írta Nikodémus
Szegény Toby Jones – nincs szerencséje az ikonikus alakokkal. Hat évvel ezelőtt Philip Seymour Hoffmann lopta el tőle a showt Truman Capote szerepébe bújva, s ugyanezzel most Anthony Hopkins próbálkozik. Igen, jól olvastad, próbálkozik. Nem mintha rossz lenne (szó sincs erről), ám a Hitchcock című film, amelynek főszereplője, nem teljesíti be a várakozásokat. A (The) Girl sokkal inkább, holott az sem éri utol az ijesztgetés mesterének legendáját – azt talán nem is lehet. Duplakritika.
Persze igazságtalan lennék, ha nem említeném a két filmet övező felhajtás szembetűnően különböző mértékét. A Girlnek nem volt nehéz előlépnie a homályból s lenyűgöznie, a Hitchcock azonban még úgy is bukás, hogy igyekeztem visszafogni várakozásaimat. Kezdjük az utóbbival. Sacha Gervasi nevét látva már gyanakodhattam volna, hogy komoly dráma itt nem bontakozik ki, friss rendezése, a Hitchcock egy színes-szagos szappanopera benyomását kelti, melyben vannak ugyan konfliktusok, ám pehelykönnyűséggel suhan el az összes, mielőtt még igazán megérkezett volna a filmvászonra. Főhősünk, Alfred Hitchcock (Anthony Hopkins) épp gondban van: témát keres az 1959-es Észak-északnyugat után. Megakad a szeme egy botrányos regényen, s feleségének, Almának (Helen Mirren) is megmutatja. Neki tetszik, a stúdiónak kevésbé, úgyhogy a mester saját vagyonából fedezi a forgatás és a terjesztés költségeit. Közben pedig belibeg a jelenetbe Janet Leigh (Scarlett Johansson), s rendezőnk magánélete hirtelen felfordul. Gervasi igyekszik mindent belepasszírozni filmjébe a Hitchcock-legendáriumból (van itt negyedik fal-bontogatás, önreflexivitás, mélyről jövő traumák – persze csak finoman –, humortalan humor, kukkolás, éles replikák és finom stílusérzék, s természetesen szőkeség minden mennyiségben), ám a film egyensúlya megbomlik, s végül a vélt vagy valós megcsalás/megcsalatás magánéleti szála kerekedik felül, még a filmforgatás jeleneteit is eljelentéktelenítve. Hitchcock persze ad bőven okot, ám Almát sem kell félteni, mikor feltűnik a színen a sármos Whitfield Cook (Danny Houston). Anthony Hopkins becsülettel elleste a karakter gesztusait, mozgását, hanghordozását, a többit pedig rábízta a maszkosra és szereplőtársára, Helen Mirrenre, aki él a lehetőséggel, és szép csendesen főszereplővé lép elő. Scarlett Johansson meggyőző a butácska szőke szerepében, akinek csak fokozatosan esik le a tantusz, mi is történik körülötte. Adja magát a párhuzam a filmforgatás és a magánéleti szál drámai csúcspontjai között, de Gervasi egy kivétellel (az a bizonyos vezénylés…) kihagyja a ziccert: néhány ikonikus jelenet újraforgatásával letudja a melót, a feszültség pedig illan, mégpedig gyorsan.
Ez az, ami a BBC és az HBO koprodukciójából készült The Girl című filmből nem hiányzik, sőt. A szelíden TV-filmként induló darab lassan kerít hatalmába, s rendezőjének, Julian Jarroldnak volt egy fontos döntése, mellyel jót tett filmjének: egyetlen motívumot emelt ki Hitchcock örökségéből, s azt következetesen végigvitte alkotásának minden jelenetén. Ez pedig a mester beteges megszállottsága a szőke, frigid(nek tűnő) szépségek iránt. Szappanopera helyett hétköznapi kisrealizmussal indít, majd fokozatosan vált át drámai hangvételbe, melyben társai a kitűnő színészek. Sienna Miller számomra meglepően jó volt Tippi Hedren szerepében: tekintetének egy villanásával mindent eljátszik, amit kell. Toby Jones pedig megpróbálta megérteni és belülről megformálni figuráját. Míg Hopkinst szemlélve végig az a zavaró érzésünk, hogy egy mutatványt látunk, nem komoly színészetet, Toby Jones egyszerre félelmetes és lenyűgöző a legenda bőrében. Ja, a szinopszis: a Psycho falrengető sikere után (tehát bizonyos értelemben az előző folytatásának is beillik filmünk) a direktor színészeket keres Madarak című projektjéhez, s így talál rá a modellként dolgozó Tippi Hedrenre, s viszonyuk változása adja mindkét film (a forgatott és az általunk nézett) film drámai magját. A kevés zenével és pompás színészvezetéssel dolgozó rendező eléri, hogy néhány jelenet akkor is sokkolóan feszült legyen, ha ismerjük kifutását (vegyük csak a padlás-forgatást, a kislánya szavára felriadó Tippit és a csendben lesújtó végkifejletet).
Nem kérdés, hogy Jarrold sokkal negatívabb színben állítja elénk a halhatatlan filmrendezőt, mely koncepcióval lehet ugyan vitatkozni, ám a nagyobb felhajtást kapó versenytárs még ennyivel sem büszkélkedhet: a Hichcock nem több, mint egy eminens diák érdektelen leckefelmondása. Korrekt és teljes, de hiányzik belőle az a plusz, ami a Girlben – szerényebb eszközei dacára – megvan. Nálam ő nyerte a suspense-vetélkedőt.
- Agymanók 2. / A vad robot - 2025. február 09.
- Senna minisorozat - 2025. február 02.
- Brawn: A lehetetlen Formula 1 sztori / A korona – 6. évad / Botrány királyi módra - 2025. január 26.
- Konklávé (Conclave) - 2024. december 08.
- Szent (Święty) - 2024. november 10.
- A csend hangjai – Három kortárs animációs film a gyászról - 2024. november 03.
- Back to Black / Bob Marley: One Love / A popzene legjobb éjszakája - 2024. október 13.
- Montreáli Jézus (Jésus de Montréal, 1989) - 2024. október 06.
- Motorosok (The Bikeriders) - 2024. szeptember 29.
- A szembenézés kényszere - 2024. szeptember 15.
Mindkét film érdekel, de azt valahogy sejtettem, hogy a tévéfilm sokkal jobb lesz, mint a mozifilm.
A Hitchcock filmet sikerült letudni. Tényleg nincs feszültség, nem is tudom, hogy egyáltalán ez volt-e a koncepció. E helyett kaptunk egy teljesen másféle filmet. Egy kissé vicces, olykor drámai alkotást, amiben a legendás rendező úgy issza a bort, mint más a vizet:) Anthony Hopkins egészen jól kelti életre a címszereplőt, én sokat vigyorogtam alakításán. Úgy érzem, hogy ez inkább egy könnyedebb és poénosabb film, amibe több érdekességet próbáltak beletömni. Szóval én jól elvoltam rajta.
A Hitchcock nagyon tetszett, zseniális 😀