0

Testvérlövészek (The Sisters Brothers, 2018)

írta Nikodémus

Lövések dördülnek a vaksötétben. Épp csak a torkolattűz parázslik fel, majd kiáltás hallatszik. Nem halálhörgés, nem is diadalüvöltés: bizonytalankodó kurjantások. Megvan? Sikerült? Hol a többi? Pár pillanatra a néző is elveszti a fonalat, aztán kiderül minden: egy éjszakai rajtaütést izgulhattunk végig. Hangzatos főcím, napszítta kopár táj vagy diadalmas filmzene helyett ilyen szokatlanul kezdődik Jacques Audiard legújabb, Patrick DeWitt regényéből készült filmje, a március legvégén itthon is bemutatott Testvérlövészek, és a meglepetéseknek még nincs vége.

Pedig úgy tűnik, a rendhagyó nyitányt egy darabig konvencionálisabb folytatás követi: megismerjük a Sisters testvéreket, akik rutinos pisztolyforgatóként kétes alakok megbízásából jó pénzért vadásznak le szintén kétes alakokat – s ők maguk is meglehetősen ellentmondásos figurák. Jó és rossz, erkölcs és erkölcstelenség egyetemes koordináta-rendszerének megkérdőjelezése Sergio Leone westernjei óta része a műfaj kánonjának, ebben tehát nincs semmi meglepő. Abban már annál inkább, ahogy Audiard a váratlan fordulatok mentén előrehaladó cselekmény során a küldetést, az akciót vagy a lenyűgöző tájat odahagyva a két fivér kapcsolatára koncentrál. Eli (John C. Reilly) a megfontoltabb, gyakorlatiasabb, Charlie (Joaquin Phoenix) pedig a szangvinikusabb fél: előbbi gondol a költségekre, felszerszámozza a lovakat és el-eltűnődik a jövőn, utóbbit kizárólag a jelen izgalma és a busás (no meg persze rögtön eliható) haszon érdekli. Össze is kapnak jópárszor, olykor vicces megjegyzésbe, máskor egy-egy jókora pofonba oldva az ellentéteket. Régóta űzik ezt a szakmát: humoruk száraz és cinikus, pisztolyuk gyorsan (néha túl gyorsan) jár, a szívük viszont még nem égett ki teljesen.

Mielőtt azt gondolnánk, Audiard ebből tündérszép megváltástörténetet kanyarít a vadnyugat prérijére, visszaránt bennünket a korabeli valóságba: bemutatja nekünk az üldözötteket. Hermann Kermit Warm (Riz Ahmed) a modernitás hírnöke: kidolgozott egy vegyészeti eljárást arra, miképp lehet könnyen kinyerni a mesés gazdagságot ígérő aranyat Északnyugat-Amerika határvidékének folyóiból, s most itt az ideje a gyakorlatban is kipróbálni ötletét. Menet közben hozzá csapódó társa, John Morris (Jake Gyllenhaal) jogász-értelmiségiként osztozik Hermann idealizmusában, s útinaplót vezet kalandjaikról az utókor okulására. A vérdíj és a küldetés igazi oka sokáig rejtve marad a néző előtt, s filmünk nem is akar olcsó nyomozósdit játszani: a rendező inkább egymás mellé állítja a két páros gondolkodását. Mi viszi előre a világot: a mindennapi cselekvés állhatatos aprómunkája vagy a váratlan (elsőre őrültnek tűnő) zsenialitás szikrája? A kérdés aktuálisabb, mint valaha, ha belegondolunk, manapság miféle önjelölt megváltók próbálnak szebb jövőt legyártani a Föld lakosságának a Szilícium-völgy high-tech irodaházaiból. Audiard tolakodás nélkül, elegánsan utal erre a párhuzamra, válasza pedig lehangolóan földhözragadt – egy ellentmondásos kor sokértelmű valóságához illően.

Apropó, ellentmondások: Audiard formai szempontból is újít, filmje ugyanis mindvégig ott táncol a klasszikus és a revizionista western határán. A hagyományos műfaji jellemzők kővé merevedett elemeit megmozgatja, ám nem szeretné lerombolni a zsánert, inkább különös hibridet épít, melybe belefér egy kis mókázás, némi dokumentarista kisrealizmus, húsbavágó brutalitás, valamint a váratlanul bekövetkező események kisszerű banalitása. Értjük a tanulságot: manapság a mítosz és annak dekonstrukciója egyaránt érdektelen (hiszen többszörösen megtörtént már mindkettő), megoldásként a lavírozó középút kínálkozik. A feladat európai érzékenységű rendezőt kívánt, Audiard pedig remekül teljesíti ezt, még ha menet közben el is veszíti a nézősereg türelmetlenebbik felét.

Eli és Charlie hosszú évtizedeken át tartó odüsszeiája végül befejeződik: piszkosan, véresen, fáradtan nyugalomra lelnek. Ők, akik eddig vaktában élték az életüket (s gyakran csak egy hajszálon múlt az életük), otthonra találnak az otthontalanságban.

(Megjelent: Új Ember, 2019. április)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *