Marilyn Monroe – színésznő, énekesnő, sztár, díva, Playboy-nyuszi és szexszimbólum. Lábai előtt hevertek a férfiak, összetört néhány férfiszívet, elfogyasztott három férjet, az agyára ment néhány munkatársának, kapcsolatba került a Kennedy-klánnal és még most is beszélnek róla halálával kapcsolatban. A film csupán Monroe életének rövidke szakaszát meséli, de így is megtudhatunk róla néhány dolgot… már ahogy Colin Clark, Laurence Olivier asszisztense látta.
Martin Scorsese több évtizedes pályafutása alatt letette jó néhány emlékezetes, klasszikus filmet az asztalra, de mégis inkább gengszterfilmjei ugranak be, ha szóba kerül a neve. Marcona, nem éppen tiszta lelkületű fickók próbálnak egyre feljebb és feljebb kapaszkodni a ranglétrán, nem csak azzal kell törődniük, hogy kikerüljék a nyomukban koslató nyomozót, de résen kell lenniük, nehogy egyik kollégája verje át a palánkon. Senki nem gondolta volna, hogy egy egyszer majd családi filmet fog készíteni, amellyel tiszteleg a mozi (h)őskora előtt.
Volt idő, amikor a Marvel két kézzel szórta képregényeinek megfilmesítési jogait, amit egy idő után szépen meg is bánt. Próbálkozott ugyan, de csak néhányat tudott visszaszerezni, a Szellemlovas 2010 vége felé visszamotorozott volna hozzájuk. Ám a Columbia nem engedte el a lángoló fejű igazságosztó láncait, az utolsó pillanatban hozzáláttak a forgatáshoz, amivel elérték, hogy a jogok még egy kis ideig náluk legyenek. Kissé érthetetlen döntést hoztak, hiszen az első felvonás alig hozott valamit a konyhára, ráadásképp nem csak az év egyik legrosszabbja lett, hanem minden idők leggázabb képregényfilmjei közé is beállhatott Batman és Robin mögé, Elektra mellé. A második részben Johnny Blaze valamiért Kelet-Európában bujkál, ami annyit tesz, hogy Románia környékén húzza meg magát és mindenki tudja, hogy hol van. Az Ördögnek is errefelé akad dolga, egy srácot keres és szedett-vedett bandát küld a célszemély elfogására. Nicolas Cage mindig is szeretett volna eljátszani egy képregényfigurát és ha megfizetik boldogan csinál magából hülyét. A folytatáshoz viszont láthatóan nem volt kedve vagy csak egyszerűen elunta magát, mikor kezébe vette a forgatókönyvnek nevezett papírhalmot. . Míg a Szellemlovas néhány gazfickóval küzd, a néző is erősen harcol egy „lénnyel”, az álommanóval. Ebben a harcban Violante Placido siethetett volna néhány néző segítségére, méghozzá úgy, ha ledobja ruháját, George Clooney-nek levetkőzött (Az amerikaiban), itt sajnos nem tesz effélét. Idris Elba pisztolyforgató, alkoholista szerzetest játszik, de neki se írtak jó jeleneteket, a megmentendő gyermeket játszó Fergus Riordan pedig tökéletesen ellenszenves. Jelen van Christopher Lambert is, akinél legalább azt a poént el lehet sütni, hogy lehet olvasni az arcáról, sajnos barlangjában nem Sylvester Stallone akadt rá, hanem Cage. Míg a Szellemlovas az első felvonásban valamenyire értelmesnek látszott, addig a második részben lényegesen lebutították. Érezhető, hogy a stúdió gyorsan össze akarta csapni a filmet és a lehető legolcsóbban és leggyorsabban dolgozó rendezőt keresett a film élére, meg is lelték a Neveldine-Taylor párost a feladatra. Ám a duó csak azt tudta bizonyítani, hogy jobb lenne, ha Crankhez hasonló filléres őrületeket készítenének a jövőben. A dialógusok borzalmasak, a színészek erőlködése olykor megmosolyogtató, ez az alkotás egyszerűen élvezettel fetreng a B kategória mocsarában, nem tud és mintha nem is akarna szórakoztatni. Nem csak a Szellemlovas feje lángol, de bizonyára a készítők feje is éghet, amiért efféle borzalmat adtak ki kezük közül.
Gina Caranót akkor is imádnám, ha nem rúgná szét a filmben felgyülemlő magas színvonalú hím színészgárda seggét, egyenként és vérprofin, de így meg aztán…
Ironikus, hogy az ő támogatására verbuvált színészhad tulajdonképpen az egész filmben végig csak asszisztál. A harctéri amazonból hősnővé avanzsált kisasszonyt ugyanis a legjobban képzett MI-6 ügynökök is vért izzadva próbálják megállítani kocsmákban, motelekben, országúton, üldözve, de persze egyiküknek sem sikerül. A női főszereplős akciófilmek azt hiszem hosszas keresgélés és próbálgatás után ráleltek a királynőre.
Ben bácsi szavainak a jelentőségére Peter Parker sajnos túl későn ébredt rá: A nagy hatalom nagy felelősséggel jár. A mondat végül Pókember mottójává vált és ismételgette sűrűn, nehogy ő vagy esetleg mi, az olvasók elfelejtsük. Vajon mi mit tennénk, ha váratlanul különleges képességekre tennénk szert? Mire használnák új tulajdonságainkat? Vajon a jó ügyet szolgálnánk vagy inkább a sötét oldalra állnánk, esetleg csak apró csínytevéseket követnének saját magunk szórakoztatására?
Verne Gyula élete során számtalan kalandos és fantáziadús regényt adott ki kezei közül, könyveiből több tucat jobb-rosszabb sorozat, tévé- és mozifilm készült. Leginkább a 80 nap alatt a Föld körül, a Némó kapitány, illetve a Rejtelmes sziget tartozott a producerek kedvencei közé. 2008-ban Brendan Fraser és Josh Hutcherson az Utazás a Föld középpontja felé produkcióban került különféle látványos helyzetbe egy családi kalandfilm keretein belül. Jöhetett a folytatás, Hutcherson maradt, Fraser azonban nem kért a második részből, ami érthető. Hiszen ha már olyan szépen megnövesztette pocakját, akkor miért kellene abból leadnia? De jött Dwayne Johnson, a pankrátorból színésszé lett hegyomlás kilóban nyom annyit, mint Fraser, különbség csupán izmok tekintetében van. A Sziklát a Sors is akciósztárnak teremtette, kár, hogy sokszor felesleges vígjátékokban múlatja idejét. Ezúttal meg sem fordul a fejünkben, hogy mihez adja már megint a nevét, kivételesen jól választott és legalább még humorizálhat is. Johnson és Hutcherson mellett domboríthat Vanessa Hudgens, aki úgy fest, mintha éppen egy tinipornó forgatásáról érkezett volna és elég sokszor úgy fest, mintha a forgatás befejezése után egy erotikus alkotás felvételei rohanna. Hozzájuk csapták még Luis Guzmánt, ő az aki teljesen felesleges, nem tudnak mit kezdeni karakterével, megölni csak nem lehet. Rendes a készítőktől, hogy nem csak Verne, de Swift és Stevenson könyveit is megemlítik (már az is siker, ha 100-ból 1 nézőnek eszébe jut megvenni vagy kikölcsönözni a regényeket) és az általuk hátrahagyott nyomokból secperc alatt megfejtenek és már repülnek is az eltűnt nagypapa megtalálására. Gyíkméretű elefántok, elefántméretű gyíkok, hatalmas rovarok várják a „túrázókat”, keveset pihennek, annál többet szaladgálnak és még a Nautilus is előkerül. Megdöbbentő fordulatokra ne nagyon számítsunk, a látvány rendben van és kellőképp szórakoztató, bár arra fel kell készülni, hogy néhol eléggé gyerekes. 60 %-ot kap, mondhatni kellemes csalódás, főleg annak fényében, hogy a rendező előző munkája a Kutyák és macskák borzalmas második része volt.
McG a reklám-és zeneiparban ténykedett és sok kollégájához hasonlóan neki is megfordult a fejében „Mi lenne, ha kipróbálnám magam a mozi világában?” Jöhetett a Charlie angyalai sorozat akciósított filmváltozata és csinálhatott sport-drámát is, ám leginkább arról híresült el, hogy a Terminátor franchise-t a gödör legaljára juttatta, ahonnét még maga a Skynet sem találja a kiutat. Ahelyett hogy megszégyenültem visszakullogott volna klipeket gyártani inkább belevágott a This Means War-ba.
A Fogadom receptje borzalmasan egyszerű. Csináljunk egy teljesen átlagos romantikus filmet – manapság nincs velük tele a mozi –, datáljuk Valentin-nap környékére és szeretni fogják. Legalább arra az egy hétre. Őszintén megmondom, ha meg kell magam erőszakoljam sem tudok hosszasan értekezni erről a félkész, ám a vártnál kevésbé csöpögős műről. Jobb, ha máris lapozunk.
A felütés – mely, természetesen valós eseményeken nyugszik – valójában nem rossz, igazán mély sztorit kerekíthettek volna párosunk köré, melynek női tagja (Rachel McAdams) egy autóbaleset következtében súlyos amnéziát szenved, aminek levét férje (Channing Tatum) issza meg, hisz őt és szerelmüket teljesen elfelejti. Nem is kérdés, valahogy vissza kell hódítani a lányt. Persze bonyodalmaktól nem mentes a forgatókönyv, ami egyaránt tartalmaz jól megszokott kliséket, banálisan megírt karaktereket és befoltozatlan lyukakat. De mit sem számít az egész ha megvan a kémia, átérezhető és szerethető a produktum. Hát… itt is hibádzik.
A film legnagyobb baja, hogy a baleset, ami hőseink életét feneketlenül felforgatta, a játékidő első 3 perce után bekövetkezik, így a pár előéletéről nem sok fogalmunk van (az előzetesben MINDENT láttunk ebből), nem érezni át az egész súlyát, nem tudjuk milyen boldogan éltek egymás mellett, innentől kezdve az egész egy szimpla “meghódítós” sztori, az amnézia belekeverése teljesen felesleges, láthatóan Tatum is gyakran csak értetlenkedik (ez mondjuk a kvalitásaira írható). Képtelenség átélni a vívódást, mert nem volt ami megalapozza azt, pedig még egy ügyes trükkel is megpróbálkoztak a készítők. Ők végre megcélozták a férfi nézőket is, ennek ellenére jóérzésű embert egyetlen dolog tud rávenni a megtekintésre: a barátnő.
Hmm… ezt most nem tudom hova tenni, gondolkodnom kell! Valami ilyesmi fogalmazódott meg szürkeállományomban a Shame megtekintése után. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a filmmel. Ültem bambán, néztem magam elé és egy bizonyos időnek el kellett telnie, hogy manifesztálódjon a kép, amit szégyentelenünk nekünk szánt.
Gerard Butler egy elpusztított, felégetett, lerombolt afrikai falu közepén álldogál, szomorúan szemléli a romokat. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy még a napszemüvegét is leveszi. Egy kutya szalad át a füstölgő maradványok között, egy kisgyerek rohan utána, majd nem sokra rá aknára lép, Butler lélekszakadva rohan oda és letörve öleli magához a tetemet. Érik benne egy elhatározás: majd ő kézbe veszi a szerencsétlen gyerkőcök sorsát, árvaházat épít, ha kell fegyver ragad…s az elhatározást tett követi. Butler úgy érezte, hogy Sam Childers életét megérné filmre vinni, csak azt felejtette el, hogy ő nem drámai színész és illett volna egy jobb forgatókönyvet összeeszkábálni.
A planéta egyik legkiválóbb rendezőjének tartott Alexander Payne hosszú évek után új filmmel tér vissza a filmvilágba, mely kérdés nélküll díjak, jelölések sokaságát eredményezi, már látatlanul sejtve. Természetesen nem érdemtelenül, az Utódok 2011 legjobb filmjei közt van, holott igazán újat nem tud nyújtani. Olvasd tovább
Conant felesleges bemutatni, ismeri mindenki az erőtől duzzadó barbárt. Olvasott róla, látta az Arnold Schwarzenegger vagy a Jason Momoma-féle filmverziót. Esetleg már formában találkozott a közkedvelt barbárral, elképzelhető, hogy nevethetett is rajta, hiszen itthon egy-két Konyak regényben bambulhatott és baromkodhatott. Valószínűleg nem Stone & Caldwell & Rascal paródiája volt az első és bizonyára nem is az utolsó, de a legutóbbit a dánok hozták össze. Egy bátor harcos, Crane szembeszállt az embereket elnyomó démonnal, habár legyőzte, ám halálos sebet kapott, kiömló vérét itta a nép, ezáltal kegyetlenül megerősödtek. Így születtek a barbárok, akik könnyedén tépik szét a vastag ABC-t és lazán szétfejelnek bármilyen követ. Olyan erővel bírnak, mint Obelix, aki kiskorában belesett a varázsfőzetes üstbe. Egyetlen gyenge legény van köztük, Ronal, aki nem csak töpszli, de eléggé csenevész. Mégis neki kell megmenteni bajtársait, mikor egy bulizós este lecsap rájuk a gonosz. A Ronal, a barbár cselekménye úgy halad előre, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.. Hősünknek sikerül egy-két harcostársat szereznie, segedelmükkel könnyebben jut el a célig, közben még sikerül becsajoznia (valamennyire). Akadnak itt hahotázós, térdcsapkodós poénok, de ugyanakkor több is félremegy, illetve alapvetően nem tett jót az animációs filmnek a sok-sok meleg poén. Természetesen Conan kifigurázása adja magát az efféle humort, hiszen a karakterek nagy része ágyékkötőben flangál és el lehet sütni ezt-azt, sőt még az elfek is megkapják a magukét, de nem sikerült kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Mindenesetre ügyesen kiforgat néhány sztereotípiát és kardos-szandálos közhelyet. Az animáció ugyan nem üti meg a hollywoodi szuperprodukciók minőségét, de azért több, mint elfogadható. 55 %
FilmDROID