kritika

Az egy bizonyos helyre beragadt, bezárt, elbarikádozott emberekről szóló filmek termékeny táptalajt biztosítanak azon rendezőknek, akik esetleg borzongató, feszült, izgalmas produkciót akarnak készíteni. Miképp jutnak ki a szorult helyzetbe került emberek, hogyan próbálkoznak és milyen döntéseket hoznak túlélésük érdekében? A lényeg, hogy lehessen szorítani értük, érjék el, hogy legyenek szimpatikusabb, de a legfontosabb: ne legyenek hülyék. Akár egy telefonfülkében vagy koporsóban is játszódhat a cselekmény, ha ügyesen és okosan közelítik meg, dolgozzák fel a témát. Némi bizakodásra adhatott okot az ATM esetében, hogy Chris Sparling tollából származik a forgatókönyv, aki az Élve eltemetve dráma-thrillert körmölte le korábban. Azonban úgy tűnik, hogy ott már meg is állt a tudomány, képes volt komplett marhaságot letennie az asztalra. A történések egy pénzfelvevő automatánál játszódik, ahol három munkatárs (a Szépfiú, a Jó Csaj és a Gyökér) áll meg, ám a fülkét már nincs merszük elhagyni, mivel egy ijesztő alak álldogál nem messze az ajtótól. Miért nem rohanják le a fickót? Fegyvere nincs, se pisztolya, se kése, csak gyilkos szándéka. Miért nem állnak ki az fülke elé és ordítanak segítéségért, ahogy a torkukon kifér? De ami végképp érthetetlen, hogy miért nem fogják magukat és rohan el a Jófiú erősítésért? Megtehetné, szaladhat bármelyik irányba. Sokasodnak a miértek és bizony a szereplőkre elég gyorsan rá tudjuk sütni a bélyegeket: ezek hülyék, megérdemlik sorsukat. Értelmetlen, logikátlan és teljes mértékben buta, ráadásképp azt sem tartották fontosnak, hogy az éjszakai pszicho motivációira kitérjenek. 0 %, ennél nagyobb baromságot jó ideje nem láttam, ó borzalom.

Még 2007-ben Mike McCoy és Scott Vaugh Navy Seal és SWCC kommandósokkal dolgozhatott együtt egy videón. A rendeződuóban ekkor merült fel, hogy milyen oltári jó lenne, ha el tudnának készíteni egy filmet, amely azt mutatná be, hogy miképp is dolgoznak ezek a legények, akik nap, mint nap kockára teszik az életüket, hogy a derék amerikai honpolgárok békésen tudjanak szunyálni. McCoy-ék úgy vélték, hogy a Sealnél szolgáló kemény fickók lehetnének a főszereplők, mondván, hogy szerintük egyetlen színész sem tudná élethűen előadni azt, amit a kiképzett és profi katonák igen. Ötletüket előadták és meghallgattattak, sokat nyomott a latba az, hogy valószínűleg minden második mondatban elhangzott a patrióta és propaganda szó, végül fentebb úgy határoztak, hogy tökéletes toborzófilm születhetne, de azért nem teszik közzé, hogy a hadsereg támogatja a filmet.

Martin David (Willem Dafoe) mindenre kapható vadász, új megbízatása a tasmán vadonba szólítja, be kellene cserkésznie egy kihaltnak hitt fajt, ugyanis egy katonai biotechnológiai cégnek valamilyen oknál fogva nagy szüksége van az erszényesfarkasra. David a helyszínre utazik, ahol azonnal kivívja a helyiek ellenszenvét, mivel azt gondolják róla, hogy a környezetvédő. Megszáll egy helyi családnál és már indul is a vadonba.

Olvasd tovább →

Hogy is kezdődött? A női nemi szervet egy forró pitéhez hasonlították, majd az első szexről ábrándozó és rendszeresen magához nyúló Jim kapva kapott az alkalmon, amikor édesanyja efféle finom sütit készített. Mit mondjak, örömrúdját alaposan belemerítette a pitébe. A film bővelkedett az alpári, altesti poénokban, amelyeket képesek voltak úgy tálalni, hogy a néző nagyokat derüljön ezeken a jeleneteken.

Olvasd tovább →

 A 80-as és 90-es évek akcióhősei már Kelet-Európában forgatják DVD-re szánt filmjeiket, leginkább azért, mert ott bagóért lezárnak egy teljes utcát a kedvükért, ráadásul tele van elhagyatott, gazos, széthordott gyárteleppel a vidék. A legsötétebb órában egy űrlény invázió Moszkvában éri az amerikai főszereplőket és művet könnyen beazonosíthatjuk egy Van Damme vagy Seagal filmmel. Kvázi láthatatlan ellenfeleket kerülgetnek, olyan szövegek hagyják el szájukat, amit esetleg egy Lundgren produkciók forgatókönyveken edződött személy is könnyedén össze tud hozni (ajjaj, Jon Spaihts-nek ezen kívül csak a Prometheushoz volt köze). Egyszóval egy B filmmel van dolgunk, amit a reklámanyagok megpróbálták úgy beállítani, mintha egy teljesen más ligában játszana, miközben ott spóroltak ahol csak tudtak. A lécet nem kell magasra tenni, mert aki brutállátványra vágyik az bizony csalódni fog, még a színészi játéktól se várjunk sokat. De sajnos még akkor sem tudunk jól szórakozni, ha igényszintünket nem emeljük magasra. Valaki ismét úgy gondolta, hogy kevés manapság az inváziós film és ha már úgyis kevés összeg áll rendelkezésre inkább játszódjon az oroszoknál a történet, egyébként is New Yorkot vagy Los Angeles számtalan alkalommal letarolták már. Legalább nem teljesen a jenkikre fókuszálnak, hiszen egy orosz szaki találja ki a megfelelő fegyvert az idegenek ellen és vannak lelkes ellenállók is. Jót tett volna a filmnek, ha nem veszi komolyan magát, egy önironikus produkcióval más lehetett volna. 40 %-nál nem jobb.

Egy fiatal nő dermedten tekint ki az ablakon, New York közepén pofás gombafelhő emelkedik a magasba. Hirtelen kézen ragadja valaki és ráncigálni kezdi a bejárat felé, ám ott temérdek ember tolong és mint kiderül teljes mértékben felesleges elrohanni. Lefelé veszik az irányt, zihálva keresnek valamiféle biztonságos menedéket. Egy fickó régen berendezett lenn egy óvóhelyet és habár magán kívül mást nem szívesen látott volna ilyen helyzetben kis területén mégis úgy esik, hogy beesik néhány személyt, mielőtt lezárja az ajtót.

Érdemes lenne utána járni, hogy egyes nagy sikerű (vagy annak szánt) fantasy gyerekszínészei mire vitték. Mi lett az Eragon címszerepét játszó sráccal? Hova lett Dakota Blue Richards Az arany iránytű után? És a Narniában látott kölykök? Eltűntek, mint hollywoodi szürke szamár az effektködben. Daniel Radcliffe mondhatni résen volt és bevállalt egy horrort, az utóbbi Harry Potterek során már úgyis hozzászokhatott a komorabb díszletekhez és hangulathoz. Más részről talán égett benne a bizonyítási vágy, hogy tinifantasy után elbír egy nem túl kemény horrorral is.

Benjamin Mee kalandvágyó ember, újságíró, aki nem félt a veszélytől. Diktátorokkal találkozott, védőruhabán ugyan, de félelemérzet nélkül sétált be gyilkos méhek közé és berepült egy 4-es erősségű hurrikán közepébe. Mindenre fel volt készülve, csak arra nem, hogy szeretett felesége elhalálozik. Mee egyedül neveli két gyerekét és folyamatosan együtt érző pillantásokat kap mindenkitől. Egyszerűen mindenki kedves vele, amiért tele lesz a hócipője. Ideje ezen túllépni, fél éve elhunyt az asszony. Új helyre költözne, csakhogy a kinézett házhoz egy lepukkant állatkert is jár. Mee memoárjára a Fox tette rá kezét, ami felkeltette Cameron Crowe érdeklődését. A rendező csak ritkán adja be derekét, de azért pont itt volt az ideje, hogy kezdjen magával valamit, hiszen bizonyítania kell mindenki előtt van még benne szufla. Az Elizabethtown csalódást okozott a tömegeknek, a Vanília égbolt kapcsán meg sokat emlegették, hogy inkább az eredeti verziót ajánlják. Rég volt már Jerry Maguire és a Majdnem híres…Új művel azonban megmutatja: Nem kell még leírni őt. Szokás mondani, hogy állatokkal megspékelt és gyerekszereplőket felmutató produkciókkal mellélőni nem lehet. Dehogynem! Ugyan a pénztárba ömlik be a dollár, de ez nem jelenti feltétlen azt, hogy a film is jó. Amolyan érzelmi hullámvasút, a film nagy részében egyszerűen levakarhatatlan vigyor ül az arcunkon, a drámai részek pedig kellőképpen hatásosak (az érzékenyebbek papírzsepiért nyúlhatnak). Matt Damonra semmi panasz nem lehet, Scarlett Johansson vonzóbb, mint valaha, Elle Fanning pedig tökéletes passzol a vigyorgós állatkerti asszisztens szerepébe. A két óra észrevétlenül szállt el, ugyan kiszámítható, akad néhány rajzfilmszerű figura, de összességében egy remek szerethető-kedvelhető családi film, 90 %

Valahol a világ végén, úgy a rideg Alaszka közepén a társadalom számkivetettjei  dolgoznak. Börtönviseltek, csavargók, szökevények, reményt vesztettek tucatjai, sehol máshol nem találtak munkát. Az egyik magába fordult alak, Ottway levelet ír, szemei előtt felsejlik felesége képe, miközben gondolatait papírra veti. Miután pontot tesz mondandója végére a kantinban erőt gyűjtvén bedob néhány felest. Mindenkitől távol szájába veszi fegyvere csövét és… képtelen meghúzni a ravaszt. Kinyílt a klisédoboz? Mennyiszer láttunk már hasonlót, csak éppen kevesebb önmarcangolós szöveggel és több piával. Bruce Willis vajon hányszor kelt fel reggel úgy, hogy egy ideig szemezett az éjjeliszekrényén lévő fegyverével?

Olvasd tovább →