írta Nikodémus
„Nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.”
(Szent Ágoston)
Noha nem tudok róla, hogy Xavier Beauvois filmrendező vallásos lenne, legújabb alkotása, a tavaly Cannes-i fődíjjal kitüntetett Emberek és istenek azonban megdöbbentő könnyedséggel jut el egy olyan tartományba, aminek eléréséről a legtöbb, deklaráltan hívőkhöz szóló mozi még csak nem is álmodhat.
A 80-as és 90-es évek akcióhősei már Kelet-Európában forgatják DVD-re szánt filmjeiket, leginkább azért, mert ott bagóért lezárnak egy teljes utcát a kedvükért, ráadásul tele van elhagyatott, gazos, széthordott gyárteleppel a vidék. A legsötétebb órában egy űrlény invázió Moszkvában éri az amerikai főszereplőket és művet könnyen beazonosíthatjuk egy Van Damme vagy Seagal filmmel. Kvázi láthatatlan ellenfeleket kerülgetnek, olyan szövegek hagyják el szájukat, amit esetleg egy Lundgren produkciók forgatókönyveken edződött személy is könnyedén össze tud hozni (ajjaj, Jon Spaihts-nek ezen kívül csak a Prometheushoz volt köze). Egyszóval egy B filmmel van dolgunk, amit a reklámanyagok megpróbálták úgy beállítani, mintha egy teljesen más ligában játszana, miközben ott spóroltak ahol csak tudtak. A lécet nem kell magasra tenni, mert aki brutállátványra vágyik az bizony csalódni fog, még a színészi játéktól se várjunk sokat. De sajnos még akkor sem tudunk jól szórakozni, ha igényszintünket nem emeljük magasra. Valaki ismét úgy gondolta, hogy kevés manapság az inváziós film és ha már úgyis kevés összeg áll rendelkezésre inkább játszódjon az oroszoknál a történet, egyébként is New Yorkot vagy Los Angeles számtalan alkalommal letarolták már. Legalább nem teljesen a jenkikre fókuszálnak, hiszen egy orosz szaki találja ki a megfelelő fegyvert az idegenek ellen és vannak lelkes ellenállók is. Jót tett volna a filmnek, ha nem veszi komolyan magát, egy önironikus produkcióval más lehetett volna. 40 %-nál nem jobb.
Egy fiatal nő dermedten tekint ki az ablakon, New York közepén pofás gombafelhő emelkedik a magasba. Hirtelen kézen ragadja valaki és ráncigálni kezdi a bejárat felé, ám ott temérdek ember tolong és mint kiderül teljes mértékben felesleges elrohanni. Lefelé veszik az irányt, zihálva keresnek valamiféle biztonságos menedéket. Egy fickó régen berendezett lenn egy óvóhelyet és habár magán kívül mást nem szívesen látott volna ilyen helyzetben kis területén mégis úgy esik, hogy beesik néhány személyt, mielőtt lezárja az ajtót.
Mi jut az eszünkbe az Amazonasról? Egy elképzelhetetlenül hatalmas, mind a mai napig teljesen fel nem térképezett esőerdő, olyan folyórendszerrel, aminek méretei, tekervényeinek hossza, ágai-bogai bonyolultsága, flórája és faunája gazdagsága a mi kis méreteinkhez képest (ne nézz lefele, az országra gondolok) felfoghatatlan. Egy ősi, háborítatlan szeglete a világnak, amit csak nagyon apránként tudunk birtokba venni, annak pusztulása révén és más beláthatatlan következmények árán. A bolygónk eleven tüdeje, szinte halljuk, ahogy lélegzik (sajnos manapság egyre inkább csak harákol), önálló életet él. Haragoszöld, hihetetlenül buja, eleven. Közös tudatalattink a természet erejével, a megismerhetetlennel, az örök élettel és az ősi (fekete) mágiával kapcsolja össze.
Ha ebbe mind belegondolunk, talán már meg is borzongtunk… úgyhogy tettem egy szívességet az ABC-nek.
.jpg)
Érdemes lenne utána járni, hogy egyes nagy sikerű (vagy annak szánt) fantasy gyerekszínészei mire vitték. Mi lett az Eragon címszerepét játszó sráccal? Hova lett Dakota Blue Richards Az arany iránytű után? És a Narniában látott kölykök? Eltűntek, mint hollywoodi szürke szamár az effektködben. Daniel Radcliffe mondhatni résen volt és bevállalt egy horrort, az utóbbi Harry Potterek során már úgyis hozzászokhatott a komorabb díszletekhez és hangulathoz. Más részről talán égett benne a bizonyítási vágy, hogy tinifantasy után elbír egy nem túl kemény horrorral is.
Benjamin Mee kalandvágyó ember, újságíró, aki nem félt a veszélytől. Diktátorokkal találkozott, védőruhabán ugyan, de félelemérzet nélkül sétált be gyilkos méhek közé és berepült egy 4-es erősségű hurrikán közepébe. Mindenre fel volt készülve, csak arra nem, hogy szeretett felesége elhalálozik. Mee egyedül neveli két gyerekét és folyamatosan együtt érző pillantásokat kap mindenkitől. Egyszerűen mindenki kedves vele, amiért tele lesz a hócipője. Ideje ezen túllépni, fél éve elhunyt az asszony. Új helyre költözne, csakhogy a kinézett házhoz egy lepukkant állatkert is jár. Mee memoárjára a Fox tette rá kezét, ami felkeltette Cameron Crowe érdeklődését. A rendező csak ritkán adja be derekét, de azért pont itt volt az ideje, hogy kezdjen magával valamit, hiszen bizonyítania kell mindenki előtt van még benne szufla. Az Elizabethtown csalódást okozott a tömegeknek, a Vanília égbolt kapcsán meg sokat emlegették, hogy inkább az eredeti verziót ajánlják. Rég volt már Jerry Maguire és a Majdnem híres…Új művel azonban megmutatja: Nem kell még leírni őt. Szokás mondani, hogy állatokkal megspékelt és gyerekszereplőket felmutató produkciókkal mellélőni nem lehet. Dehogynem! Ugyan a pénztárba ömlik be a dollár, de ez nem jelenti feltétlen azt, hogy a film is jó. Amolyan érzelmi hullámvasút, a film nagy részében egyszerűen levakarhatatlan vigyor ül az arcunkon, a drámai részek pedig kellőképpen hatásosak (az érzékenyebbek papírzsepiért nyúlhatnak). Matt Damonra semmi panasz nem lehet, Scarlett Johansson vonzóbb, mint valaha, Elle Fanning pedig tökéletes passzol a vigyorgós állatkerti asszisztens szerepébe. A két óra észrevétlenül szállt el, ugyan kiszámítható, akad néhány rajzfilmszerű figura, de összességében egy remek szerethető-kedvelhető családi film, 90 %
.jpg)
A folytatásról itt esett szó.
Talán a Harry Potter indította el a folyamatot, de elképzelhető, hogy Hollywood egyébként is lecsapott volna a fiatal felnőtteket megcélzó regénysorozatok jogaira. Mindenesetre a nagy bevásárlási láz hevében csupán egy-két próbálkozás váltotta be a reményeket, a Potter után keletkezett űrbe Az éhezők viadalának sikerült befészkelnie magát, s úgy fest, hogy az Alkonyat végeztével egyedül uralhatja a piacot.
Valahol a világ végén, úgy a rideg Alaszka közepén a társadalom számkivetettjei dolgoznak. Börtönviseltek, csavargók, szökevények, reményt vesztettek tucatjai, sehol máshol nem találtak munkát. Az egyik magába fordult alak, Ottway levelet ír, szemei előtt felsejlik felesége képe, miközben gondolatait papírra veti. Miután pontot tesz mondandója végére a kantinban erőt gyűjtvén bedob néhány felest. Mindenkitől távol szájába veszi fegyvere csövét és… képtelen meghúzni a ravaszt. Kinyílt a klisédoboz? Mennyiszer láttunk már hasonlót, csak éppen kevesebb önmarcangolós szöveggel és több piával. Bruce Willis vajon hányszor kelt fel reggel úgy, hogy egy ideig szemezett az éjjeliszekrényén lévő fegyverével?
A klasszikus meséket számtalan alkalommal vették elő a derék filmesek, de talán mind közül a Disney-féle rajzfilmek voltak a legemlékezetesebbek. Az utóbbi időben Hollywoodban elzárták az ötletcsapot, a rémülten pislogó producerek és az írók szeme előtt a képregényfilmek, remake-ek és reboot-ok lebegnek. Így került előtérbe Csipkerózsika és Hamupipőke, de akkor ugrottak rá igazán erre a témára, amikor a költséges Alice Csodaországban több, mint 1 milliárd dollárt kaszált a mozikban. Úgy látszott érdemes egy nagy adag pénzfröccsöt adni néhány közismert mese filmverziójának, még az sem szegte kedvét a filmeseknek, hogy Piroska (A lány és a farkas), illetve a Szépség és a Szörnyeteg (A szép szörnyeteg) újabb verziói nem termeltek több száz milliót. Mindenesetre rendületlenül tervezgetnek néhány Pán Péter filmet, felbukkan Csipkerózsika is, közeleg a Jancsi és Juliska folytatása és Hófehérkéből sem fogunk hiányt szenvedni. Sőt, utóbbiból idén rögtön két verziót is kapunk (majd még egyet ráadásnak).
írta Nikodémus
Üres szépelgés – jutott eszembe, miután megnéztem Szabó István legújabb filmjét, mely Szabó Magda Az ajtó című regényéből készült. Sajnálom, mert Szabó István nem is oly rég még tudott filmet rendezni, ám ezúttal láthatóan elveszett a részletekben: a miliőben, a bútorokban, a képekben és a párbeszédekben.
Zorro segít, ha baj van. Azonban a valóságban nem rohangálnak álarcos igazságtevő bajnokok az utcákon, így az egyes nehézségeket nem oldják meg csak úgy ripsz-ropsz. A világban zajló égető problémákra a filmesek próbálják felhívni a figyelmet, hátha esetleg valamilyen szervezet felkapná a fejét és azonmód a helyszínre sietne, de esetleg annak is örülnének, ha valaki mélyen a zsebébe nyúlna és jelentős összeggel támogatná a készítők által beállított jobbik oldalt. Gerard Butler nemrég a Géppisztolyos prédikátorban taglalta az afrikai helyzetet, a grúzok Renny Harlin segítségével dobták össze az 5 Days of War propagandafilmet, a boszniai történésekről és a csúnya ENSZ katonákról pedig a Whistlebowler rántotta le a leplet. Most Angelina Jolie próbálkozik bemutatni a balkáni háború szörnyűségeit, illetve a szerb – bosnyák ellentétek kiéleződését, elfajulását, az etnikai konfliktusokat még mindig nem sikerült elsimítani.
Az emberi lélek sötét oldalának bemutatása és feltárása, a szexualitás és a vágy témakörének boncolgatása és a pszichológia mély bugyraiba való lemerülés kinek másnak lenne tökéletes sztori, mint David Cronenbergnek? Ám a film közben egyszer sem tűnik úgy, hogy egy Cronenberg alkotás peregne szemünk előtt. Egy biztos, a végén senki nem tudná megmondani, hogy a Veszélyes vágyat ő dirigálta. Az igaz történet alapján készült alkotásban Sabina Spielreint Carl Jung veszi kezelésbe, először csak a rendelőjében, később az ágyban is. Spielrein felbukkanása erősen kihat a Jung és Sigmund Freud közötti szakmai és emberi kapcsolatra, voltaképp Freudnak egyáltalán nem tetszik, hogy kollégája csúnyán eltér az eddig megszokott kezelések menetétől. Freud először jó barátként belemegy az eszmecserékbe, próbálja „tanítványát” a helyes útra terelni, tanácsokkal látja el, később felébred benne a szakmai féltékenység, nincsenek ínyére az új elképzelések. Michael Fassbener és Viggo Mortensen remekelnek, mintha rájuk öntötték volna szerepeiket, Keira Knightley néhol túlzásba viszi játékát (karakterét egy másik filmben talán azonnal ördögűzésnek vetették volna alá,), mellesleg az ember legszívesebben meghívná egy tucat hamburgerre, fel kellene szednie néhány kilót. A filmnek egyszerűen se íze, se bűze, azért válhat érdekessé, mivel láthatjuk, hogy Jung miképp próbált gyógyítani, illetve a két kolléga beszélgetései, példái is említésre méltóak. Kissé olyan, mintha egy pszichológiai előadásra készült volna a film, mintha a diákok így többet tudhatnának meg a pszichoanalízisről és a neurológia két nagy alakjáról. Bizonyára az egyetemen jobban értékelték volna Cronenberg elemzését, aki még meg sem kísérli, hogy művén később jobban elgondolkodjunk.
FilmDROID