Kilenc hónap háború (2019)

írta Nikodémus

Kényelmes dolog háborút nézni karosszékünkből, az otthon melegében. Fokozottan így van ez, ha a fegyveres konfliktus tőlünk messze van – legyen szó időbeli vagy földrajzi távolságról. Hisz ki ne figyelné jóleső izgalommal egy régmúlt vagy egzotikus tájakon lezajlott fegyveres összecsapás fikciós dramaturgia szerint összevágott és kielemzett, ismeretterjesztő műsorrá kerekített változatát? Épp ezért ránt ki minket komfortzónánkból Csuja László dokumentumfilmje, a Kilenc hónap háború, amelynek szűk nyolcvan percnyi játékideje elég ahhoz, hogy zsigeri élménnyé tegye a háborút nézője számára.

Némi háttérinfót a film születéséről itt olvashatsz.

Beregszász, Kárpátalja – a vidék, amit a szeszélyes, közép-európai történelem talán a leginkább sújtott az elmúlt évszázadban. Az itt élő emberek ez idő alatt négy ország állampolgárai voltak, noha egy tapodtat sem mozdultak szülőföldjükről – a határ lépett át rajtuk. Erzsébet e zivataros történelem szülte egykedvűséggel szemléli régiója közéleti sorsának újabb hajtűkanyarjait, fiát azonban rajongva szereti. Jani szerint túlságosan is – fiatalos energiától duzzadó kamaszként ő úgy érzi, szinte fulladozik ebben a poros kisvárosban, s bármi jobb volna, mint itt megsavanyodni. Így hát amikor a legújabb orosz-ukrán konfliktus révén a család postaládájába is megérkezik a behívő, úgy dönt, nem menekül, hanem bevonul katonának. Sőt, afféle videónaplóként fel is veszi telefonjával az eseményeket.

Intim, spontánnak ható, mégis gondosan megkomponált családi életképek váltakoznak tehát szemcsés, elmosódott videóinzertekkel – ez a kétféle képi fogalmazásmód adja Csuja dokumentumfilmjének alapfeszültségét. Mintha két világban járnánk: otthon és idegenség, béke és háború, normalitás és extremitás ütközik, ám fokozatosan rádöbbenünk, a képlet korántsem ilyen egyszerű. Hiszen a hadsereg kiszámíthatóságot ígér, biztonságot ad (bármily meglepő is ez), és nevel, mégpedig férfivá. Jani öntudatlanul is érzi, épp erre van szüksége. Életmeghatározó bajtársi közösségre, közös kalandokra és bulikra, miközben együtt végzik a mindennapi melót – ami gyári szalagmunka vagy seftelés helyett éppenséggel a háború. Ami élesben folyik, így súlyos következményei vannak.

A film előterében ez az imént vázolt magánéleti szál bomlik ki, ám az alkotók néhány jelenetben utalnak arra is, ami a háttérben – a mélyben – folyik. Van-e bármi köze a beregszászi magyaroknak egy másfélezer kilométerrel odébb zakatoló, öldöklő háborúhoz? Érezhetünk-e akár fegyverfogásban megnyilvánuló hazaszeretetet egy olyan ország iránt, mely nagyhatalmi alkuknak köszönhetően alakult meg, s azóta sem akar megbecsülni minket? Janit kezdetben nem foglalkoztatják ezek a kérdések, egyszerűen csak bele akar kóstolni magába az életbe – közvetlen közelről. Még a bevonuláskor sem érzi meg a búcsú tragikumát – spontán leánykéréssel dobja fel az ünnepi pillanatot. Édesanyja azonban nagyon is jól tudja, mi vár fiára. Főhősünk első megdöbbenése a halál közvetlen megtapasztalásából származik: abból, hogy a szomszédban tényleg lőnek; hogy a front közeledése miatt gyors csapatmozgást kell végrehajtani kapkodva; s hogy a seregben megismert barátja mellette esik el a lövészárokban.

Bármennyit edződtünk is már az esti hírösszefoglalók háborús tudósításain, ez az okostelefonnal rögzített közvetlen rettenet sokkoló élmény. Egyetlen fikciós háborús mozi sem képes visszaadni, pedig a filmtörténelemben sorakoznak az idevágó példák: Híd a Kwai folyón, Apokalipszis most, Kelly hősei, Ryan közlegény megmentése, A bombák földjén. Ábrázolják akár a leghúsbavágóbb módon az öldöklés iszonyatát vagy annak szörnyű utóhatásait, kiszámítottságuk nem versenyezhet a zsebünkben lapuló okoskütyü félelmetes hatalmával. Valahogy így válik a kisember önmaga történelmének akaratlan középpontjává, Csuja László pedig elég mértéktartó ahhoz, hogy a snittek között ezt az értelmezést is elrejtse. Ebből a szempontból a Kilenc hónap háború kifejezetten illeszkedik műfajának kánonjába, s az évszázados múlt dacára képes újat mutatni abban.

Filmünk harmadik rétege pedig még szélesebbre tárja a horizontot, s egy őszintén hullámzó anya-fia kapcsolat révén bemutatja a kisebbségi lét ellentmondásait is. Kelet és nyugat találkozik ugyanis Ukrajna rövid, de annál zaklatottabb történelmében: előbbi saját informális hatalmának kiterjesztésére, utóbbi az orosz fenyegetés megállítására használja. A különös országban kisebbségnek lenni nehéz életet ígér: oligarchák marakodnak egymással a politikai főhatalomért, hogy a közvagyon mielőbbi eltulajdonításában segédkezzenek. Zavaros indítékok, zűrös ügyek és korrupció mindenütt – nem csoda, ha a becsülettel boldogulni akaró átlagember undorral fordul el a közélettől. Sajátos közép-európai vonásként a gazemberség egyensúlya mindeddig egyfajta védőernyőt tartott a kárpátaljai magyarság fölé – persze a nyugalom ára a fejlesztések elmaradása és a régió gazdasági leszakadása volt. Ez a különös egyensúly bomlott meg hét éve a putyini beavatkozással, és félő, hogy az erősödő ukrán nacionalizmus végleg elűzi szülőföldjéről Kárpátalja magyarságát. Mi lehet az alternatíva? Rabszolgamunkát végezni az Európai Unió egyik jóléti államában vagy szerencsét próbálni az anyaországban – Erzsébet szájából el is hangzik mindez, egyéni sorsválasztásként talán el is fogadnánk, de érezzük, ez nem lehet a hosszabb távú közösségi túlélés záloga.

A Kilenc hónap háború – amellett, hogy megragadó dokumentumfilm, intim családi történet és releváns háborús mozi egyszerre – címében is beszédes: a várandósság időtartama alatt új élet születik. Egy férfié, akit kisfiús álmodozásait odahagyva brutális beavatások során át edz meg a rögvaló. S egy nemzeté, amely önnön tespedtségéből épp akkor riad fel zavartan, amikor kétségbeesett haláltusáját vívja.

(Megjelent: A Szív, 2021. június)