kritika

Lee Tamahori az évezred elején került az akciófilmek hálójába, ahonnan nem igazán tudott szabadulni. A Halj meg máskor után szépen legyártott két hatalmas buktát és még egy mázsányi negatív kritika is a nyakába szakadt. A Next – A holnap a múlté csőd után 4 év kellett ahhoz, hogy újra filmmel rukkoljon elő, bár a talpraállás még várat magára. A Devil’s Double igaz történeten alapul, Latif Yahia arra kényszerült, hogy egy ideig Szaddam Husszein szadista fiának, Uday dublőre/hasonmása legyen. Az alapanyag első hallásra elég termékeny táptalaj lehet egy komoly drámának vagy izgalmas thrillernek, Yahia regényét azonban nem sikerült ügyesen adaptálni. Dominic Cooperre az a feladat hárult, hogy a diktátor fiát és a haza hű katonájából dublőrré lett férfit megformálja, a színész pedig mindent meg is tett, hogy a két karaktert minél jobban életre keltse. Nem volt könnyű dolga, mivel mindkét figura teljesen másmilyen. Uday szivarozgató, pisztolyt lóbáló vadbarom, akinek kedvenc szórakozásai közé tartozik, hogy fiatal iskoláslányokat szedjen fel az utcán és esküvőkre betoppanva ágyba cipelje a menyasszonyt, mindezt hatalmas vigyorral a képén teszi. Yahia ezzel szemben aggódó arccal tekint maga elé, szomorú tekintettel veszi tudomásul helyzetét. Sajnos Tamahori nem állt hozzá a témához teljes odaadással, ráérősen halad előre a cselekmény, sokszor olybá tűnik, hogy nem tart sehova az egész. Ha már szereztek egy dublőrt, akkor használni is kellene, nem? E helyett alig akad dolga és így valahogy úgy tűnik, mintha az egész totál céltalanul folyna előre, mintha lett volna egy jól hangzó filmötlet, de valahol félúton ott állhattak ötletek nélkül. Cooper nélkül nem sokat érne, vele együtt a nézhető kategóriát üti meg.

Nem éppen vidám képet fest le a jövőről a Cargo svácji sci-fi, a Föld teljesen lakhatatlanná vált, az emberek Föld körüli űrállomásokra költöztek, amelyek leginkább úgy néznek ki, mint a túlzsúfolt menekülttáborok, a helyzetet ráadásul a terroristák is nehezítik. Mindenki arról ábrándozik, hogy összegyűjt elég pénzt ahhoz, hogy elutazhasson a Rheára, amely egy lakható bolygó, maga Paradicsom, az Ígéret Földje: zöldellő fák, kék ég, a rokonok vidám arccal küldik a válaszvideókat. Dr. Laura Portmann azért vállal munkát a Kassandra fedélzeten, hogy végre valahára megválthassa jegyét a Rheára. Erre kicsit várnia kell, a munkája időtartama nyolc évig (4 éve oda, 4 év vissza) tart, a legénység feladata, hogy valami távoli űrállomásra elszállítson valamit. Ez idő alatt csupán egyetlen személy van ébren, a maradék hibernálva teszi meg a hosszú-hosszú utat. Éppen Laura ügyel a fedélzeten, már csak két hónap van hátra a célállomásig, azonban kénytelen felébreszteni a kapitányt és a többieket, mivel szokatlan dolgot észlel.

Williard kapitány azt a megbízatást kapja a saigoni CIA-tól, hogy likvidáljon egy nyilvánvalóan megőrült ezredest. Az ezredes ugyanis a kambodzsai dzsungelben alakította ki saját birodalmát, amelyben magát istenként imádtatja és kíméletlen magánháborút folytat. Williard útja felfelé a folyón, a háborús területen keresztül egyre inkább erős színekkel festett rémálmokhoz hasonlít.

A Coppola és John Milius által írt forgatókönyv Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényén alapul, valamint merített még Michael Herr Dispatches című könyvéből, Conrad Lord Jimjének 1965-ös filmfeldolgozásából (melynek A sötétség mélyénhez hasonlóan Marlow a főszereplője), és Werner Herzog Aguirre, Isten haragja című filmjéből.

A Pixar logó csak egyet jelenthet: garancia a minőségre és szórakoztatásra. Úgy látszott, hogy örök életre szól ez a szavatosság, de a biztos lábakon álló animációs cég eddig bírta. Bármit is csináltak a Pixar boszorkánykonyhájában képesek voltak olyan műveket kifőzni, amelyeket kicsik és nagyok egyaránt élveztek. A Toy Story 3-at azonban már gyerekeknek nem lehetett ajánlani, ugyanis nekik talán egyes helyeken kissé horrorbeütésű lehetett, illetve túlságosan is komorrá tették az alkotást. Így a játékok harmadik nagyobb kalandja inkább a felnőttebbeknek szólt, a Verdák 2 viszont főleg kicsiket célozza meg, a nagyobbak pedig hoppon maradnak. Míg az első részben Villám McQueen állt a középpontban, addig a folytatásban leginkább háttérbe szorul csak azért, hogy Matuka lépjen a helyére. McQueen a Földgolyó futamon próbál helyt állni, addig jó barátja belecsöppen egy kémjátszmába és ez a legnagyobb probléma: túlságosan is sokat kapunk Matukából. Eléggé fárasztó, nem igazán szórakoztató, néha már csöppet idegesítő, ráadásképp még McQueenért sem lehet szorítani. Flynn McKémbridge verdakarakterből pedig már-már szuperhőst faragtak, ő a kémek kémje, annyi kütyüvel és felszereléssel rendelkezik, hogy James Bond is elsárgulna az irigységtől, csoda hogy egyáltalán szüksége van társakra vagy erősítésre. A kép világgal nincs gond, remek az animáció, ám a tartalomra ezúttal kevés figyelmet fordítottak. Szégyen, de 40 %-nál többet nem tudok rá adni. Persze értem én, hogy mindez csak egy merchandising része, de attól hogy nem fogyott annyi McQueen-es tolltartó mint várták még nem kellett volna a cég jó hírét ennyire beárnyékolni egy efféle művel.

Az eredetiről itt esett szó.

John Carpenter sok klasszikussal büszkélkedhet, az utóbbi 15 évben elkövetett műveire azonban már nem igazán lehet elismerően tekinteni. Mindazonáltal a 70-es és 80-as években készített filmjei miatt megérdemli, hogy a horror nagymesterei között kapjon helyet és mostanság ötlet híján előszeretettel mazsoláznak rendezései között, természetesen azon gondolkodnak el, hogy érdemes-e remake-et készíteni alkotásaiból. A Halloween és a 13.-as rendőrőrs ostroma már megélt egy feldolgozást, akárcsak A köd és hosszú ideje ügyködnek a Menekülés New Yorkból új verzióján. Leporolták A dolog sci-fi-horrort, amely egyike a legjobb remake-eknek és ekkor még Carpenternek nem kell fiatal pipiket pakolnia a filmjébe, nem úgy mint mostanság (gondoljunk csak a gyalázatos Wardra). Marc Abraham és Eric Newman A holtak hajnala sikere után már bátrabban nyúlt hozzá A dologhoz, egy előzményfilm képe rémlett fel szemeik előtt, ami végső soron nem nevezhető izzadságszagúnak és sok gond nem származhat belőle, ha a norvégoknál is képesek megteremteni a feszültséget.

Ki ne gondolt volna már arra, hogy de jó lenne, ha örökre vagy akár csak egy-két nap erejéig belebújhatna valakinek a bőrébe, milyen remek volna, ha testet cserélhetne egy ismerősével vagy csak úgy egy másik személlyel? Ha nem is mindennapi dolog, de bizonyára sokszor felmerült már mindenkiben, így természetesen a filmvilág sem hagyta érintetlenül ezt a területet. Bár nagy lehetőségek rejlenek a témában és egy ügyesebb, jó humorral megáldott forgatókönyvíró nagyot tudna alkotni mégis valahogy a producerek csak ritkán vetik bele magukat a testcserés történettel rendelkező projektekbe, nem mondhatnánk, hogy csak úgy roskadozik a padlás az efféle filmektől, utoljára talán a Nem férek bőrödbe volt igazán emlékezetes szórakoztató, azóta nem igazán akadtak említésre méltó művek és a Testcsere után sem tudunk majd elismerősen csettinteni.

Megtörtént eset alapján – teszik közzé a film elején, ha esetleg valaki még nem tudta volna, akkor most vésse az eszébe. De mivel a keményöklű Jason Statham a főszereplő, így csak abban lehetünk biztosak, hogy volt egy eset jó 30 évvel ezelőtt, amikor egy tökös fickó belemászott a S.A.S. képébe és kilőttek pár tucat golyót. Ranulph Fiennes (mielőtt felmerülne a kérdés, igen, ő Ralph Fiennes rokona) tollából származik a történet, bár állítását természetesen a hivatalos szervek cáfolják, tény, hogy szolgált a brit seregben és az Ománi Szultánság haderejének is besegített. Mellesleg él és virul, nem tűnt az északi és déli sarkot megjárt expedícióban, szóval nem igazán izgatja a hatalmasokat a fejében kavargó információhalmaz. Mindenesetre a Válogatott gyilkosok megtekintése után leszűrhetjük, hogy ebben az iparban senkinek nincs patyolattiszta lelke és az élet olykor egy nagy klisé.

Ugyan korai még kijelenteni, de eléggé valószínűsíthető, hogy Brett Ratner soha nem fog Oscar esélyes filmeket, komolyabb díjakra érdemes műveket készíteni. Betonbiztos helye van a megbízható iparos kategóriában, több alkalommal bizonyította, hogy gyakorlatilag nincs „egyénisége”, nem kreál egyedinek mondható műveket, munkáiban nincs semmi olyasmi, ami kiemelkedne a tömegből, maga a megtestesült középszer. Ha hívják ő megy és szépen összehozza, amit elvárnak tőle: szórakoztató filmeket produkál, rábízhatnak akár 200 milliót vagy 50-et, Ratner képes elkölteni akármennyit. Persze szigorúan csak a szórakoztatás miatt. Ám nem mindig sikerül elérnie célját (vagy a nézők által elvártakat), esetében soha nem lehet tudni, hogy mi sül ki az alapanyagból. A Hogyan lopjunk felhőkarcolót? projekten több forgatókönyvíró dolgozott, egyedül gyakorlatilag Ratner számított biztos pontnak a kezdetektől. A tervezgetés egy bizonyos pontján a szkript felettébb hasonlított az Ocean’s Eleven remake-jére, amelyet ő vezényelhetett volna le, de a Csúcsformában 2 miatt lepasszolta Steven Soderberghnek. Hiába pofozgatták, polírozták a forgatókönyvet Ratner csak nem tudta elérni,hogy rendezése egy ügyes koppintásnak tűnjön, de ugyanakkor legalább elmondható, hogy legalább jó.

Az emberiséget már a kezdetektől érdekelte az örök élet, a halhatatlanság témája, ezt a témát, a halhatatlanságot veszi alapul Russell Mulcahy második nagyjátékfilmje.

Connor MacLeod 1518. január 1-jén született egy félreeső skót faluban. A skót tizennyolc éves, amikor halálos sebet kap a Fraser klán elleni csatában, ám MacLeod hamarosan felgyógyul belőle. A klán tagjai azt hiszik, az ördöggel cimborál, ezért elűzik. Egy kalandor, Juan Sanchez Villa-Lobos Ramirez veszi pártfogásába, s Connor tőle tudja meg a nagy titkot hogy ő, az egyiptomi/spanyolhoz hasonlóan halhatatlan. A halhatatlanok élete csupa harc és küzdelem. Ugyanis egy régi legenda szerint „végül csak egy maradhat”. Halhatatlanok százai, sőt ezrei járják a világot és vívnak egymással életre-halálra. A legenda szerint, aki utolsónak marad, hatalmas jutalmat nyer. Gregory Widen a ’70-es évek végén írta a forgatókönyvet még az egyetemi évei alatt, a film címe ekkor még Az árnyék klán volt. Az ötlet egy skóciai vakáció alatt született, amikor egy középkori kastélyban a barátnőjével egy páncélt csodáltak és a nő megjegyezte „Mi lenne, ha ez a fickó élne ma?”

Arena: Emberek millió kedvelik azokat a sportágakat (is), ahol a szorítóban / ketrecben / porondon egymást csépeli, üti vágja a két fél. Nem számít újdonságnak, hogy egyes producerek, írók gondolataiban felmerült: „Mi lenne, ha véresebb sportot mutatnának be, esetleg az izgalmas műsor ne csak nevében hangozzon túlélőjátéknak?” Az Arena nem az első produkció, amelyben a sok vérre és több erőszakra éhes közönség némi pénzért cserébe széles vigyorral nézheti, ahogyan a „játékosok” apró darabokra cincálják egymást. „A” kategóriás alkotás a témában kevés akadt, de a B kategórián belül bátran nevezhető igényesebbnek a Halálfutam és talán még A halálraítélt is nevezhető közepesnek. Az Arena mintha a Deadliest Warrior sorozatot vette alapul, ahol a készítők a történelem legnagyobb, legismertebb katonáit küldték egymás ellen, hogy lássuk, ki nyerte volna a csatákat. Ebben különféle fegyverrel felvértezett felek küzdenek meg egymással, a cél a túlélés, miközben az illegális játékokat közvetítő Logan (Samuel L. Jackson) alaposan megszedi magát. A kivitelezés minden szinten borzalmas, a véres küzdelmek nélkülöznek bármiféle fantáziát, abszolút nem látványos és ehhez még társul a színészek borzalmas játéka. Kellan Lutz lenne az Arenába bekerülő új hús, szurkolni még csak véletlenül sem lehet neki, Katia Winter meg alig várja, hogy ledobhassa a ruháját magáról, ha már színészkedni nem tud. Samuel L. Jackson pedig úgy formálja meg karakterét, mintha most kezdte volna a szakmát (esetleg pont ezt kérték tőle?), egyszerűen félelmetes, hogy mennyire lejjebb adta.. A Vámpírnaplók kedvelői sem örülhetnek, Nina Dobrev úgy két perc után kilép a képből. A rendezői teendőket ellátó John Loop remélhetőleg visszamenekül oda ahonnét jött, a speciális effektek farigcsálásához.

Flypaper: Légypapír. Milyen papír vonzza leginkább az embereket? A jó kis ropogós bankjegyek… amiből rengeteg van különféle bankokban, a sok pénz pedig képes összesodorni néhány érdekes embert egy helyre. Tripp (Patrick Dempsey) aprópénzváltása után rohanna a gyógyszertárba, hogy megvegye a szükséges gyógyszereit, ám fegyveres alakok bukkannak fel, egyszerre két csapat is. Egy bank – két rablóbanda: az egyik profi, a másik teljesen amatőr. Tripp pirulái híján nem tud megmaradni a fenekén, hiperaktivitása és pörgő gondolatai során több érdekességre is felfigyel vagy rájön és ezt szépen meg is osztja fogvatartóival és túsztársaival. Felüti a fejét a bizalmatlanság, mindenki gyanúsan méregeti egymást. Ugyan a játékidő mindvégig a bank épületében játszódik, mégis elég nagy a jövés-menés, nem ragadunk le sokáig egyetlen helyszínen vagy szobában. A film nem veszi komolyan magát, szórakoztató és humoros, az íróknak ezen felül sikerült belepakolniuk egy megoldandó rejtélyt, kiderül, hogy nem csupán a pénzre megy ki a játék, valami más áll a háttérben. Dempsey szimpatikusan játssza a túlságosan is aktív túszt, tethezálló karaktert játszhatott el. A többiek inkább csak asszisztálnak neki, ugyan akad egy-két érdekesebb figura, de vagy keveset van jelen vagy feldobja a talpát. Sajnos a szórakozásba alaposa belerondít a két redneck rabló, rájuk sajnos kevés figyelmet fordítottak írás közben, a duó ugyanis felettébb idegesítő és ez a film élvezetéből is levon. 60 %-ot megérdemel.

The Woman: Jack Ketchum mesterin tudja bemutatni az emberi természet negatív oldalát, a gonoszságot. Elég csak a Redre vagy éppen a Girl Next Doorra gondolni. A horror-drámában egy ügyvéd a vadonban figyelmes lesz egy nőre, aki láthatóan egész életét a természetben élte le. A férfi hazacipeli magával és kikötözi azzal a céllal, hogy civilizált embert neveljen belőle. De kinek mit jelenet a civilizált szó? És a családfő szótárában vajon mi állhat ezen szó alatt? Már az elején sejthető, hogy Chris Cleek (Sean Bridgers) birtoka körül valami nem stimmel. A lánya folyamatosan szomorú, sírós arccal közlekedik, a háziasszony is csak csendben tesz-vesz, láthatóan súlyos teher nyomja a vállát. Érezhető, hogy Cleek nem éppen példás férj és családapa, Bridgers fizimiskája pedig tökéletes arra, hogy némi idő elteltével rühelljük. Ezzel elvileg kellőképpen el lehet érni, hogy a néző beleélje magát a filmbe, azonban a rendező ezt mégsem éri el. Ugyan vannak válogatott borzalmak és kiderül, hogy ebben a világban a férfiak az igazán gonoszak. Hiába a jó színészgárda, hiába lehet gyűlölni a civilizálni szándékozó „jóembert” mégsem köt le igazán a film, nem jön el a várva várt döbbenet, szörnyülködés vagy öröm a legvégén. 50 %-ot adnék csak rá.