írta Nikodémus
Habár a kritika jórészt az Annie Hall-t tartja Woody Allen eszenciájának, én mégis jobban szeretem a Manhattant, ahol ugyan megtalálható a woody alleni filmkészítés összes szükséges kelléke, ám mindezeken felül a rendező szerelmet vall imádott városának, New Yorknak. Woody Allen újra szerelmes – ezúttal Párizs a csábító.
A videoklipek és reklámfilmek térfeléről elég gyakran előfordul, hogy egy-egy rendező a mozis produkciók közé sodródik. Azonban sokan csúnyán elfelejtik, hogy ez már egy teljesen más világ, nem pár perces alkotásokat kell gyártani, nem csupán néhány pillanat erejéig kell megcsillogtatni a kreativitást, hanem legalább másfél órán keresztül kell lekötni a közönség figyelmét. Néhánynak egy idő után már csak arra marad elég ereje, így már csak azzal törődik, hogy milyen beállításban vegye fel az adott jelenetet, Tarsem Singh azonban A sejttel és a Zuhanással is bizonyította, hogy ötletekben nem szenved hiányt, a stílus mellett pedig a képi világra is nagy figyelmet fordít.
Johnny Marco (Stephen Dorff) a Hollywoodi fénylő csillagzat alatt éppen jól menő filmsztár. Lánya évek után bukkan fel és kapcsolódik be Johnny katatónikus életvitelébe, de a sztereotípiákkal ellentétben elsőre nem kavarja meg őt túlságosan. A széttett lábak arzenálja továbbra is szívesen várja, a whisky és a pezsgő ugyanúgy dől, ahogy a pénz a zsebeibe. De mégis: Johnny olyan, mint egy híres szobor. Mindenki vágyik rá, hogy láthassa, de végül a kíváncsi szemek magára hagyják, magányba burkolnak egy filmsztárt, akit millióan akarnak ismerni és még sincs mellette senki.
Boyle őrmester (Brendan Gleeson) Írország egyik partmenti kisvárosában teljesít szolgálatot (már ha ezt annak lehet hívni) nyugalmas, bambulós életviteléből alig zökkenti ki valami. A gyorshajtók abszolút nem érdeklik, nem veti meg a drogokat és csak merő jóindulatból fogyasztja el egyes balesetek áldozatainál talált kábszereket, nehogy édesanyjuk lelkét még ez is gyötörje. Szolgálat közben nem veti meg a piát és szabadnapján bármilyen ügyet képes a fiókba tenni, már csak azért, hogy nyugodtan kurvázzon és mellesleg rasszista. Hamarosan befut egy fekete FBI ügynök, aki egy drogcsempész banda tagjai után nyomozna, ha egyáltalán lenne olyan, aki együttműködne ezen a vidéken.
írta Nikodémus
Hiába csengett le már az ezredforduló nagy Márai-divatja, az író művei alapján készülő filmek sora csak nem akar véget érni. Szó se róla, Márai Sándor megérdemli, hogy celluloidra kerüljön. Csak nem így.
Tintin az egyik legismertebb európai képregényhős, különleges képességei ugyan nincsenek, de kalandjait bármely Marvel vagy DC karakter megirigyelhetné. A belga Hergé által kitalált fiatal nyomozgató újságíró eseteit 80 nyelvre fordították le, több, mint 350 millió példányt adtak el a képregényekből. A 80-as években még nem volt annyira jellemző, hogy a hollywoodi stúdiók és pénzéhes producerek egymással versengve próbálták rátenni a mancsukat egyes közkedvelt vagy kevésbé ismert regénysorozatok, képregények, novellák megfilmesítési jogaira. Steven Speilberg állítólag csak akkor hallott róla, amikor az Indiana Jones egyik kritikájában megemlítették, de Renny Harlin nemrég azt találta mondani, hogy bizony ő ajánlotta Spielberg figyelmébe Hergé művét. Akárhogy történt, a lényeg, hogy csak az ezredfordulót követően lendült be a projekt szekere, a DreamWorks fejese Peter Jacksonnal szövetkezve kezdett dolgozott a filmverzión.
Egy ijesztően közeli jövőben a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógépek fellázadnak és az emberiség elpusztítására törekednek. Az emberiség majdnem elbukik, ám egy John Connor nevű férfi az emberek élére áll, és megfordítja a háború menetét. A gépek vesztésre állnak, de egy utolsó húzással visszaküldenek a múltba, 1984-be egy Terminátort, azt remélve, ha az megöli Sarah Connort, John Connor anyját, az megváltoztatja a háború kimenetelét, mivel akkor a vezető nem születik meg. Ám az emberek megtalálják az időgépet és egy önként jelentkezőt szintén elküldenek 1984-be, Los Angelesbe; Kyle Reese őrmestert. Megkezdődik a harc egymással és az idővel.
Andrew Niccol nem éppen hipertempóban gyártja sorra filmjeit, szépen, ráérősen halad előre. Igaza van, minek sietni, előbb a forgatókönyvet kell gatyába rázni, aztán jöhet a többi. A Gattacával szerzett némi ismertséget, de sajnálatos módon nem katapultált magasra, annyit azonban elért, hogy kialakult körülötte egy bizonyos rajongói kör. A Gattaca, a Fegyvernepper vagy éppen a S1m0ne esetében is érezhető, hogy Niccol odafigyelt az előkészületekre, a fontos részletekre és nem próbált a nagyobb közönség kedvére tenni…eddig.
A világűr vándorai felettébb szeretik tiszteletüket tenni kék bolygónkon, a galaxisban suhanó aszteroidák és üstökösök mellett földönkívüliek is szívesen fészkelnék be magukat ide. Vannak akik megelégednek azzal, ha csak elrejtőzhetnek vagy beolvadnak közénk, de bőven akad agresszívabb fajta is Utóbbiak vagy ajtóstul rontanak a házba, csillagfegyverek sokaságával pörkölnek alánk és indítanak hadjáratot az emberiség ellen vagy szépen alattomosan, fondorlatosan, már-már észrevétlenül próbálják átvenni a hatalmat. A parazitában ez utóbbiak toppannak be a Földre és nem vesztegetik a drága idejüket.
A kritikát Swarm írta és a filmfreak freeblogon jelent meg először.
Lars von Trier elég ellentmondásos személyiség. Mostanában inkább a „nácizós” nyilatkozatával botránkoztatta meg a népet, mintsem új filmjével. Ennek ellenére bizton állíthatjuk, hogy lehet szeretni, utálni, de kivételes egyénisége ő a mai filmművészetnek. Ezt a Melankóliával is bizonyította.
Történetünk két lánytestvérről szól, Justine-ról és Claire-ről. Ez előbbi esküvőjébe nyerünk bepillantást, ami nem éppen jól sül el. Justine szókimondó, életvidám lány, ám hajlamos a depresszióra, az esküvő pedig ki is hozza belőle ezt az állapotot. Claire rendmániás, precíz, kissé földhözragadt, de mindene a család. Az esküvő után egy fontos csillagászati esemény tanúi lehetnek hőseink. Ez a Melankólia. Konkrétan egy kisbolygó halad el a Föld mellett. Vagy mégsem csak elhalad, hanem belecsapódik, ami a világ végét jelenti.
Ha a 90-es évek akciófilmjeiről esik szó, általában A szikla vagy Függő játszma jut az ember eszébe, pedig a listán (még ha hátul is,de) érdemes megemlíteni a Visszakézből produkciót is. Még a főszereplő, Denzel Washington sem felejtette el, mivel a Kiképzés egyik kivágott jelenetében egy olyan képet tart a kezében, amiben ő látható fiatal zsaruként, de ezt ebből a filmből kölcsönözték. De nem csak a Kiképzésre emlékeztek, a börtönben lezajló párbajt egy az egyben a Hegylakóból másolták, nem csoda, Russell Mulcahy dirigálta a fejlevágós – halhatatlanos történetet is.
Nick Styler (Washington) kissé meglepő módon, de sikeresen kap el egy gyilkost, Earl Talbot Blake-et (John Lithgow) ettől kezdve csakis a bosszú élteti. A rácsok mögött fogcsikorgatva követi Styler felfelé ívelő karrierjét, vele kel és fekszik minden nap, mindeközben rabtársai is nehezen viselik természetet.
Ash és barátnője, Linda egy elhagyatott erdei kunyhóba érnek, ahol Ash felfedez egy a sumér-korból fennmaradt titokzatos könyvet: a halál könyvét, valamint egy felvételt, amelyen egy professzor felolvassa a könyv ősi írásait. Hamarosan életre kel az erdő szelleme, megszállja Linda testét, aki rátámad Ashre. Ash egy jól irányzott mozdulattal egy ásó segítségével lefejezi, majd elássa barátnőjét. A halottak szellemei azonban nem hagyják szabadulni az erdőből…
FilmDROID