kritika

Ugyan korai még kijelenteni, de eléggé valószínűsíthető, hogy Brett Ratner soha nem fog Oscar esélyes filmeket, komolyabb díjakra érdemes műveket készíteni. Betonbiztos helye van a megbízható iparos kategóriában, több alkalommal bizonyította, hogy gyakorlatilag nincs „egyénisége”, nem kreál egyedinek mondható műveket, munkáiban nincs semmi olyasmi, ami kiemelkedne a tömegből, maga a megtestesült középszer. Ha hívják ő megy és szépen összehozza, amit elvárnak tőle: szórakoztató filmeket produkál, rábízhatnak akár 200 milliót vagy 50-et, Ratner képes elkölteni akármennyit. Persze szigorúan csak a szórakoztatás miatt. Ám nem mindig sikerül elérnie célját (vagy a nézők által elvártakat), esetében soha nem lehet tudni, hogy mi sül ki az alapanyagból. A Hogyan lopjunk felhőkarcolót? projekten több forgatókönyvíró dolgozott, egyedül gyakorlatilag Ratner számított biztos pontnak a kezdetektől. A tervezgetés egy bizonyos pontján a szkript felettébb hasonlított az Ocean’s Eleven remake-jére, amelyet ő vezényelhetett volna le, de a Csúcsformában 2 miatt lepasszolta Steven Soderberghnek. Hiába pofozgatták, polírozták a forgatókönyvet Ratner csak nem tudta elérni,hogy rendezése egy ügyes koppintásnak tűnjön, de ugyanakkor legalább elmondható, hogy legalább jó.

Az emberiséget már a kezdetektől érdekelte az örök élet, a halhatatlanság témája, ezt a témát, a halhatatlanságot veszi alapul Russell Mulcahy második nagyjátékfilmje.

Connor MacLeod 1518. január 1-jén született egy félreeső skót faluban. A skót tizennyolc éves, amikor halálos sebet kap a Fraser klán elleni csatában, ám MacLeod hamarosan felgyógyul belőle. A klán tagjai azt hiszik, az ördöggel cimborál, ezért elűzik. Egy kalandor, Juan Sanchez Villa-Lobos Ramirez veszi pártfogásába, s Connor tőle tudja meg a nagy titkot hogy ő, az egyiptomi/spanyolhoz hasonlóan halhatatlan. A halhatatlanok élete csupa harc és küzdelem. Ugyanis egy régi legenda szerint „végül csak egy maradhat”. Halhatatlanok százai, sőt ezrei járják a világot és vívnak egymással életre-halálra. A legenda szerint, aki utolsónak marad, hatalmas jutalmat nyer. Gregory Widen a ’70-es évek végén írta a forgatókönyvet még az egyetemi évei alatt, a film címe ekkor még Az árnyék klán volt. Az ötlet egy skóciai vakáció alatt született, amikor egy középkori kastélyban a barátnőjével egy páncélt csodáltak és a nő megjegyezte „Mi lenne, ha ez a fickó élne ma?”

Arena: Emberek millió kedvelik azokat a sportágakat (is), ahol a szorítóban / ketrecben / porondon egymást csépeli, üti vágja a két fél. Nem számít újdonságnak, hogy egyes producerek, írók gondolataiban felmerült: „Mi lenne, ha véresebb sportot mutatnának be, esetleg az izgalmas műsor ne csak nevében hangozzon túlélőjátéknak?” Az Arena nem az első produkció, amelyben a sok vérre és több erőszakra éhes közönség némi pénzért cserébe széles vigyorral nézheti, ahogyan a „játékosok” apró darabokra cincálják egymást. „A” kategóriás alkotás a témában kevés akadt, de a B kategórián belül bátran nevezhető igényesebbnek a Halálfutam és talán még A halálraítélt is nevezhető közepesnek. Az Arena mintha a Deadliest Warrior sorozatot vette alapul, ahol a készítők a történelem legnagyobb, legismertebb katonáit küldték egymás ellen, hogy lássuk, ki nyerte volna a csatákat. Ebben különféle fegyverrel felvértezett felek küzdenek meg egymással, a cél a túlélés, miközben az illegális játékokat közvetítő Logan (Samuel L. Jackson) alaposan megszedi magát. A kivitelezés minden szinten borzalmas, a véres küzdelmek nélkülöznek bármiféle fantáziát, abszolút nem látványos és ehhez még társul a színészek borzalmas játéka. Kellan Lutz lenne az Arenába bekerülő új hús, szurkolni még csak véletlenül sem lehet neki, Katia Winter meg alig várja, hogy ledobhassa a ruháját magáról, ha már színészkedni nem tud. Samuel L. Jackson pedig úgy formálja meg karakterét, mintha most kezdte volna a szakmát (esetleg pont ezt kérték tőle?), egyszerűen félelmetes, hogy mennyire lejjebb adta.. A Vámpírnaplók kedvelői sem örülhetnek, Nina Dobrev úgy két perc után kilép a képből. A rendezői teendőket ellátó John Loop remélhetőleg visszamenekül oda ahonnét jött, a speciális effektek farigcsálásához.

Flypaper: Légypapír. Milyen papír vonzza leginkább az embereket? A jó kis ropogós bankjegyek… amiből rengeteg van különféle bankokban, a sok pénz pedig képes összesodorni néhány érdekes embert egy helyre. Tripp (Patrick Dempsey) aprópénzváltása után rohanna a gyógyszertárba, hogy megvegye a szükséges gyógyszereit, ám fegyveres alakok bukkannak fel, egyszerre két csapat is. Egy bank – két rablóbanda: az egyik profi, a másik teljesen amatőr. Tripp pirulái híján nem tud megmaradni a fenekén, hiperaktivitása és pörgő gondolatai során több érdekességre is felfigyel vagy rájön és ezt szépen meg is osztja fogvatartóival és túsztársaival. Felüti a fejét a bizalmatlanság, mindenki gyanúsan méregeti egymást. Ugyan a játékidő mindvégig a bank épületében játszódik, mégis elég nagy a jövés-menés, nem ragadunk le sokáig egyetlen helyszínen vagy szobában. A film nem veszi komolyan magát, szórakoztató és humoros, az íróknak ezen felül sikerült belepakolniuk egy megoldandó rejtélyt, kiderül, hogy nem csupán a pénzre megy ki a játék, valami más áll a háttérben. Dempsey szimpatikusan játssza a túlságosan is aktív túszt, tethezálló karaktert játszhatott el. A többiek inkább csak asszisztálnak neki, ugyan akad egy-két érdekesebb figura, de vagy keveset van jelen vagy feldobja a talpát. Sajnos a szórakozásba alaposa belerondít a két redneck rabló, rájuk sajnos kevés figyelmet fordítottak írás közben, a duó ugyanis felettébb idegesítő és ez a film élvezetéből is levon. 60 %-ot megérdemel.

The Woman: Jack Ketchum mesterin tudja bemutatni az emberi természet negatív oldalát, a gonoszságot. Elég csak a Redre vagy éppen a Girl Next Doorra gondolni. A horror-drámában egy ügyvéd a vadonban figyelmes lesz egy nőre, aki láthatóan egész életét a természetben élte le. A férfi hazacipeli magával és kikötözi azzal a céllal, hogy civilizált embert neveljen belőle. De kinek mit jelenet a civilizált szó? És a családfő szótárában vajon mi állhat ezen szó alatt? Már az elején sejthető, hogy Chris Cleek (Sean Bridgers) birtoka körül valami nem stimmel. A lánya folyamatosan szomorú, sírós arccal közlekedik, a háziasszony is csak csendben tesz-vesz, láthatóan súlyos teher nyomja a vállát. Érezhető, hogy Cleek nem éppen példás férj és családapa, Bridgers fizimiskája pedig tökéletes arra, hogy némi idő elteltével rühelljük. Ezzel elvileg kellőképpen el lehet érni, hogy a néző beleélje magát a filmbe, azonban a rendező ezt mégsem éri el. Ugyan vannak válogatott borzalmak és kiderül, hogy ebben a világban a férfiak az igazán gonoszak. Hiába a jó színészgárda, hiába lehet gyűlölni a civilizálni szándékozó „jóembert” mégsem köt le igazán a film, nem jön el a várva várt döbbenet, szörnyülködés vagy öröm a legvégén. 50 %-ot adnék csak rá.

A videoklipek és reklámfilmek térfeléről elég gyakran előfordul, hogy egy-egy rendező a mozis produkciók közé sodródik. Azonban sokan csúnyán elfelejtik, hogy ez már egy teljesen más világ, nem pár perces alkotásokat kell gyártani, nem csupán néhány pillanat erejéig kell megcsillogtatni a kreativitást, hanem legalább másfél órán keresztül kell lekötni a közönség figyelmét. Néhánynak egy idő után már csak arra marad elég ereje, így már csak azzal törődik, hogy milyen beállításban vegye fel az adott jelenetet, Tarsem Singh azonban A sejttel és a Zuhanással is bizonyította, hogy ötletekben nem szenved hiányt, a stílus mellett pedig a képi világra is nagy figyelmet fordít.

Olvasd tovább →

Johnny Marco (Stephen Dorff) a Hollywoodi fénylő csillagzat alatt éppen jól menő filmsztár. Lánya évek után bukkan fel és kapcsolódik be Johnny katatónikus életvitelébe, de a sztereotípiákkal ellentétben elsőre nem kavarja meg őt túlságosan. A széttett lábak arzenálja továbbra is szívesen várja, a whisky és a pezsgő ugyanúgy dől, ahogy a pénz a zsebeibe. De mégis: Johnny olyan, mint egy híres szobor. Mindenki vágyik rá, hogy láthassa, de végül a kíváncsi szemek magára hagyják, magányba burkolnak egy filmsztárt, akit millióan akarnak ismerni és még sincs mellette senki.

Boyle őrmester (Brendan Gleeson) Írország egyik partmenti kisvárosában teljesít szolgálatot (már ha ezt annak lehet hívni) nyugalmas, bambulós életviteléből alig zökkenti ki valami. A gyorshajtók abszolút nem érdeklik, nem veti meg a drogokat és csak merő jóindulatból fogyasztja el egyes balesetek áldozatainál talált kábszereket, nehogy édesanyjuk lelkét még ez is gyötörje. Szolgálat közben nem veti meg a piát és szabadnapján bármilyen ügyet képes a fiókba tenni, már csak azért, hogy nyugodtan kurvázzon és mellesleg rasszista. Hamarosan befut egy fekete FBI ügynök, aki egy drogcsempész banda tagjai után nyomozna, ha egyáltalán lenne olyan, aki együttműködne ezen a vidéken.

Tintin az egyik legismertebb európai képregényhős, különleges képességei ugyan nincsenek, de kalandjait bármely Marvel vagy DC karakter megirigyelhetné. A belga Hergé által kitalált fiatal nyomozgató újságíró eseteit 80 nyelvre fordították le, több, mint 350 millió példányt adtak el a képregényekből. A 80-as években még nem volt annyira jellemző, hogy a hollywoodi stúdiók és pénzéhes producerek egymással versengve próbálták rátenni a mancsukat egyes közkedvelt vagy kevésbé ismert regénysorozatok, képregények, novellák megfilmesítési jogaira. Steven Speilberg állítólag csak akkor hallott róla, amikor az Indiana Jones egyik kritikájában megemlítették, de Renny Harlin nemrég azt találta mondani, hogy bizony ő ajánlotta Spielberg figyelmébe Hergé művét. Akárhogy történt, a lényeg, hogy csak az ezredfordulót követően lendült be a projekt szekere, a DreamWorks fejese Peter Jacksonnal szövetkezve kezdett dolgozott a filmverzión.

Egy ijesztően közeli jövőben a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógépek fellázadnak és az emberiség elpusztítására törekednek. Az emberiség majdnem elbukik, ám egy John Connor nevű férfi az emberek élére áll, és megfordítja a háború menetét. A gépek vesztésre állnak, de egy utolsó húzással visszaküldenek a múltba, 1984-be egy Terminátort, azt remélve, ha az megöli Sarah Connort, John Connor anyját, az megváltoztatja a háború kimenetelét, mivel akkor a vezető nem születik meg. Ám az emberek megtalálják az időgépet és egy önként jelentkezőt szintén elküldenek 1984-be, Los Angelesbe; Kyle Reese őrmestert. Megkezdődik a harc egymással és az idővel.

Olvasd tovább →

Andrew Niccol nem éppen hipertempóban gyártja sorra filmjeit, szépen, ráérősen halad előre. Igaza van, minek sietni, előbb a forgatókönyvet kell gatyába rázni, aztán jöhet a többi. A Gattacával szerzett némi ismertséget, de sajnálatos módon nem katapultált magasra, annyit azonban elért, hogy kialakult körülötte egy bizonyos rajongói kör. A Gattaca, a Fegyvernepper vagy éppen a S1m0ne esetében is érezhető, hogy Niccol odafigyelt az előkészületekre, a fontos részletekre és nem próbált a nagyobb közönség kedvére tenni…eddig.