Puncture

Minden országnak megvan a maga takargatnivalója, talán nagyító sem kellene ahhoz, hogy a rendszer egyes elemein észrevegyük, hogy azok nem oda illenek vagy egyszerűen ki lehet cserélni vagy dobni valamit. Az egészségügyi rendszerbe mindenhol bele lehetne kötni, ha megkapargatjuk a felszínt mindenhol találhatunk sötét foltokat, szomorú múltat vagy komor jelent. Michael Moore a maga módján élvezettel merült bele az amerikai közegészségügyi problémák feltárásába és szétcincálásába, kiemelve, hogy gyakorlatilag minden hol jó, de legrosszabb náluk. (Eljöhetne Magyarországra is.) A Puncture ebbe a témába merül bele, de nem a rendszer egészét, csak egy bizonyos esetet vizsgál meg, néhány kisember a nagy hatalmú hivatali gépezet normális kattogásába próbál beleszólni, tehát ismét egy Dávid és Góliát típusú harcot láthatunk.

Az igaz történeten alapuló jogi drámában Mike Weiss (Chris Evans) és Paul Danzinger (Mark Kassen) ügyvédek kisebb volumenű ügyek farvizén szereznek hírnevet maguknak, személyi sérülésekre specializálódtak. Újabb ügyük sokkal nagyobb, mint azt először gondolnák: egy HIV-vel fertőzött ápolónő egyik ismerőse hiába próbálja a kórházak figyelmét felhívni a sokkal jobb biztonsági tűre, amely előtt még a kórházi dolgozók is leborulnak, a fejesek egyszerűen erről tudomást sem vesznek. Az ügyvédduó először nem akarja bevállalni az ügyet, de aztán belemerülnek, bevállalják a hatalmas kihívást.

Nem a tárgyalóteremben zajlanak a csatározások, először még Nathaniel Price (Brett Cullen) sztárjogászon kell keresztül veredniük magukat. Price az „iparág” tehetős, jól megfizetett alkalmazottja, aki ügyesen tud terelni, ismeri mivel lehet hátrálásra késztetni az ellenfelet, úgy csűri-csavarja a mondatokat, hogy a végén teljesen elege lesz az egészből a szemben álló félnek és haza akar menni, hagyni az egészet. Ő az az ember, aki azért lépet a jog bonyolult, útvesztőkkel teli ösvényére, hogy jót tegyen, de hamar rájött ha valaki nyer is egy nagy hatalommal bíró cég vagy személy ellen az akkor sem inog meg, folytatja azt, amit eddig. Szóval nem teljesen mindegy, hogy melyik oldalán áll? Toldoz-foltoz, políroz, trükközik és felmarkolja a nagy lét.

Matthew McConaughey is játszhatna Evans helyett és akár a jelenlegi Amerika Kapitány megformálója is leszerződhetett volna helyette Az igazság árára. Komoly szerep mindkettő és mindkét színész bizonyítja (megint), hogy elbír az efféle karakterekkel. Evans széttetovált, folyamatosan drogozó ügyvéd, a sok kokain és a szerek hatására mindig pörög, jár az agya egyfolytában. Kassen alakítja társát, ő az egyik rendező is és meg tudta állni, hogy magát nyomja be a középpontba, szépen visszahúzódik, átengedi a terepet Evansnak. Price (tiszta Chris Cooper) higgadtan, megfontoltan adja elő a dörzsölt vállalati jogi képviselőt, le a kalappal.

A probléma abban lakozik, hogy Adam és Mark Kassen nem tudtak egy erős gyomrost bevinni. Ebben a produkcióban több is lakozik, több dráma, sok szomorúság és egy jó nagy adag düh. Szépen felvázolják az alapszituációt és hozzálátnak a nehéz ügybe, de keveset tesznek annak érdekében, hogy a nézőt teljesen maga alá teperje, meghassa a történet és a végén azon rimánkodik, hogy a fejesek ott álljanak borús képpel a bíróság színe előtt. Ellenben elismerés illeti őket azért, mert Weiss történetszála – személyes drámája, harca és függősége a kábszer ellen – nincs beleerőltetve a filmbe, hanem korrekt módon építették bele. 60 %-ot adok rá, ami nem lehet túl meggyőző, de semmi extrát nem visznek bele a “szavakkal az emberek pártján álló, de tettekkel teljesen más mutató, mindenkit letojó, csak a saját érdekeit néző megacég/milliárdos” -felállásba, de Evans alakítása miatt érdemes adni egy esélyt neki.

imdb: 6,9
rottentomatoes: 53 %