kritika

Ó, azok a csodálatos gimis bulik. Mi mindent is tanulhattunk a filmekből? A sörhordókban kifogyhatatlan mennyiségű hideg ital található, a csajok bármikor ledobják melltartójukat (a Girls Gone Wild műsor készítőinek legnagyobb örömére), ha van medence természetes, hogy abban egy szál semmiben úszkálnak. Elmaradhatatlan a sörpong és maximumra tolják a hangerőt.

Thomas átlagos középiskolás lúzer, akit még szülei is egy nagy vesztesnek gondolnak. Nem tűnik ki a szürke tömegből, magasról tesz rá mindenki, talán csak az a különös, hogy egy pompon csaj örömmel lóg társaságában. Baráti körébe tartozik Costa, aki rettenetesen unja, hogy jó ideje nem tudott egy jót szórakozni. Thomas születésnapja alkalmából apja megengedi neki, hogy otthon bulizzon, persze csak szolid körülmények között. Semmi ricsaj és ne legyen túl nagy tolongás. Costa hozzálát, hogy minél több emberhez eljusson a buli híre, talán ők maguk lepődnek meg, amikor a környékről minden élő és mozogni tudó ember odasereglik.

Rengeteg alkalommal elmondtam már és valószínűleg most sem utolsó alkalommal említem meg: Az Alice Csodaországban milliárdos sikere után a stúdióvezérek és profit után áhítozó producerek klasszikus, közismert mesehősök sokaságát küldené a vásznakra. Az elképzelések szerint nem a megszokott tálalásban mutatják be a már ismert karakterek kálváriáját, kicsit csűrnek-csavarnak a sztorin. Hófehérke sem úszta meg, rögtön három projekt is formálódott az elmúlt időszakban. Tarsem Singh inkább a viccesebb, humorosabb oldaláról próbálta megközelíteni a témát (Tükröm, tükröm), a pénzügyi eredmények láttán a Disney gyorsan jégre tette saját tervezetét, amiben harcművész törpék pattoghattak volna a vásznakon. A Hófehér és a vadász marketingesei pedig erősen igyekeztek a célközönségbe belesulykolni, hogy egy komor, csatákkal teli, élvezhető alkotásra van kilátás.

A torture porn bizony nem finnyáskodó embereknek való, aki esetleg meg merné jegyzi véleményében, hogy túl szörnyű vagy túl felkavaró az adott film, arra bizony a műfaj rajongói könnyedén rásütik, hogy csak egy emós gyomorproblémákkal küszködő gyenge hülyegyerek. Ám a kategórián is belük két csoportra lehetne osztani a filmeket. Az emberi bensőségekben és fröcsögő vérben tobzódó jelenetek láttán a néző nagyot ásítva arra gondol, hogy jobb lett volna ha az iszonyat unalmas és béna produkció helyett inkább egy szaftos pörköltet tunkolna. A másik pedig ahol elismerően csettinthetünk a beteg, szellemi toprongy karakterek láttán, akik válogatott eszközökkel kínozzák a mozdulni nem tudó derék főszereplőt.

Miután Will Smith bevitt egy laza harmadik típusú öklöst és amolyan jenki hős módjára elismerést szerzett bolygómegmentésből beállt a fekete ruhások közé és ismét a Földet fenyegető galád űrlények nyomába eredt. Tommy Lee Jones ekkoriban még szó nélkül vállalt be nagyobb költségvetésű filmeket, de később sokkal jobban érezte magát drámákban és nem túl nagy kedvvel beszélt arról, ha mégis bevállalt ezek mellé mást is. Smith és Jones bitang jó párost alkottak a Sötét zsarukban, Barry Sonnenfeld szórakoztató sci-fi vígjátékot készített Lowell Cunningham képregénysorozatából. Öt év múlva érkezett a folytatás, amelyen nem látszott meg, hogy az eltelt időszakot kemény ötleteléssel ütötték volna el, sokan csalódottan távoztak a mozitermekből. Egy ideig nem is erőltették a folytatást, de azért csak előálltak a harmadik résszel, amire Smith úgy bólintott rá, hogy még forgatókönyv sem volt (Kirk Lazarus „szindróma”, nem?), úgy érezte, hogy régen mutatta már meg miképp kell nagy bevételt produkálni és az Andrew Niccol-féle The City That Sailed tervezetnek hátat fordítva inkább újra felvette a fekete öltönyét.

Természetfeletti jelenségek borzolják a kedélyeket? Szellemidéző állítja, hogy egy látványos szeánsz keretében vissza tudnak hívni valakit pár másodperc erejéig a túlvilágról? Florence Cathcart pont az efféle ügyekre specializálta magát. Igazi profi, megjelenik a helyszínen és néhány perc szemlélődés után lerántja a leplet, megmutatja, hogy az egész „műsor” csupán egy jól kitalált színjáték. Épp a visszavonulást tervezi, amikor még egy esettel sikerül felkelteni érdeklődését. Nem fűlik a foga hozzá, de fogja elektromos műszereit, berendezéseit és porait, elutazik egy bentlakásos iskolába, ahol különös jelenés borzolja a kedélyeket.

Ha elkészül, akkor annak valaha készült legnyomasztóbb filmek között lesz a helye – mondta Danny Boyle, miután visszautasította a Texas gyilkos földjén megrendezését. Én is bánom, hogy nem lett igaza. Don Ferrarone a drogügyeseknél szolgált, mielőtt Hollywoodba tévedt, forgatókönyvét több évig csiszolgatta és Ami Canaan Mann kezei közé is eljutott. Michael Mann-t talán felesleges bemutatni, Ami a hírneves rendező lánya, aki sajnos keveset örökölt apja tehetségéből. Texasban ezer csúnya dolog történik, bizony rengeteg alkalommal járhattunk a vérrel szennyezett földjén. Kiváló helyszín egy felettébb nehéz ügy kibontásához, ahol nem túl vidám a helyi zsaruk élete. A környéken található egy mocsaras vidék, ahova nem teszi be senki sem a lábát, a gyilkos földnek nevezett tájra cipeli áldozatait a rafinált és rettegett sorozatgyilkos. Komor, érdekfeszítő és izgalmas nyomozást ígér a hosszú éveken keresztül sok veríték árán megírt történet. Nem is a szereplőkön bukott el a film. Jeffrey Dean Morgan játssza a New York-ból érkezett detektívet, Sam Worthington alakítja a helyi, folyamatosan kérődző zsarut, aki kettejük közül a hevesebb természetű. Jessica Chastain szintén egy nyomozót kelt életre, kemény amazon, ezen a helyen csak így lehet érvényesülni, ha egy csepp bizonytalanságot meglátnának benne elveszíteni tekintélyét. Látszik, hogy maga Mann producerként állt a thriller mögött, lánya próbálja is másolni a „nagy elődöt” rendesen, komorságot, keménységét csempész művébe, csak éppen nem tudja kellőképpen izgalmassá, hangulatossá tenni alkotását, a címbéli vidéket hiába állítja be rejtélyes, misztikus vidéknek, valójában egyáltalán nem tudja félelmetessé varázsolni. Bemutatja a társadalmi réteget, de ezt is csak úgy ímmel-ámmal teszi. Nagy szerencséje, hogy a leszerződtetett színészek értik a dolgukat, akik szemrebbenés nélkül mondják a szájukba adott mondatokat és próbálják felgöngyölíteni az ügyet. Azonban Ami Mann egy tévéfilmet hozott össze, műve a kisképernyőre termett, tévés szagot áraszt magából, oda való. Egyszerűen nincs benne meg az a plusz, ami miatt úgy érezhetnének, hogy ennek a mozikban lett volna a helye. Különösebb gond nélkül végignézhető, nem fekszi meg a gyomrot, de nem késztet gondolkodásra (ki lehet a tettes?) és egy percre sem emelkedik az adrenalinszint.