puhos, fingó-böfögő csúnyaság mellé bepakolt egy rakás ismert karaktert a klasszikus mesék világából, de e mellett a humorral sem spóroltak, Shrek első kalandja kicsiket és nagyokat egyaránt megnevettetett. A folytatásban új karakterrel örvendeztették meg a nagyérdeműt, színre lépett Csizmás kandúr, aki szintén egy ismert mesehős, mellékszereplőként sok vidám percet szerzett. Sajnos a stúdió eljutott arra a szintre, hogy a szórakoztatni akarás helyett inkább az lebegett a szemük előtt, hogy minél jobban meg több zöldhasúval pakolják meg feneketlen pénztárcájukat. Szomorú, de a Shrek negyedik felvonása már a nézhető kategóriába sem csúszott bele, kedvenc ogrénk nem fejezte be szépen mozis pályafutását. Mindenesetre a cicus kapott egy esélyt, kár volt.
A segítség (The Help)
írta Nikodémus
Kicsit unom már a diszkriminációval foglalkozó filmeket, ám mivel a rasszizmus – úgy tűnik – örökké kibeszélendő probléma marad, nem ússzuk meg az évenkénti parabolát Hollywoodból. Amely most egy minden ízében Oscar-kompatibilis film képében érkezik.
Fantasztikus labirintus (Labyrinth, 1986)
Nem tudom, említettem-e már, de odavagyok a ’80-as évek csillámporos, különös hangulatú fantasy-filmjeiért, amelyekben még CGI helyett szinte mindent bábokkal, lenyűgöző díszletekkel és határtalan kreativitással oldottak meg. A mai napig nagy kedvencem a Végtelen történet és a Legenda, a Fantasztikus labirintust pedig néhány hete sikerült elcsípnem az m1-en. Sajnos csak a felétől láttam, ezért más forrásból, eredeti hanggal voltam kénytelen beszerezni, és nem bántam meg, hogy így tettem, mert David Bowie hangja egyszerűen elbűvölő volt… De térjünk a lényegre.