Röviden: Don’t Be Afraid of the Dark

Guillermo Del Toro sok-sok ötlete és tervezete közül egy remake-et sikerült összehoznia, ami nem is annyira meglepő, főleg, hogy az utóbbi időben két marokkal osztogatják a millió dollárokat a feldolgozásokra, a többségében felesleges újragondolt verziókra.. Del Toro valahonnan előkaparta Matthew Robbinst, a Mimic íróját és közösen vetették papírra a Don’t Be Afraid of the Dark forgatókönyvet, ám a rendezést inkább egy képregényalkotóra bízta. Ezzel el is követte a hibát, mert hiába írtak komor és ijesztő történéseket, Troy Nixey egyszerűen képtelen volt arra, hogy megugrassza akár egy picit is az adrenalinszintet. Maga a történet merőben klisés, az ezerszer látott és hallott sztorit rakják elénk: A család egy régi, ódon helyre költözik, amiről hamarosan kiderül, hogy sötét titkokat rejteget. Del Toro keze nyoma erősen érződik, a gótikus, a sötét meseszerűnek tűnő helyszín azért kiált, hogy valaki forgasson már le itt egy izgalmas alkotást. A nyikorgó lépcsők, a lámpák által alig megvilágított szobák és a halk suttogó, követelező hangok ütős egyvelegnek bizonyulnak, ha valaki éppen azt akarja elérni, hogy a néző a széke karfáját markolássza izgalmában. Ám hiába látszik, hogy a klisékkel alaposan megdobált szkriptbe az írók beleadtak, amit csak tudtak, Nixey nem tud mit kezdeni vele, csak hasztalanul erőlködik. Pedig tisztán látszik az alapanyagban rejlő lehetőség. A negatívumokra alaposan ráfejel, mikor megjelennek a patkányszerű Szörnyecskék, akik sok problémát okoznak szereplőinknek. Egyszerűen nem lehet félni tőlük, túlságosan komolytalannak látszanak, inkább vicces, ezen felül még a szereplők egyes cselekedetei láttán is kérdő szemekkel tekinthetünk az előttünk zajló eseményekre. A Don’t Be Afraid of the Dark se nem ijesztő, se nem izgalmas, egyáltalán nem hatásos. Tévéfilmnek talán elmenne, de akkor sem lenne értelme megnézni, hiszen egy horroron senki nem akar csak bambulni.