0

Super 8 (2011)

írta Nikodémus

Mégis mit keres itt ez a film, kérdezheted, és igazad van. A Super 8, noha egy tíz évvel ezelőtti mozinyár egyik kellemes látványfilmje volt, nem nagyon ragadt meg a kollektív emlékezetben. Időről időre leadják a tévében, kedves-aranyos családi időtöltés, de semmi különös. Két mentségem van csupán, hogy tíz év elteltével írjak erről a filmről: egyrészt az, hogy akkoriban valamiért elkerülte a Filmdroid figyelmét, másrészt ha mostanában újrázzuk Joe, Alice és a többiek kalandját, rájöhetünk, milyen az, amikor JJ. Abrams formában van.

Ahogy minden, ez is egy tinikalanddal kezdődött: Abrams és haverja megbízást könyörgött ki magának egy nagystúdióban, hogy álmaikat megvalósíthassák. A feladat régi-régi super 8-as kisfilmek restaurálása volt, a haver Matt Reeves (Cloverfield, újkori Majmok bolygója-trilógia), a megbízó pedig egy bizonyos Steven Spielberg. A két nerd kapva kapott a lehetőségen, s úgy tűnik, Abrams azóta is beleragadt a Spielberg-imádatba. Nincs ezzel baj, hiszen a mágikus-neonfényes nyolcvanas évek azóta is divatban van, a kellemes nosztalgiára pedig mindig vevő a közönség. Más kérdés, hová jutott azóta rendezőnk (mondjuk a Star Wars példás elbarmolása – szigorúbb geekek szerint ugyanezt tette a Star Trekkel is…), ám az tuti, hogy a rendhagyó pályafutású kreátor alaposan beledolgozta gyerekkori emlékeit filmünkbe. És ez minden hibája ellenére átsüt a végeredményen.

Nehéz elképzelni, de a Stranger Things előtt is volt dolga egymással egy random amerikai kisvárosnak és egy földönkívüli rejtélynek. A helyzet iróniája, hogy már Spielberg is saját magától nyúlt, amikor a Super 8 bevallott előképét, az E.T.-t megrendezte: mégpedig a Harmadik típusú találkozásokból. Csakhogy ami ott nyugtalanító családi dráma erős kertvárosi társadalom-kritikával, itt egy kisfiú melankolikussá tompított otthonkeresése. Abrams ráadásul tovább könnyíti a történet súlyát, nála a hangsúly végképp a kalandra és a suspense-re helyeződik. És hát ez a két alaptényező inspirálta magát az egész filmet is: Abrams saját bevallása szerint két filmtervet forgatott a fejében. Az egyik arról szólt volna, hogy kamaszok hobbifilmet forgatnak, a másik egy idegeninvázió pusztítását mutatta volna be. Rendezőnk egyesítette a kettőt, s miután a 2009-es Star Trek láttán Spielberg (ki más) beszállt producerként a projektbe, összeültek egy írócsapattal filmmé gyúrni a szinopszist.

Abrams eredetileg a Cloverfield előzményének/folytatásának képzelte el a mozit, de gyorsan lebeszélték; a főszerepekre új arcokat akart, így akadt horogra 5000 jelentkező közül pl. Joel Courney (Joe), Elle Fanning (Alice) vagy Riley Griffiths (Charles). Jeremy Renner az épp előkészítés alatt álló Mission: Impossible – Fantom protokoll miatt dobta Joe apjának szerepét, a befutó Kyle Chandler lett, aki aztán szinte sportot űzött a kisvárosi local hero típusfigurájából. Az 50 milliós büdzsé beállítása és az előkészületek után pedig 2010. őszén megkezdődhetett a forgatás.

A munkálatok alapvetően stúdióban folytak, de a vonatbalesetes jelenetnél Abrams ragaszkodott a külső, valós helyszínhez. No nem mintha élőben összetörtek volna egy igazi szerelvényt: a kocsikat CGI-jal rajzolták bele utólag a felvételekbe, a füstölgő roncsok azonban valódiak. A mindig lelkesen storyboardozó Abrams ezen a ponton az operatőrére (Larry Fong), vágóira (Maryann Brandon, Mary Jo Markey) és az utómunkára bízta magát: gyakorlatilag improvizálva alakult ki az egész akciószenvencia ritmusa. Ez a jelenet amúgy is a ’70-es évek nagy scifijeit mintázza. A srácok filmezős jeleneit valójában super 16-os kamerával forgatták, mert a super 8-as túl gyenge minőségű lett volna ahhoz, hogy az ILM beleillessze pl. a CGI-vonatot. S ha már referencia: a film tele van kisebb-nagyobb utalásokkal korábbi filmekre, többek között George A. Romero zombifilmjei is megkapják a magukét egy jópofa kikacsintásban. Nem meglepő, hogy Spielberg sűrűn kilátogatott a forgatásra (állítólag jókat mókáztak tanítványával, Abrams-szel), az már inkább, hogy a stábot állítólag meglátogatta Tom Cruise is (talán kaszkadőr-mutatványokat lesett el?). Van néhány fura anakronizmus a filmben, pl. megemlítik a Rubik-kockát, ami még nem létezett 1979-ben, illetve Joe hivatkozik egy Monster Makeup Handbook-ra, ami valójában Dick Smith’s Do-it-yourself Monster Make-up címre hallgatott, és csak 1986-ban jelent meg.

Michael Giacchino igazi John Williams-es filmzenét komponált, a víruskampány pedig igazi marketinges érzékkel már korán beindult: még hónapokkal a forgatás előtt forgattak egy teasert, mégpedig Wally Pfisterrel, aki akkoriban Christopher Nolan állandó operatőre volt. A Portal 2 nevű videójátékban szintén elhelyeztek egy rejtett, interaktív előzetest, Abrams pedig arra utalgatott, hogy a Cloverfield folytatását készítik éppen (hiába nem volt ez igaz). A film erős nosztalgiafaktorát aztán nem is rejtegették, 2011. májusában már mindenki tudta, mire számíthat, ha elmegy a moziba azon a nyáron.

A film Amerikában büdzséje két és félszeresét, világszerte nagyjából ötszörösét kereste meg, a kritika és a közönség is szerette (sőt, három Saturn-díjat is nyert), kultfilm azonban nem lett. Pedig annak szánta Abrams, akinek azóta is ez az egyetlen olyan rendezése, ami nem egy, mások által már kitalált franchise valamilyen folytatása vagy újrázása. Tiszteletreméltó és nagyszívű film, ám tulajdonképpen egyszemélyben reprezentálja, mivé lett Hollywood az utóbbi évtizedben: már az “eredeti” történetek is régebbi klisék újracsomagolt változatai, s a megfelelő ütemben adagolt másolat kellemesen nosztalgikus is lehet. Szívmelengető hamisság, amiről tudod, hogy hazudik neked, de a fene vigye el, jólesik. Talán azért, mert – kicsit ügyetlenül, kedves bumfordisággal, de – a mozivarázslatot ünnepli.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *