írta Nikodémus
Ez van: nem ússzuk meg Keira Knightleyt. De ha túltesszük magunkat azon, hogy Joe Wright legújabb filmjében már megint ügyeletes múzsájára osztotta a főszerepet, nagyon érdekes filmélménynek nézünk elébe. Az Anna Karenina ugyanis nem egy, a kosztüm-konjunktúrát meglovagló, újabb felesleges rókabőr-lehúzás, hanem nagyon is izgalmas adaptáció. S nem árul zsákbamacskát: öt perc után eldöntheted, hogy akarod-e a további két órát, vagy sem.
írta Nikodémus
…nem, még nincs új pápa, de amíg a világ érdeklődő közvéleménye izgatottan követi a fejleményeket (hogy tisztában legyünk e történelmi napok menetével: egy kis infó), érdemes elővenni ezt a filmet, mely címével ellentétben épp azzal a gondolattal látszik el, hogy mi van akkor, ha nincs pápa. Illetve van, de mégsincs… no, elmagyarázom.
Elsírtam már egyszer bánatomat: az igazi masszív akcióhősök, az izomagyak korszaka lezárult. Jó, persze, nem is nagyon izgatna, hogy a tejfelesszájú Taylor Lautner verne le mindenkit és kerülgeti a neki szánt golyókat, ha ezt hihetően elő tudnák adni. Sajnos idén úgy tűnik, hogy a kőkemény arcok lehúzhatják a rolót. Illetve azzal egészíteném ki: csak képregényfilmekben élhetik túl.
Arnold Schwarzenegger az Erőnek erejével akciófilmmel tért volna vissza. Hiába hangoztatták minden oldalon és fórumon, hogy az Osztrák Tölgy újra Hollywoodba dolgozik ez néhány rajongón kívül senkit nem izgatott. Feleslegesen importáltak Ázsiából egy neves rendezőt (Kim Jim-woon) a film csak 12 millió dollárt kapart össze Amerikában, a nemzetközi vizekről is 19 millió dollárt folyt be. Olvasd tovább
Ha Oscar-díjat kapnák (sose fogok) égre-földre-öreganyámra esküdöznék, hogy a jövőben ezt a szintet próbálom tartani, soha nem adom alább és csakis minőségi filmekre szerződök le. Ráadásul egy ilyen díj hatalmas előrelépést is jelent, hisz több fizetést kaphatunk és a megnyílik néhány ajtó a mindenható producerek felé. Egy Oscar-díj sokat számít, azonban több színész is akad, akik gyorsan lesüllyednek a B kategóriába vagy olyan A kategóriásnak szánt filmeket vállal be, amiért már majdnem a néző kér bocsánatot helyette. Lássunk néhány színészt, akik nemhogy feljebb, de inkább egyre lejjebb tették maguknak a lécet.
Nicolas Cage számára a 90-es évek második fele maga volt a mennyország. 1995-ben Oscar kapott a Las Vegas végállomás drámáért, majd kiderült, hogy akciósztárnak sem utolsó, legalább a Ál/Arc és a Szikla még most is teljesen élvezhető, szórakoztató alkotások. Ám nem kellett hozzá sok idő, szimata cserben hagyta. Csúnya bukásokban játszott, egyre gyatrább filmekben volt látható, a végén pedig eljutott arra a szintre, hogy alakítása helyett inkább a haján élcelődött mindenki. Olvasd tovább
Roderick Thorp 1966-ban adta ki a The Detective regényét, amelynek főhőse, Joseph Leland nyomozó éppen egy igen kemény és nehéz esetet kap ki, az ügy szálai egészen a polgármesteri irodához vezetnek, korrupció és pénzmosás a legfelsőbb szinteken. A filmváltozatban Frank Sinatra bújhatott bele Leland bőrébe, a producerek megmondták a szerzőnek, ha a film sikeres lesz, akkor számíthat rá, hogy a folytatások jogait is megveszik. A Script Secrets oldal azt írja, hogy Thorp ekkor olvasta a Glass Tower regényt, amiben hatalmas tűz üt ki és az emberek a legfelső szinteken ragadnak (ebből később elkészült a Pokoli torony). Annyira megtetszett neki a sztori, hogy a tüzet terroristákkal, a főhős tűzoltót pedig a nyomozóval helyettesítette, így született meg a Nothing Lasts Forever. Azonban Sinatrát nem érdekelte a folytatást, ráadásul a regény a jó kritikák ellenére sem fogyott jól. Olvasd tovább
Michael Dudikoff a 80-as évek kultikus akcióhőse. Arcizma sose rezdült, de nem is azért szerettük, mert széles színészi eszköztárral bírt vagy mert Shakespeare műveket szavalt órákon keresztül. Ő az az ember, aki Stallone és Schwarzenegger árnyékában építgette karrierjét és a korszak akciófilm kedvelői számára még most is nagy névnek számít.
Dudikoff 1954 október 8-án született, édesapja orosz, édesanyja francia-kanadai. A West Torrance gimibe járt, majd a Harbor College-re iratkozott be, ahol gyermek pszichológiát tanult. A Cedar House rehabilitációs központban is dolgozott, e mellett pincérkedett is, hogy fizetni tudja tanulmányait. Egy nap Max Evans ebédjét szolgálta fel, aki az Esquire magazin szerkesztője volt, a férfi meglátta a lehetőséget Dudikoffrban, megkérte, hogy vegyen részt egy divatbemutatón, nem kellet sok hozzá, hogy beszippantsa ez a világ, innen pedig már csak egy lépés volt, hogy felkérjék néhány reklámfilmre, majd megkeresték pár sorozatszerepre is. Olvasd tovább
írta Nikodémus
Szegény Toby Jones – nincs szerencséje az ikonikus alakokkal. Hat évvel ezelőtt Philip Seymour Hoffmann lopta el tőle a showt Truman Capote szerepébe bújva, s ugyanezzel most Anthony Hopkins próbálkozik. Igen, jól olvastad, próbálkozik. Nem mintha rossz lenne (szó sincs erről), ám a Hitchcock című film, amelynek főszereplője, nem teljesíti be a várakozásokat. A (The) Girl sokkal inkább, holott az sem éri utol az ijesztgetés mesterének legendáját – azt talán nem is lehet. Duplakritika.
Feltűnt, hogy Hollywood mostanság előszeretettel készít filmeket a klasszikus, gyerekkorunk kedvenc meséiből? Most nem a rajzfilmsorozatokból összetákolt förmedvényekre gondolok, hanem az Andersen vagy Grimm-fél történetekre. Nem a megszokott cselekményt ültetik át a vásznakra, próbálnak rajta változtatni, másképp előadni, esetleg egy eredettörténetet vagy folytatást dobnak össze. Nézzük, hogy milyen alkotások születtek a közelmúltban és mire van még kilátás.
A piros köpenyes kislány és a ravasz, bélpoklos farkas sztoriból egyelőre nem terveznek újabb verziót, elég volt az animációs film és a horror-fantasy. A Pirosszkában a kislány tudott karatézni, a farkas valójában oknyomozó riporter, míg a nagyi extrém sportokat űz. Rengeteg vicces és humoros ötletet tettek bele a bendzsózó kecskétől kezdve a hadaró mókuson át és a költségvetés is töredéke volt egy átlagos animációs produkcióhoz képest, 150 millió dollár helyett csupán 8 millióból gazdálkodtak. Éppen ezért az animáció enyhén szólva sem volt szép, ám kárpótlásul sokat nevethettünk az alkotáson. Világszerte 110 millió dollár folyt be (Amerikából 51), ezért jött is a folytatás, amely már 30 millióból készülhetett. Azonban a második felvonás megbukott, Weinsteinék sem erőltették meg magukat a marketinggel, ráadásul jó néhány országba még el se jutott. Olvasd tovább
2013-ban is befut jó pár nagyobb költségvetésű film. Nagy pénz nagy rizikóval jár, csak kevés esetben mondható el, hogy a stúdió biztosan viszontlátja befektetését. Nézzük, hogy mely alkotásokat készítettek el hatalmas büdzsével.
Die Hard – Drágább, mint az életed
Költségvetés: 125 millió dollár
Mennyire rizikós? Bruce Willis neve ugyan már egyáltalán nem garancia a sikerre, de John McClane figurája még mindig be tudja vonzani az embereket a mozikba. A legutóbbi rész is kitermelt Amerikában 134 millió dollárt a tiniorientáltsága ellenére (vagy éppen azért?) és közel 400 milliót kasszírozott világszerte. Az újabb felvonás is könnyedén átlépheti hazájában a 100 milliós küszöböt és valószínűleg Amerikán kívül összehoz minimum 250 millió dollárt. Az előző két rész is összegyűjtött ennyit.
A filmről Koimbra is írt.
Az Osama bin Laden utáni hajtóvadászat két amerikai elnöki ciklus és az egész világ figyelmét lekötötte több, mint egy évtizeden át. Végül azonban egy apró, ám briliáns CIA-ügynökökből álló csoportnak sikerült őt előkerítenie. Küldetésüket természetesen teljes titokban kellett véghezvinniük. S noha az akció számos részlete azóta nyilvánosságra került, a hírszerzési műveletek legfontosabb mozzanatainak többsége – beleértve az említett CIA-csoport központi szerepét – most kerül először a nagy vászonra. Mark Boal és Kathryn Bigelow évek óta egy forgatókönyvön dolgozott, amely az Osama bin Laden elleni hajtóvadászatot mutatta volna be, épp mikor a művük elkészült volna, jött a hír, hogy a terrorista vezért likvidálták az amerikai erők. A szerzőpáros mindent előröl kezdett és ennek az egy évtizedes hajszának a történetét mutatták be, amely végén bosszút álltak az amerikaiak a démonizált vezéren. Olvasd tovább
Idén jön a Halálos iramban 6 és a Die Hard ötödik része. A futószalagon gyártott horrorszériákon kívül nem túl sok franchise mondhatja el, hogy legalább öt részt fel tudna mutatni, már a négy is szép teljesítmény. Nézzünk néhány franchise-t, ami eljutott a negyedik felvonásig (-horror).
Halálos fegyver: Roger Murtaugh eleinte nem igazán kedvelte új társát, a forrófejű, öngyilkos hajlamokkal bíró Martin Riggs-t, de a két zsaru végül szépen összecsiszolódott. Richard Donner négy részen keresztül küldhette őket akcióba, két lövöldözés között (és közben) lehetett derülni a vicces szövegeken. A minőséget a negyedik részre is tudták tartani, ám ott már erősen érződött, hogy a srácok tényleg „öregek már ehhez a szarhoz”.
Esély még egy részre?: 5 évvel ezelőtt merült fel folytatás lehetősége, akkor Mel Gibson határozottan nemet mondott, majd kiderült, hogy Donner már leszállított egy szkriptet, de Joel Silver producer bevágta a kukába és eleve egy másik rendezőt keresett a projekt élére. Majd kiderült, hogy Shane Black-re bíznák a szkriptet és ebben már teljesen új színészeket szerződtetnének, Columbus Short lehetett volna Murtaugh fia. A Warner most éppen a rebooton gondolkodik, Will Beall írja a forgatókönyvet, ugyanazok a karakterek lesznek benne, de teljesen más színészgárdát szerződtetnek le. Olvasd tovább
Real013 nagy kedvelője Quentin Tarantino munkásságának, de szerintem ez látszik az alábbi közel 4 oldalas Django elszabadul elemzésből. Köszönet, hogy megírta és elküldte.
Imádom Tarantinót. Szerettem már akkor, amikor a Kill Bill két részének köszönhetően mélyebbre ástam magam a filmvilág dzsungelében és rajongok érte most is, amikor szerzői jegyeinek körébe belépett a történelmi sebek, frusztrációk bemutatásának, felülírásának különösen szórakoztató módon való prezentálása is. Az Inglourious Basterds a náciknak és a holokausztnak „csapott oda”, merész módon és mégis teljesen vállalhatóan. Miközben a film sokszor totálisan őrültnek láttatta a németeket és a náciölő osztagot is, Tarantino nem félt pozitív karaktert sem írni a két oldalra: elég csak arra gondolni, hogy szerencsétlen újdonsült apuka, Wilhelm közlegény mennyire pórul járt, igazságtalanul. Bővebb gondolataimat a Basterdsről erre a linkre kattintva olvashatjátok el, s talán érdemes is lenne, ha régen láttátok, vagy nem emlékeztek a filmre, ugyanis a Django Unchained és Q.T. előző mozija egy tőről fakad, s így leginkább ezt a két alkotást összehasonlítva fogok értekezni a friss spagettiwestern- blaxploitation darabról. Ebben a filmben a fekete rabszolgatartás kerül a fókuszba, hogy aztán a főhős jól odacsapjon az elnyomó fehéreknek. Nem véletlen az az Unchained a címben… Olvasd tovább
FilmDROID