0

Kilenc hónap háború – Interjú az alkotókkal

A Kilenc hónap háború egy kárpátaljai magyar fiú történetét meséli el az ukrán-orosz fegyveres konfliktus árnyékában. A 24 éves Jani társaival ellentétben nem menekül el a katonai behívó elől, hanem bevonul, és az életét is kockára teszi, hogy megtapasztalja a függetlenséget. Hamarosan a háború első vonalában találja magát, miközben anyja számolja a napokat hazatérésééig. Csuja László rendező (Virágvölgy) első dokumentumfilmjében érzékenyen és sokrétűen ragadja meg egy fiatal férfi belső küzdelmét, melyben az intim családi pillanatok és a mobiltelefonos selfie-kultúra hatására testközelbe kerül a háború. A  Kilenc hónap háború világpremierjét a Szarajevói Filmfesztiválon tartották, ahol a dokumentumfilmes versenyprogramban elnyerte a zsűri különdíját. A film április 11-től itthon is látható a mozikban.

Csuja László rendező

– Hogyan született meg a film ötlete?

– Egyes kárpátaljai falvakban máig erősen hisznek  a babonákban és szellemekben, eredetileg erről akartam filmet készíteni. Azonban miközben kutattam, kitört az orosz-ukrán fegyveres konfliktus és szembesülnöm kellett vele, hogy milyen komoly hatással van a háború az Ukrajnában élő emberek életére – a kárpátaljai magyarokéra is, akik 1500 kilométerre élnek a fronttól. Ekkor úgy döntöttem, hogy a szellemek megvárnak, de a háború nem.

– Hogyan sikerült a főszereplőket megnyerni az ügynek?

– A kutatás során egyedül maradt anyákkal interjúztunk. Ekkor Janiékkal még nem találkoztunk, de csatlakoztak a produkcióhoz Horváth-Szabó Ágnes és Muhi András Pires producerek, akik fontosnak tartották a témát és nagy energiákkal segítették a filmet. A beregszászi önkormányzatnál találkoztunk egy hölggyel, aki önkéntesként intézte az ukrán katonák ügyeit, ő ajánlott családokat. Így találkoztunk Erzsikével, Jani édesanyjával. Megtudtuk tőle, hogy a fia kiképzésen van és hamarosan indul a frontra. Ekkor már a csapathoz tartozott Nagy Zágon operatőr is. Éreztük, hogy ez egy meghatározó fordulat lehet Jani életében, ezért megkérdeztük a családtól, hogy rögzíthetjük-e ezeket a fontos pillanatokat és később azt is, ahogy Jani katonai szolgálatát tölti. Az első pillanattól fogva nyitottak voltak és beleegyeztek a forgatásba, egyrészt talán azért, mert szimpatikusak voltunk, másrészt mert érezték, hogy nem csak a saját életükben, hanem a kárpátaljai közösség számára is fontos ez a téma.

– Milyen élmény volt a forgatás?

– Megütött, hogy Ukrajnában milyen nagyok és feudálisak a társadalmi különbségek. Rengeteg nagyon-nagyon szegény ember mellett él egy primitív, dúsgazdag “elit”, akik fehér dzsipekkel közlekednek, másfajta rendszámuk van és nem állják ki a sort az élelmiszerboltban, hanem egyszerűen betolakodnak eléd. Ez a leosztás nem csak nagyban, az ország politikai szintjén érezhető, hanem akár egy olyan kisvárosban is, mint Beregszász.

A legkeményebb élmény ezen túl talán az volt, amikor három napra meglátogattuk Janit a fronton, hogy lássuk, hogyan él. Nem is forgattunk a filmhez, hiszen a háborús felvételeket ő készítette a mobiljával. Három napig utaztunk Donyeckbe kocsival, három napig vissza. Amikor az utolsó éjszaka, lövedékektől felmart utakon döcögtünk 50 km/órával, több száz kilométeren keresztül… azt az utat sose fogom elfelejteni.

A forgatás hétköznapjai ennél sokkal oldottabban teltek. Amikor Jani otthon tartózkodott és éppen nem volt programja vagy nem éreztük úgy, hogy forgatni kellene, Ágival, Zágonnal és a családdal sokat hülyéskedtünk, zenét hallgattunk, esténként pedig iszonyú mennyiségű vodkát ittunk.

– Milyen, a háborús tematikából adódó nehézségekkel kellett megküzdeni a forgatás során?

– Sokféle szempontból igen érzékeny ez a téma. Egy olyan országban, ahol háború zajlik, a rosszindulatú pletykák és váratlan személyes feszültségek sokkal fokozottabban jelen vannak, mint egy békés helyen. A legfontosabb számunkra az volt, hogy a családot ne érje negatív élmény amiatt, hogy forgatunk velük.

A másik fontos szempont az volt, hogy ne álljunk bele a fegyveres konfliktus politikai részébe. Arra koncentráljunk, hogy ez egy személyes történet: Jani és Erzsike nézőpontja érvényesüljön minél erősebben. Az egy érdekes kérdés volt, hogy mit kezdjen azzal a film, hogy a főszereplők kisebbségben élő magyarok. Végül a megoldás az lett, hogy csak annyira tematizálja ezt a film, amennyire a főszereplőknek ez fontos. Abban bízom, hogy plusz tartalmat kap a film amiatt, hogy olyan az otthoni közeg, mint egy magyar vidéki kisvárosban. Ez még közelebb hozza számunkra a háború érzését: milyen lenne, ha mindez Magyarországon zajlana?

– Hogyan debütált a film külföldön?

– A nemzetközi bemutató a Szarajevói Filmfesztiválon volt, ahol a film a zsűri különdíját kapta. Bizarr ezt kimondani, de örültem, hogy itt vetítették először a filmet, hiszen Szarajevóban pontosan tudják, mit jelent a háború, főleg mit jelent Kelet-Európában egy etnikai alapú konfliktus. A vetítés utáni közönségtalálkozón ott voltak Janiék és egy kiemelkedően őszinte és tartalmas beszélgetés alakult ki. A nézők sokat kérdezték a szereplőket, szerencsére inkább ők voltak fókuszban és nem az alkotók.

Nagy Zágon operatőr és Horváth-Szabó Ágnes producer

Hogyan találkoztatok Csuja László rendezővel és a filmtervvel?

Horváth-Szabó Ágnes: – Laci a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járt, én meg az Inforg Stúdióban dolgoztam, amikor először találkoztunk. Neki piros tréning felsője volt, nekem meg hidrogénezett, rövid hajam. Aztán hét évvel később, 2015-ben Muhi András Pires javaslatára ültünk le hárman egy asztalhoz. Andris ismerte Laci akkor még egészen más formában lévő filmtervét. A gazdag kutatási anyag alapján és a forró téma miatt világos volt, hogy másnap belevágunk a projektbe, és nem várunk arra, hogy támogatást szerezzünk. Olyan döntés volt ez, ami befektetéssel és rizikóval járt. Andris meg én egyébként épp akkoriban kezdtünk beszélgetni arról, hogy fuzionálhatnánk. Ez a lendület indított el minket az ELF Pictures megalakulása felé. Társakká váltunk, ami a legjobb döntésünk azóta is, ugyanilyen progresszív szellemben fejlesztjük a többi projektünket is. A Kilenc hónap háborúval debütáltunk.

Nagy Zágon: – Lacival az egyetemről ismerjük egymást. Egy nap felhívott, hogy Ukrajnában készül forgatni. Akkoriban még Vass Gergő operatőrrel témakeresés miatt voltak ott párszor, de Gergőnek közbejött egy másik munka, ezért váltottuk egymást. Konkrét filmterv akkor még nem volt. Laci sok érdekes témát bedobott, amivel ott találkoztak. Aztán kitört az orosz-ukrán konfliktus, ami persze a kárpátaljai magyarokat is érintette, és Laci érezte, hogy ezzel foglalkozni kell.

– Kikből állt a stáb?

Horváth-Szabó Ágnes: – Lacival és Andrissal alkotott triónkhoz egy hónapon belül csatlakozott Zágon, mint operatőr, és a vágás is hamar, a forgatás első hónapjaiban kezdetét vette Mógor Ágival. A kutatásban Vass Gergő töltött be fontos szerepet, a forgatás során Bálint Dani, Nagy Botond és M. Deák Kristóf felvételei támogatták Zágon munkáját. Rengetegen segítették a filmet itthon és külföldön is.

– Hogyan sikerült a főszereplő családot megnyerni az ügynek?

Nagy Zágon: – Több családdal is találkoztunk Beregszászban, akiknek a családtagját elvitték a frontra. Aztán Jani édesanyjával, Erzsikével is találkoztunk, aki tényleg az első pillanattól kezdve úgy volt velünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Egy elképesztően nyitott, szeretettel teli embert ismertünk meg. Ez igaz az egész családra és rokonságra is. Így jöhetett létre az, hogy a filmben ennyire közel engedtek magukhoz és a legfeszültebb, legintimebb pillanatokban sem zavarta őket egy kamera jelenléte. A bizalmukba fogadtak.

Horváth-Szabó Ágnes: – Janiék családja – a húszfős, jókedélyű rokonságot is beleértve – teljes bizalommal és barátsággal fordult felénk. Szerintem elég sokáig azt hitték, hogy nem vagyunk normálisak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy szívesen láttak és mindig megvendégeltek minket. Aztán látták, hogy ez komoly – életük legmegrázóbb szakaszában a közelükben leszünk.

– Hogyan született meg a film képi világa? 

Nagy Zágon: – Első körben megpróbáltuk minél jobban megismerni Janit és a családját. Közben pedig nagyon sokat beszélgettünk Lacival és Ágival, hogy mi is az, amiről ennek a dokumentumfilmnek szólnia kell. Janit éppen akkor vitték el katonának, ami érzelmileg egy nagyon intenzív időszak volt a család életében. Az első konkrét döntés az volt, hogy Janiékat és a környezetüket mindig próbáljuk úgy mutatni, hogy az az egymáshoz való viszonyukat elmesélje. A film eseményeinek elég nagy százaléka a család házának falai között zajlik, szűk terekben. Ezt a fajta bezártságérzést is szerettük volna, ha a végső filmet nézve érezheti majd a néző. Próbáltunk minél közelebb kerülni hozzájuk, minél intimebben jelen lenni velük a forgatás időszakában.

– Jani is veszi magát mobillal. Honnan jött az ötlet? 

Nagy Zágon: – Egy ismerősöm mesélte pár éve, hogy az iskolában az egyik tanár adott egy olyan feladatot, hogy elalvás előtt mindenki írja le, hogy az adott napon mi volt a legjobb, és a legrosszabb dolog ami történt vele. Miután Janit elvitték a frontra, nem tudtunk vele forgatni, nekem meg beugrott ez a sztori. Rögtön felhívtam Lacit, hogy mi lenne, ha Jani a fronton egy videonaplószerűséget készítene a telefonjával magáról. Tetszett az ötlet Lacinak.

– Milyen élmény volt a forgatás?

Horváth-Szabó Ágnes: – Összesen 60 napot töltöttünk Ukrajnában a forgatás másfél éve alatt Lacival és Zágonnal. Többnyire 2-4 nap volt egy alkalom. Az előre tervezés nem mindig volt lehetséges. Volt, hogy egy hír érkezése után 12 órával már a határ felé tartottunk, hiszen nem maradhattunk le semmiről. Valamennyire mindannyian stand by voltunk másfél évig.

Beregszászban létezni egy másik tudatállapot, különösen Budapest bedaráló és teljesítményalapú közegéhez képest. Ott sodródni kell. Ezzel a kényszerűen megváltozott mindsettel jól összecseng, hogy a követéses dokumentumfilmben máshogy jellemezhető a hatékonyság. Nem tudtuk volna megmondani egy adott nap végén, hogy mennyi hasznos forgatott anyag született, vagy hogy ez vagy az a jelenet megvan-e, és benne lesz-e a filmben. Sok olyan napunk volt, amikor csak vártunk. Esetleg egy képet vagy három mondatot vettünk fel, ezekről viszont tudtuk, hogy felbecsülhetetlenek. A nyilvánvalóan nagy pillanatoknál (frontra távozás búcsú pillanatai, hazalátogatás viszontlátás pillanatai, veszekedések, telefonhívások) persze ez nem igaz, ott éppen az volt roppant teher, hogy egyetlen lehetőségünk van rögzíteni valamit. Ez főleg Zágonra nehezedett, de nála biztonságban volt a film. Elképesztő érzékkel kapta el a pillanatokat és alkotta meg a dramaturgiát támogató képeket.

Nagy Zágon: – Laci a film vágójával, Mógor Ágival szinte már az első forgatási etap után elkezdte a felvett anyagot vágni. Viszonylag hamar kialakult egy döntés arról, hogy a filmen belül hogyan szeretnénk, hogy egy jelenet formailag felépüljön. Úgy kezdtünk forgatni, mintha előre felsnittelt jeleneteket dolgoznánk fel. Mivel egy kamerával dolgoztunk ez nem volt túl egyszerű. Nem állíthattuk le az eseményeket és játszhattuk újra. A választott forma folyamatos koncentrációt igényelt tőlem és Lacitól is. Pontosan kellett ismernünk a már felvett anyagot, hogy tudjuk mikor mozdíthatjuk el a kamerát vagy éppen kit és milyen képkivágásban kell mutatni.

Horváth-Szabó Ágnes: – A vágás, ahogy Zágon mondja, szinte párhuzamosan indult a forgatással. Az anyagok folyamatos tanulásával arra törekedtünk, hogy az előttünk álló forgatás során megteremthessünk egy, a szereplők viszonyait és karakterét tükröző stílust.

Mógor Ági és Laci a forgatás másfél éve alatt összesen négy hónapot dolgozott a filmen. A hangutómunka során Beke Tamással, a fényelésben Vándor Ádámmal dolgoztunk. Hármójuk rutinja és látásmódja alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy nemzetközi színvonalú film szülessen.

– Hogyan sikerült koprodukciós partnert szerezni?

Horváth-Szabó Ágnes: – Adta volna magát az ukrán koprodukció, de Andrissal a forgatás elején úgy láttuk, hogy a háborús tematika miatt bölcsebb nem exponálódni Ukrajnában. Nem ismerjük a belső viszonyokat, kiszámíthatatlan, mit hoz az oroszokkal való konfliktus. Ma sem döntenénk másképp, még ha anyagilag ez nagy könnyebbséget jelentene is. Más külföldi vonalakon indultunk el, de az utómunkában való koprodukcióról bebizonyosodott, hogy ebben a filmben nem megvalósítható. Laci a Virágvölgy készítése miatt tulajdonképpen két párhuzamos életet élt, amibe nem fért volna bele egy külföldi utómunka, így is emberfeletti, hogy a két, szinkronban haladó filmjét ilyen magas nívón készítette el. A film koproducerei Kovács Gábor és Kenesei Edina lettek, ők és cégük, a Filmpartners a MEDIA pályázat kapcsán nyújtott segítséget.

– Milyen költségvetéssel készült a film, hogyan sikerült forrást teremteni hozzá?

Horváth-Szabó Ágnes: – Magyar állami (Mecenatúra Program és filmszakmai adókedvezmény), alapítványi (Filmjus Alapítvány), EU-s (Creative Europe MEDIA Programme) és független katari (Doha Film Institute) forrásokból finanszíroztuk a filmet. Magyar dokumentumfilmes viszonylatban ez egy mini sikertörténet, de tévedés azt gondolni, hogy 27 millió Ft elég egy másfél éven át készülő, több mozzanatában játékfilmes modellhez közelebb álló film elkészítésére.

A Mecenatúránál dokumentum-filmmel megpályázható összeg majdnem 100%-át megkaptuk két különböző pályázaton. Nyitott és támogató bizottsággal folytathattunk párbeszédet – amelyet azonban többször visszakanyarítottunk arra a problémára, hogy a támogatási keret (maximum 10 millió Ft) nem teszi lehetővé színvonalas és alapos filmek elkészülését. Ez az összeg kiváló riportfilmek elkészítésére elegendő. Vagy hozzánk hasonlóan filmjeikben ambiciózus, de áldozatkész első- és második filmes csapatoknak. Vagy olyanoknak, akik másból élnek.

A MEDIA Programme fejlesztési támogatása a magyar dokumentumfilmesek egyik fő támasza, a mi produkciónkban az elkészülés záloga volt ez a 25 ezer euro. A Doha Film Institute 25 ezer dollárral járult hozzá az utómunkához, így lettünk magyar-katari produkció. Büszkék vagyunk rá, hogy a Kilenc hónap háború az első magyar támogatott film.

– Megmaradt a kapcsolat Janiékkal?

Nagy Zágon: – A mai napig nagyon jó viszonyt ápolunk, szinte heti szinten beszélünk egymással. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert ha csinálsz egy dokumentumfilmet az nagyon komoly felelősséggel jár. Valaki a bizalmába fogad és te hosszú hónapokig, évekig jelen vagy egy kamerával az életében. Janiék nekünk megengedték, hogy ott legyünk az akkori életük legintimebb eseményeinél is. Miután befejeztük a forgatást, nem csukhattuk be az ajtót, hogy “köszönjük szépen, végeztünk.” Azóta is ugyanolyan bizalommal és felelősséggel vagyunk egymás iránt, mint abban a másfél évben, amíg a forgatás tartott.

ELF Pictures

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *