kritika

Ha már Csizmás Kandúr nem lehet elmenni szó nélkül a Shrek mellett sem. Jó pár évvel ezelőtt a DreamWorks gondolt egyet és egy puhos, fingó-böfögő csúnyaság mellé bepakolt egy rakás ismert karaktert a klasszikus mesék világából, de e mellett a humorral sem spóroltak, Shrek első kalandja kicsiket és nagyokat egyaránt megnevettetett. A folytatásban új karakterrel örvendeztették meg a nagyérdeműt, színre lépett Csizmás kandúr, aki szintén egy ismert mesehős, mellékszereplőként sok vidám percet szerzett. Sajnos a stúdió eljutott arra a szintre, hogy a szórakoztatni akarás helyett inkább az lebegett a szemük előtt, hogy minél jobban meg több zöldhasúval pakolják meg feneketlen pénztárcájukat. Szomorú, de a Shrek negyedik felvonása már a nézhető kategóriába sem csúszott bele, kedvenc ogrénk nem fejezte be szépen mozis pályafutását. Mindenesetre a cicus kapott egy esélyt, kár volt.

Nem tudom, említettem-e már, de odavagyok a ’80-as évek csillámporos, különös hangulatú fantasy-filmjeiért, amelyekben még CGI helyett szinte mindent bábokkal, lenyűgöző díszletekkel és határtalan kreativitással oldottak meg. A mai napig nagy kedvencem a Végtelen történet és a Legenda, a Fantasztikus labirintust pedig néhány hete sikerült elcsípnem az m1-en. Sajnos csak a felétől láttam, ezért más forrásból, eredeti hanggal voltam kénytelen beszerezni, és nem bántam meg, hogy így tettem, mert David Bowie hangja egyszerűen elbűvölő volt… De térjünk a lényegre.

Olvasd tovább →

Lee Tamahori az évezred elején került az akciófilmek hálójába, ahonnan nem igazán tudott szabadulni. A Halj meg máskor után szépen legyártott két hatalmas buktát és még egy mázsányi negatív kritika is a nyakába szakadt. A Next – A holnap a múlté csőd után 4 év kellett ahhoz, hogy újra filmmel rukkoljon elő, bár a talpraállás még várat magára. A Devil’s Double igaz történeten alapul, Latif Yahia arra kényszerült, hogy egy ideig Szaddam Husszein szadista fiának, Uday dublőre/hasonmása legyen. Az alapanyag első hallásra elég termékeny táptalaj lehet egy komoly drámának vagy izgalmas thrillernek, Yahia regényét azonban nem sikerült ügyesen adaptálni. Dominic Cooperre az a feladat hárult, hogy a diktátor fiát és a haza hű katonájából dublőrré lett férfit megformálja, a színész pedig mindent meg is tett, hogy a két karaktert minél jobban életre keltse. Nem volt könnyű dolga, mivel mindkét figura teljesen másmilyen. Uday szivarozgató, pisztolyt lóbáló vadbarom, akinek kedvenc szórakozásai közé tartozik, hogy fiatal iskoláslányokat szedjen fel az utcán és esküvőkre betoppanva ágyba cipelje a menyasszonyt, mindezt hatalmas vigyorral a képén teszi. Yahia ezzel szemben aggódó arccal tekint maga elé, szomorú tekintettel veszi tudomásul helyzetét. Sajnos Tamahori nem állt hozzá a témához teljes odaadással, ráérősen halad előre a cselekmény, sokszor olybá tűnik, hogy nem tart sehova az egész. Ha már szereztek egy dublőrt, akkor használni is kellene, nem? E helyett alig akad dolga és így valahogy úgy tűnik, mintha az egész totál céltalanul folyna előre, mintha lett volna egy jól hangzó filmötlet, de valahol félúton ott állhattak ötletek nélkül. Cooper nélkül nem sokat érne, vele együtt a nézhető kategóriát üti meg.

Nem éppen vidám képet fest le a jövőről a Cargo svácji sci-fi, a Föld teljesen lakhatatlanná vált, az emberek Föld körüli űrállomásokra költöztek, amelyek leginkább úgy néznek ki, mint a túlzsúfolt menekülttáborok, a helyzetet ráadásul a terroristák is nehezítik. Mindenki arról ábrándozik, hogy összegyűjt elég pénzt ahhoz, hogy elutazhasson a Rheára, amely egy lakható bolygó, maga Paradicsom, az Ígéret Földje: zöldellő fák, kék ég, a rokonok vidám arccal küldik a válaszvideókat. Dr. Laura Portmann azért vállal munkát a Kassandra fedélzeten, hogy végre valahára megválthassa jegyét a Rheára. Erre kicsit várnia kell, a munkája időtartama nyolc évig (4 éve oda, 4 év vissza) tart, a legénység feladata, hogy valami távoli űrállomásra elszállítson valamit. Ez idő alatt csupán egyetlen személy van ébren, a maradék hibernálva teszi meg a hosszú-hosszú utat. Éppen Laura ügyel a fedélzeten, már csak két hónap van hátra a célállomásig, azonban kénytelen felébreszteni a kapitányt és a többieket, mivel szokatlan dolgot észlel.

Williard kapitány azt a megbízatást kapja a saigoni CIA-tól, hogy likvidáljon egy nyilvánvalóan megőrült ezredest. Az ezredes ugyanis a kambodzsai dzsungelben alakította ki saját birodalmát, amelyben magát istenként imádtatja és kíméletlen magánháborút folytat. Williard útja felfelé a folyón, a háborús területen keresztül egyre inkább erős színekkel festett rémálmokhoz hasonlít.

A Coppola és John Milius által írt forgatókönyv Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényén alapul, valamint merített még Michael Herr Dispatches című könyvéből, Conrad Lord Jimjének 1965-ös filmfeldolgozásából (melynek A sötétség mélyénhez hasonlóan Marlow a főszereplője), és Werner Herzog Aguirre, Isten haragja című filmjéből.

A Pixar logó csak egyet jelenthet: garancia a minőségre és szórakoztatásra. Úgy látszott, hogy örök életre szól ez a szavatosság, de a biztos lábakon álló animációs cég eddig bírta. Bármit is csináltak a Pixar boszorkánykonyhájában képesek voltak olyan műveket kifőzni, amelyeket kicsik és nagyok egyaránt élveztek. A Toy Story 3-at azonban már gyerekeknek nem lehetett ajánlani, ugyanis nekik talán egyes helyeken kissé horrorbeütésű lehetett, illetve túlságosan is komorrá tették az alkotást. Így a játékok harmadik nagyobb kalandja inkább a felnőttebbeknek szólt, a Verdák 2 viszont főleg kicsiket célozza meg, a nagyobbak pedig hoppon maradnak. Míg az első részben Villám McQueen állt a középpontban, addig a folytatásban leginkább háttérbe szorul csak azért, hogy Matuka lépjen a helyére. McQueen a Földgolyó futamon próbál helyt állni, addig jó barátja belecsöppen egy kémjátszmába és ez a legnagyobb probléma: túlságosan is sokat kapunk Matukából. Eléggé fárasztó, nem igazán szórakoztató, néha már csöppet idegesítő, ráadásképp még McQueenért sem lehet szorítani. Flynn McKémbridge verdakarakterből pedig már-már szuperhőst faragtak, ő a kémek kémje, annyi kütyüvel és felszereléssel rendelkezik, hogy James Bond is elsárgulna az irigységtől, csoda hogy egyáltalán szüksége van társakra vagy erősítésre. A kép világgal nincs gond, remek az animáció, ám a tartalomra ezúttal kevés figyelmet fordítottak. Szégyen, de 40 %-nál többet nem tudok rá adni. Persze értem én, hogy mindez csak egy merchandising része, de attól hogy nem fogyott annyi McQueen-es tolltartó mint várták még nem kellett volna a cég jó hírét ennyire beárnyékolni egy efféle művel.

Az eredetiről itt esett szó.

John Carpenter sok klasszikussal büszkélkedhet, az utóbbi 15 évben elkövetett műveire azonban már nem igazán lehet elismerően tekinteni. Mindazonáltal a 70-es és 80-as években készített filmjei miatt megérdemli, hogy a horror nagymesterei között kapjon helyet és mostanság ötlet híján előszeretettel mazsoláznak rendezései között, természetesen azon gondolkodnak el, hogy érdemes-e remake-et készíteni alkotásaiból. A Halloween és a 13.-as rendőrőrs ostroma már megélt egy feldolgozást, akárcsak A köd és hosszú ideje ügyködnek a Menekülés New Yorkból új verzióján. Leporolták A dolog sci-fi-horrort, amely egyike a legjobb remake-eknek és ekkor még Carpenternek nem kell fiatal pipiket pakolnia a filmjébe, nem úgy mint mostanság (gondoljunk csak a gyalázatos Wardra). Marc Abraham és Eric Newman A holtak hajnala sikere után már bátrabban nyúlt hozzá A dologhoz, egy előzményfilm képe rémlett fel szemeik előtt, ami végső soron nem nevezhető izzadságszagúnak és sok gond nem származhat belőle, ha a norvégoknál is képesek megteremteni a feszültséget.

Ki ne gondolt volna már arra, hogy de jó lenne, ha örökre vagy akár csak egy-két nap erejéig belebújhatna valakinek a bőrébe, milyen remek volna, ha testet cserélhetne egy ismerősével vagy csak úgy egy másik személlyel? Ha nem is mindennapi dolog, de bizonyára sokszor felmerült már mindenkiben, így természetesen a filmvilág sem hagyta érintetlenül ezt a területet. Bár nagy lehetőségek rejlenek a témában és egy ügyesebb, jó humorral megáldott forgatókönyvíró nagyot tudna alkotni mégis valahogy a producerek csak ritkán vetik bele magukat a testcserés történettel rendelkező projektekbe, nem mondhatnánk, hogy csak úgy roskadozik a padlás az efféle filmektől, utoljára talán a Nem férek bőrödbe volt igazán emlékezetes szórakoztató, azóta nem igazán akadtak említésre méltó művek és a Testcsere után sem tudunk majd elismerősen csettinteni.

Megtörtént eset alapján – teszik közzé a film elején, ha esetleg valaki még nem tudta volna, akkor most vésse az eszébe. De mivel a keményöklű Jason Statham a főszereplő, így csak abban lehetünk biztosak, hogy volt egy eset jó 30 évvel ezelőtt, amikor egy tökös fickó belemászott a S.A.S. képébe és kilőttek pár tucat golyót. Ranulph Fiennes (mielőtt felmerülne a kérdés, igen, ő Ralph Fiennes rokona) tollából származik a történet, bár állítását természetesen a hivatalos szervek cáfolják, tény, hogy szolgált a brit seregben és az Ománi Szultánság haderejének is besegített. Mellesleg él és virul, nem tűnt az északi és déli sarkot megjárt expedícióban, szóval nem igazán izgatja a hatalmasokat a fejében kavargó információhalmaz. Mindenesetre a Válogatott gyilkosok megtekintése után leszűrhetjük, hogy ebben az iparban senkinek nincs patyolattiszta lelke és az élet olykor egy nagy klisé.