Elég rosszul érezheti magát az, akinek pályafutása egy Oscarral indul, majd később folyamatosan lehúzzák teljesítményét. Tény, hogy Ben Affleck forgatókönyvíróként nyert díjat, de színészként alakítását rendszeresen és élvezettél elemezték ki a kritikusok. Rendezőként a Hideg nyomon krimivel próbálta ki magát, nagy meglepetésre helyt állt a kamera másik oldalán, majd a Tolvajok városával bizonyította, hogy nem csak szerencsés volt, hanem valóban tud rendezi. Még erre is rá tudott tromfolni az Argo-akcióval, amely egy megtörtént esetet veséz ki, miközben Hollywoodon is jót tudunk mosolyogni. Olvasd tovább
kritika
Felhőatlasz (Cloud Atlas)
A Felhőatlasz gyönyörű és grandiózus alkotás, de nem a háromórás terjedelme, a beharangozott ígéretei, vagy a komplex szerkezete miatt, hanem, mert benne van a mozi esszenciája. Belemerülni egy csodálatos, izgalmas, meghökkentő, elgondolkodtató, vagy drámai sztoriba, együtt érezni a szereplőkkel, és saját élménnyel: egy érzéssel vagy egy gondolattal jönni ki a moziból. Nem olvastam az alapjául szolgáló David Mitchell-könyvet, de értem, hogy miért lelkesedtek érte olyannyira a Wachowski-testvérek, hogy mindenüket beleadva a nagyközönség elé vigyék a művet. A Mátrix és a V, mint vendetta után ismét átadják az üzenetet: még ha csak egy csepp is vagy az óceánban, akkor is érdemes szembenézned a félelmeiddel, és küzdened azért, amiben hiszel.
És, hogy miért kellene küzdeni, netán lázadni? Mondjuk, mert nem tetszik a rendszer. Mondjuk, mert egy-két ember döntése volt, hogy a többi millió hogyan éljen. És mondjuk a benned szunnyadó eredendő jó csak egy megfelelő cselekedetre vár, hogy megállíthatatlanul beteljesítse a sorsodat.
FayeFaye kritikája ugyanerről a filmről.
Looper – A jövő gyilkosa
írta Nikodémus
(A plakát innen való.)
Hogy senkinek ne legyen szemernyi kétsége sem, Bruce Willis beszól: „ha elkezdenénk az időutazáson agyalni, akár itt ülhetnénk egész nap grafikonokat rajzolgatva.” Nem csak gyorséttermi beszélgetőpartnerét (aki – talán nem spoiler – fiatalkori önmaga) teszi helyre ezzel a mondattal, hanem az időutazás paradoxonjainak újabb kivesézésére filmes alkalmat kereső geekeket is. A Looper ugyanis nem időutazós film (noha van benne az is). És nem gengszerfilm (noha van benne keresztapa, megbízás és leszámolás), sem sci-fi (noha a jövőben játszódik), sem noir (noha a hangulat erősen arra emlékeztet). Rian Johnson harmadik filmje elsősorban azért zavarbaejtő, mert virtuózan szembemegy elvárásainkkal, s nem akkor üt igazán, amikor megnézi az ember, hanem ha napok múlva belegondol.
Röviden: Amíg alszol (2011)
Az utóbbi időben leverten, kialvatlanul ébredsz? Korábban viszonylag tűrhetően fogadtad a vekker csörgését, nemrég vidáman mosolyogtál munkába menet, de furcsa hangulatban és szétszórtan kezded a napodat, pedig egyedül laksz, nincs ki lefárasszon? Szétnéztél már az ágy alatt?
César egy barcelonai apartmanban látszólag megbízhatóan végzi a dolgát portásként. Azonban a férfi édesanyján kívül senki nem tudja, hogy számára az az öröm, ha másokat mogorvának vagy éppen letörtnek lát. Különösképpen az egyik lakó életvidám természete szúrja a szemét, ezért éjszakánként az ágya alatt várja, hogy Clara elaludjon. Miért nem szól Césas édesanyja senkinek? Súlyos beteg, kórházban fekszik, megszólalni sem tud.
Anilogue 2012 – A festmény (Le Tableau, 2011)
Az Anilogue 2012 egyik egészestés versenyfilmje ez a varázslatos animáció. Egy festményben játszódik, aminek az alakjai életre keltek a festett világukban.
De nincs minden rendben kicsiny társadalmukban: a Festő ugyanis nem fejezte be a művét, egyes alakokat félkészen
Read moreFelhőatlasz (Cloud Atlas) FF
A Wachowski testvéreknek sohasem sikerült beváltania az első Mátrix ígéretét, és ez a Felhőatlasz esetében sincsen másképp. A film egy katyvasz, de gyönyörű katyvasz, ami összeomlik az ambíciója súlya alatt.
Wachowskiék a V for Vendetta után ismét egy „megfilmesíthetetlen” alapanyaghoz nyúltak, és bizonyos mértékben megintcsak legyőzte őket a feladat. A legbénább dolog egy filmről beszélve a könyvre hivatkozni, de az utóbbi ismerete nélkül az előbbi nehezen értelmezhető, ami talán a legsúlyosabb kritika, amivel a filmet illetni lehet. És miután magyarul csak a hónap elején jelent meg a könyv és még biztos nem olvasta mindenki, talán nem zavaró, ha kitérek rá. David Mitchell azonos című regénye igazából hat novella füzére, melyeket ismétlődő motívumok kötnek össze, hogy végül összeáljanak az üzenetté: az emberi élmény (the human experience) egyetemes, függetlenül nemtől, fajtól, a kortól, amiben élünk. Az első történet egy Csendes-óceáni utazás a 19. században, a második egy zeneszerző története az 1930-as években, a harmadik egy detektív történet a hetvenes években egy nukleáris erőmű körül, a negyedik egy könyvkiadó szökése az öregek otthonából, az ötödik főszereplője egy koreai klón Neo-Szöulban, az utolsó egy poszt-apokaliptikus történet az emberiség utolsó maradványairól, akik primitív törzsekben élnek a távoli jövőben. A könyv szerkezete olyan, mint egy matrjoska baba, amit szétszed majd újra összerak az író: időrendi sorrendben halad, de minden történetnek csak a feléig jutunk el, amikor átlép a következő történetbe, egészen a hatodikig, amikor megfordul a kronológiai sorrend és az időben visszafelé haladva egymás után zárja le őket. A Felhőatlasz adaptációjának legzseniálisabb lépése, hogy kidobja a komótos irodalmi szerkezetet, és a szigorúan elválasztott epizódok helyett szabadon ugrál a narratívák között az ismétlődő motívumok nexusaiban, gyakran csak egészen rövid snittek erejéig, egyetlen, téren és időn átívelő, lélgezetelállító kalanddá forrasztva össze a látszólag összefüggéstelen történeteket. Olvasd tovább
A végzet napja (The Day, 2011)
WWE Studios – írják ki a film elején. Első gondolat? Ajjajj! De nem volt ez mindig így. A pankrátor cég 10 éve úgy döntött, hogy a ring túl kicsi az általuk produkált show-hoz és beszáll a filmbizniszbe. Elsőként Dwayne Johnsont küldték megmérettetni, a dagadó izmokkal büszkélkedhető hegyomlásnyi méretű fickó lenge öltözékben, rettenthetetlen harcosként mutatkozott be és Skorpiókirállyal sikerült megvetnie a lábát Hollywoodban. De nem kellett sok hozzá, hogy a WWE a DVD-s produkciók felé vegye az irányt, egyelőre nem is szándékoznak kitörni onnan, főleg B kategóriás akciófilmekhez adja a nevét, a pénzét és pankrátorait, de egyik „showmanből” se jutott el „johnsoni” magasságokba. A végzet napja posztapokaliptikus filmben leginkább az a furcsa, hogy egy árva pankrátor sem szerepel.
Röviden: Deadfall
Egy testvérpár (Eric Bana és Olivia Wilde) rablás után balesetet szenved egy álmos kisváros közelében. A hófödte, didergős időben különszakadnak, a nőt egy frissen szabadult ex-bokszoló (Charlie Hunnam) veszi fel, aki a szüleihez tart. Szülei otthon zsörtölődnek (Sissy Spacek, Kris Kristofferson), míg a rendőrőrsön egy rendőrcsaj (Kate Mara) próbálja elérni, hogy főnöke, aki egyben apja (Treat Willams) is végre ne vegye őt semmibe.
Egy több szálon futó filmet nem elég érdekessé tenni, ismert nevekkel teleszórni, de kell hozzá tehetséges rendező is, hogy a részletekre figyeljen és ne csússzon ki az irányítás a kezei közül. Hogy mi ment félre? A színészek teszik a dolgukat, az újonc Zach Dean történetében pedig megvan a lehetőség, hogy valaki abból jó filmet kreáljon. Ki gondolta volna, hogy pont a Pénzhamisítók rendezőjén, Stefan Ruzowitzky-n fog elbukni. Ruzowitzky egyszerűen egyik szállal sem tudott mit kezdeni (vagy nem is akart?). Mintha már az elején megbánta volna, hogy leszerződött erre a filmre, így kedvtelenség hiányában ásítozva levezényelte a produkciót. Ezáltal alkotása is olyan lett, amilyen: lapos és unalmas. Hasonló filmek végén a szereplők útjai végül keresztezi egymást, ekkorra általában már magas fordulatszámon pörög a feszültség és aggódhatunk egyes karakterek sorsáért. Jelen esetben épp, hogy kicsit feljebb tekernek az adrenalinon. 30 %
Démoni doboz (The Possession)
Mindig eljő az ideje annak, hogy valaki egyszer csak nagyot alkosson egy bizonyos témában. Műve ettől kezdve hivatkozási alapnak számít minden egyes hasonló produkciónál, ráadásul rengetegen tisztelegnek vagy lopnak tőle. Az ördög-és démonűzős filmek egyik kiemelkedő darabját William Friedkin szállította le pár évtizeddel ezelőtt, ami nem csak, hogy klasszikussá avanzsált, de egyben követendő példa lett. A gonosz által megszállt ember történetében azóta is ugyanazokat a megszokott kliséket erőltetik, ami olykor fárasztó, máskor izgalmas, rendező személye válogatja. Olyan nagy kérés lenne, ha tényleg jönne végre valaki és alapjaiban formálná meg eme témakört? Szerintem óhajom csupán falra hányt borsó.
Röviden: Universal Soldier: Day of Reckoning
Mielőtt Roland Emmerich hozzálátott volna a városok lezúzásához összeeresztette Jean-Claude Van Damme-ot és Dolph Lundgrent. Már a hír hallatán a két akciósztár rajongói tapsviharban törtek ki és alig várták, hogy láthassák, amint nekiesik egymásnak a két fickó. A folytatás enyhén szólva is gyatra lett, majd 3 évvel ezelőtt érkezett a DVD-s harmadik rész, amely szépen hozta sorjában a házimozis akciók jellegzetességeit. Peter Hyams fia, John Hyams mégis képes volt élvezhetővé varázsolni a filmet, a lepukkant helyszínen játszódó cselekményben korrekt akciójeleneteket láthattunk. Megérkezett a negyedik rész is, amire hatványozottan igaz a számítógépes játékok dobozaira írt szöveg: „Epilepsziára hajlamosak kerüljék.” Akad egy-két jelenet, ahol túlzásba viszik a villódzást, akár vallatni is lehetne vele.
Az egykori két kedvenc még jobban a háttérbe szorul, ezúttal Scott Adkinsra bízták a főszerepet, ha valaki látta már tudhatja, hogy róla is könnyen elhihető, hogy képes leabálni egy tucat ellenfelet. Kissé nehezen indul be, ami köszönhető a forgatókönyvnek, ugyan az első néhány percben Adkins szemszögéből láthatunk mindent, ami egészen ügyes alapozás, de a továbbiak nagyon is hagynak kívánnivalót maguk után. Hyams, Jon Greenhalgh(a Dragon Eyes vágója) és Doug Magnuson túlságosan is komolyan vették magukat. Olybá tűnik, hogy egy rejtélyes és csavaros sztorit szerettek volna kieszelni, de a végeredmény csupán egy elnyújtott több helyen is unalmassá váló folytatás lett. Valaki szólhatott volna nekik, hogy ez már túl sok, B kategóriához meg pláne. A rendező későn kap észbe, Adkins végre beveti magát, nem csak Lundgrennel, de Van Damme-mal is meccsel egyet. Ha a film olyan lett volna, mint az utolsó fél óra nem lehetne túl nagy panasz a filmre, így csak 40 %. A folytatásra készüljünk, mivel a stafétabot átadása megtörtént.
Kertvárosi kommandó (The Watch)
Egy kertvárosban kevés érdekes dolog történik, illetve úgy is mondhatnám, hogy nem túl izgalmas az élet. Ez egyeseknek jó, hiszen nyugodt környezetre vágynak olyan arcokkal körülvéve, amelyeket minden nap lát és ismer. Ezzel bizony együtt járhat az unalom is. Mit tehet ilyenkor a nagyon kreatív ember? Programokat talál ki, mintegy saját maga szórakoztatására.
Az utolsó műszak (End of Watch)
Most, hogy már mindenki látta a Skyfallt, és a héten nem jött új akciófilm, csak az erősen straight to DVD hatású Alex Cross, szeretném mindenki figyelmébe ajánlani az év egyik legcsendesebben érkezett és legnagyobbat ütő filmjét, “Az utolsó műszak”-ot. David Ayer írta és rendezte, akinek eddig a legnagyobb rendezése a hűvösen fogadott Street Kings volt, viszont már olyan forgatókönyvek állnak mögötte, mint a The Fast and the Furious, S.W.A.T. és a Training Day. Látszik, hogy az utcai bűnözők és rendőrök világában van leginkább otthon, ráadásul a legújabb műve is a Los Angeles South Central városrészében játszódik, ahol Ayer a gyerekkorát töltötte. De tényleg bejött neki a mondás, hogy arról írj, amit ismersz, főleg ha az éppen LA legveszélyesebb negyede, tehát elég hálás téma egy filmkészítőnek.





