Kultmozi: Napok romjai (1993)

Lassan csordogáló, erőteljesen hangulat- és párbeszédorientált romantikus dráma, a legjobb angol színészekkel (Sir Anthony Hopkins, Emma Thompson, Hugh Grant).

Az 1994-es Oscar-kiosztó (és Golden Globes) nagy vesztese, hiszen nyolcszoros jelöléséből egyet sem tudott a Schindler listája, a Philadelphia, és a Zongoralecke ellenében elnyerni, pedig a műfaj kedvelői számára minden ízében tökéletes film… akinek esetleg kimaradt, az itt olvashat róla pár szót.

A központi szál mesélését Miss Kenton (Thompson), Lord Darlington kastélyának egykori házvezetőnője kezdi egy levéllel, a főkomornyik iránt érzett reménytelen szerelemre a sorok között visszaemlékezve, és azt jó 20 év után újra megbolygatva.

A komornyik, Stevens (Hopkins), nem egy női álom, sőt… komor, középkorú, szótlan figura, aki egész életét egy ideának szenteli – az egyetlennek, ami van neki -, hogy tökéletes szolgálója legyen a lordnak. Fanatikus kötelességtudata megakadályozza abban, hogy emberként létezzen, hogy önálló gondolatai legyenek, hogy egy jó szivaron és lelkesítő zenén kívül más passziót is engedélyezzen magának, épp ezért anno Miss Kentont sem vette észre, bármennyire kedves, okos és odaadó volt a nő. Amit akkor elszalasztott, azt talán most, a levél után még visszaszerezheti… ezekben a dicstelen napokban, amikor a régi uradalmat egy újgazdag jenki (Christopher Reeve) vette meg, kapóra jönne egy jó asszony szerelme, ehhez viszont útra kell kelnie, de nem csak a fizikai síkon, hanem egy átvitt értelemben vett utazást is kell vállalnia, vissza a múltba. Vissza az elszalasztott döntésekhez, a történelmi eseményekhez, és itt a történelmit makroszinten kell érteni, mert a lord kastélya a két világháború között igen fontos események kohója volt, talán annyira fontosaké, amit Stevens soha nem is akart tudomásul venni.

Az 1930-as években Lord Darlington kastélya tele volt élettel, szolgálókkal és a kilincset egymásnak adogató nemesekkel és államférfiakkal. A lord ízig-vérig méltó volt az angol főrendhez: finom, tiszteletreméltó, jóindulatú úriember… aki naiv, világmegváltó terveitől hajtva nem látta a fától az erdőt. Történetesen azt, hogy nem kellene a náci Németország politikai támogatására elköteleződnie, főleg nem a “mindenki csak békét akar” mantrájával a “szegény” németek újrafelfegyverzésére megnyernie az angol elitet.

Amikor a második világháború véget ér, perbe fogják, meghurcolják, ő pedig belerokkan, végül  bele is pusztul az ideológiai tévedésébe. Az utolsó időkben tanúsított lelki szenvedése és halála Stevenset azonban csak jóval később, az utazás során készteti önvizsgálatra: rájön, hogy az egész életét egy olyan ember (kizárólagos) szolgálatára áldozta, aki a külvilág számára végül minden megbánása ellenére elbukott.

Hogy a történetmesélés egy komornyik és egy házvezetőnő kapcsolatára támaszkodik, senkit ne riasszon el. A „romantikus” szál nagyon hasonló témát dolgoz fel, mint a Szemekbe zárt titkok, de míg az argentinok tényleg szinte a szentimentalizmusig romantikusak (ennek ellenére tökéletes film!), addig ez az alkotás kíméletlenül realista marad.

A Napok romjai gyönyörűségesen precíz dráma két ember (és egy nemzet) ma már fel sem fogható mértékű kötelességtudatáról, önfeláldozásáról. Egy egészen mély, lélektanilag kifogástalan hangulatjelentés a magányról és a köz szolgálatáról, ami egyre aktuálisabb, mert ahogy a filmben is elhangzik: az idők változnak, és a politika egyre  inkább a kapzsiság és a hatalom, semmint a becsület, az igazság és a jó szándék oldalán áll.

Érdekesség, hogy egy ennyire tipikusan angol film alapjául a 1954-ben Nagaszakiban született japán úr, Kazuo Ishiguro regénye szolgált. 2005-ös kultregényében (Ne engedj el) a toposz és a stílusjegyek ugyanezek, csak az ódon angol romantika helyett egy tökéletes sci-fibe ágyazva. Ha tehetitek, nézzétek meg (olvassátok el) azt is.