Rendezőportrék: Steven Spielberg – 2. rész

írta Nikodémus

Épp negyven éve, 1975. júniusában mutatták be a mozikban a modernkori blockbuster kísérleti ragadozóját, A cápa című filmet. A Spielberg-sztorit a múlt héten ott hagytuk abba, hogy hősünk egy főiskolán alibizett, falta a filmeket és várt a nagy lehetőségre. (Vigyázat, hosszú etap következik!)

…ami meg is érkezett, mégpedig egy ajánlat formájában. Az Amblin’ kisfilmjét látta valaki a Universalnál, és megmutatta Sidney Jay Sheinberg vezető munkatársnak. Neki is tetszett a két szerelmes tiniről szóló szösszenet, és beszélt a remegő térdű rendezőpalántával. Spielberg nem sokat teketóriázott, és azonnal aláírta az első papírt, amit az orra alá dugtak – egy rabszolga-szerződést. Az általában totális zöldfülűekkel megkötött szerződés hét évre szólt, és paragrafusai szerint a delikvens minden egyes munkaóráját önként felajánlotta a stúdiónak, hogy az tetszése szerint rendelkezzék vele.

Az első szembejövő meló az akkoriban induló, kissé a Homályzónára hajazó Night Gallery tévésorozat Eyes című epizódjának megrendezése volt, a kiöregedett és kissé sértett Joan Crawforddal a főszerepben. Spielberg nem akarta az egészet, de kénytelen volt megcsinálni – és az esetből sokat tanult. Nehezen jutott dűlőre a sztárszínésznővel (azóta sem bírja a hisztis nagyneveket), merész beállításait pedig kegyetlenül kinyesték a vágás során.

Főnöke a kudarc után egy évi fizetés nélküli szabadságot adott Spielbergnek, jelezve, hogy bízik benne, és biztatva, hogy keressen új ötleteket, elgondolásokat. Ekkor ismerkedik meg George Lucassal, Cliff Robertsonnal, illetve későbbi íróival, Hal Barwooddal és Matthew Robbinsszal, valamint jövendő producereivel, Richard Zanuckkal és David Brownnal. De az igazi bemutatkozás még messze volt: 1969-70 között beletanult a tévérendezők szakmájába (többek között Columbo-epizódot is rendezett), melynek sikerei nyomán újratárgyalhatta saját szerződését.

Épp időben: az ABC TV-nél bevillant valakinek, hogy a drámai sorozatok átmeneti bealkonyulásával új, játékfilm-hosszúságú alkotásokat kellene berendelni. A hét filmje című műsorfolyam ad tehát helyet Spielberg debütálásának, az eleve oda készülő Párbaj képében. A Playboy-cikk alapján íródott novella hamarosan Spielberg asztalán landolt, és a félelmetes kamion elől menekülő sofőr története ideális ugródeszkának bizonyult. A sztori vékony, a főhős másodvonalbeli színész (Dennis Weaver), a költségvetés fapados, ám a Párbaj a szükségből kovácsol erényt: az effekteket rejtélyességgel, a dramaturgia hiányosságait meditatív tempóval leplezi. Spielberg negyvenméternyi storyboardot rajzolt a filmhez (ez később szokásává lesz), és minden egyes jelenetet három kamerával, három szögből vett. Rajzfilmhez való vonzódását is kiéli: „Az volt a kihívás, hogy egy kamionból Godzillát csináljak. Amolyan Godzilla kontra Bambi volt ez.”

A kamionvezető – aki mindvégig rejtve marad a néző előtt – a valóságban majdnem belehalt a zárójelenetbe: a gázpedálnyomás megszűnésére motorleállást indukáló szerkezet épp a forgatáskor hibásodott meg, és a kaszkadőr a legutolsó pillanatban ugrott ki a járműből. Látszik is a kamion nyitott ajtaja, és Spielberg úgy kuncogott, hogy „ziccert hagyott a folytatásra.” Ami persze sosem készült el, a kirobbanó siker ellenére. A kollégák ámulattal nézték a lecsupaszított, egyenes vonalú, elemi félelemre, és mégis, valamiféle naiv hősiességre építő filmet – s persze közben találgatták, miről is szólhat: elgépiesedésről? egzisztencializmusról? a kertvárosi lét elviselhetetlenségéről? –, melyben ott van egy western, egy thriller és egy szomorkás (kertvárosi) melodráma csírája is. A kozmikus bajba került, fenyegető ellenség elől menekülő kisember témája ezután alapvetés lesz Spielbergnél.

A kiváló kritikai és közönség-visszhang ellenére hősünk alig talált munkát, ami a stúdiók akkori, fiatal rendezőktől való ódzkodásának is köszönhető volt. A Universal egy készülő Burt Reynolds-mozit ajánlgatott neki, ímmel-ámmal dolgozgatott is rajta, de otthagyta, és egy Slide nevű tervvel kezdett el foglalkozni. Az imént már emlegetett Zanuck-Brown páros a stúdióhoz igazolt, és projekt-csokrukból Spielberg végülis a Sugarlandi hajtóvadászat tervét választotta. Megint menekülés, de ezúttal fiatalokkal, Texason, törvényen, rendőrön és a média által feltüzelt lakosságon át: Lucas American Graffitijének hatására a stúdiók újra úgy érezték, „ifjúsági mozikat” kell gyártaniuk, ám a gyerekükért előzetesből megszökő, piti bűnöző párocska nem tűnt ideális alapanyagnak egy könnyed nyáresti filmhez. Nem is lett az, bár Spielberg törekvése, hogy az anyagot felpuhítsa, határozottan érezhető, csak az utolsó harmadban enged a szikár, megrázó forgatókönyvnek. Lou (Goldie Hawn) és Clovis (William Atherton) egy illúziót kergetnek tűzön-vízen át, a kertvárosi élet unalmára ráunt helyiek pedig önként szolgáltatnak igazságot nekik, miszerint „joguk van a babájukhoz.” Kemény társadalmi és médiakritika húzódik a háttérben, Spielberg mégis elsősorban az egész felhajtás hiábavalóságának melankóliájára érez rá leginkább, amikor főszereplője arcán játszatja újra a kengyelfutó gyalog-kakukk egyik epizódját. Hisz az élet nem rajzfilm, a szorult helyzetekből pedig egy idő után nincs már menekvés.

A mintegy száz kocsival, helyszín-makettekkel, egy kakaskodó Zsigmond Vilmossal és rendezői instrukciók hiányában kissé bizonytalan színészgárdával leforgatott film mégis összeállt, és ’74-es bemutatásakor komoly kritikai sikert aratott: Terrence Malick Badlands-ével együtt emlegették, többnyire a Sugarland javára. A nézők azonban nem akarták megnézni a filmet, aminek láttán a produkciós csapat és a stúdió egymásra mutogatott, félrement kampányt és elégtelen promóciót emlegetve. Pedig Spielberg fejében ekkor már egészen más járt: egy éjszakai emléke, ahogy a hegyi úton megáll, és a motorháztetőre kifeküdve kémleli a csillagos eget és az alatta elterülő kertvárost. A kép nem hagyta nyugodni, nevet is adott elképzelésének: Watch the Skies.

Addig azonban hátravolt még valami, egy forradalmi újítás, amely mozinak álcázza magát, és amit kezdetben egyáltalán nem akart vállalni. Szinte véletlenül akadt rá Spielberg Peter Benchley A cápa nevű, 1974-ben megjelent regényének kéziratára, és mivel az első olvasás után zavaros, rémisztő álmai voltak éjjel, másnap eldöntötte, hogy megcsinálja. Világéletében víziszonya volt, rettegett a tengeri herkentyűktől, és a történetben semmi olyasmi nem volt abból a szelíd bájból és könnyedségből, ami Spielberget saját elmondása szerint akkoriban vonzotta egy-egy projektben. Nem is tudta, hogy mit vállal. A regény váratlan kasszasiker lett (erre azért rásegítettek egy csöppet a jövendőbeli film producerei…), de magán a művön alapos változtatásokat kellett végrehajtani: Keresztapa-módra tele volt családi viszállyal, ármánykodással, szerelmi szállal. Spielbergék kiszedték mindezt, és maradt a szikár rémtörténet – már a forgatás közben.

„A cápa menet közben alakult ki.” – összegez Spielberg utólag, s e mondat minden szavát alaposan megszenvedte. Élő állattal akart forgatni, nyílt vízen, és amikor látta, hogy ez nem fog működni, egy behemót makettet rendelt (pontosabban hármat) Bob Matteytől. Richard Dreyfuss hisztizett, Roy Scheider csendesen tűrt, és alig tudták, miben is szerepelnek pontosan: már javában zajlott a forgatás, mikor végre elkészült a forgatókönyv, John Milius is adott bele egy monológot (Quintét a U.S.S. Indianapolis tragédiájáról). A két hónapra tervezett forgatás alaposan elhúzódott, mivel Spielberg ragaszkodott ahhoz, hogy a színészes jelenetekkel együtt forgassák a trükkfelvételeket is. Keserű lecke volt, később mindig precízen szétválasztotta a kettőt (ahogy a filmvilágban szokás). Bruce ugyanis – így nevezték a műcápát – nem tudta becsukni az állkapcsát, szemei keresztbe álltak, és Spielberg azóta is tisztán emlékszik a sűrített levegős mozgatószerkezet idegesítő szörcsögésére. A felgyülemlett feszültséget a stáb tortacsatával rendezte le a hotelban, az aggódó producerek pedig jelezték, még mindig bíznak a filmben. Valószínűleg ez adhatott erőt a befejezéshez, ugyanis A cápa addigra már sokszorosan túllépte eredeti forgatási idejét és költségvetését. John Williams ikonikus zenéje, néhány utóforgatott felvétel, és Hollywood legjobb ollójú vágója, Verna Fields volt az, ami visszahozta a hitet a produkcióban, a marketinggépezet pedig letarolt mindent: bevezető vetítések helyett országos premier, tévés és rádiós előzetesek csinnadrattája, a bestseller könyvre épített hírverés, megnövelt jegyárak és persze merchandising-termékek. Spielbergék e fogásokkal elérték, hogy szinte mindegy volt, mit írnak a lapok a hétvégi kritikákban, a film híre szájhagyomány útján terjedt, és villámgyorsan kitermelte saját költségeit. Ami pedig azon túl jött, tiszta nyereség (és három Oscar-díj) volt: megszületett az első igazi eseményfilm.

A kritikusok senkit sem érdekeltek, csak a bevételi adatokra és az egymás után sorjázó címlapokra kellett ránézni: A cápa végérvényes respektet hozott Spielbergnek, aki úgy gondolta, most már végre előhozakodhat dédelgetett projektjével. Ennek ellenére kosztümös kalandfilmet kínáltak fel neki, aztán A cápa 2-t, amit kapásból elutasított. „Olcsó, vásári fogás folytatni egy sikeres filmet.” (Később már nem lesz ennyire finnyás…) A kalapban egy fékevesztett, ironikus burleszk és a Watch the Skies maradt. Utóbbi forgatókönyvén a fél álomgyár dolgozott, Paul Schrader is, akinek az öthangos dallam ötlete és a milliónyi mese-utalás köszönhető. A készülő filmet a Columbia finanszírozta, a tervek szerint 1,5 millió dollárból. Spielberg A cápa tapasztalatai miatt most stúdióban akart forgatni, szélesebb hangsávot rendelt a szalagokhoz, újra Dreyfusst kérte fel főszereplőnek, Douglas Trumbullt effektmesternek (2001: Űrodüsszeia), Zsigmond Vilmost pedig operatőrnek. Ott volt a fedélzeten Francios Truffaut is (a francia tudós szerepében), aki érdekes kalandként fogta fel, hogy egy ifjú hollywoodi titán filmjében szerepelhet. Persze azért okította kéretlen jótanácsokkal: „Ahhoz, hogy igazi mesélő lehess, élned kell. Ha a történeteid nem az életről szólnak, mindössze jó iparos lehetsz.” Spielberg bólogatott, és csak évekkel később jött rá, mennyire igaza volt Truffaut-nak.

A gigantikus díszletek övezte forgatásra Spielberg friss felesége, Amy Irving, valamint a haver, George Lucas mellett Robert Zemeckis is gyakran benézett (amíg ki nem dobatta egy producer), akit még sok patronált fog követni Spielberg pályafutása során. A költségvetés már 19 milliónál járt, kétségbeesett szerződéseket kötöttek merchandising-jogokra és promócióra, és Spielberg már vágta a filmet, amikor 1977 májusában bemutatták a Csillagok háborúját. A jóbarát filmjét és annak sikerét látva Spielberg megnyugodott: a Harmadik típusú találkozások egészen más film. Földközelibb, hidegebb és kiábrándultabb, ám mégis ott van benne az a gyermeki ámulat, amit olyannyira érzékeltetni akart Spielberg. A hetvenes évek amerikai UFO-divatjának ügyes kihasználásán túl a film valójában meglehetősen komor képet fest a kertvárosi létről: a szomszédok képmutatóak, a mindennapok rémunalmasak, ám a lázadó főhős sem tud szimpatikussá válni – monomániás őrültnek látjuk. A közönséget azonban ez nem érdekelte: ők a kritikusokkal együtt a film lassú, nemes hömpölygését, az elmét izgató kalandot és a technikai perfekcionizmust éltették. Az 1977 novemberében bemutatott film három hét alatt csak Amerikában 72 milliót hozott.

A rossz nyelvek szerint ez mentette meg a Columbiát a csődtől.

Ralph McQuarrie vázlata a filmhez

Spielbergre ezután úgy tekintettek, mint olyasvalakire, aki bármihez nyúl, arannyá változik. Ő ezt kiaknázva megalapította az Amblin Entertainment céget, és újratárgyalhatta Universal-szerződését. Spielberg sima rendezőből lassan filmguruvá vált, aki kedve szerint válogathat a százával beérkező protezsáltak és filmtervek között. Szerződés- és terjesztés-konstrukciói jóformán a stúdiók feje fölött köttettek (a leghíresebb a Lucasszal az első Indiana Jones-ra kötött kontraktus volt, amit 1977 nyarán, tengerparton, egy homokvár-építés közben dumáltak meg), és az álomgyárat kezdte eluralni a látványfilm és a brand. Ideje volt hát egy kijózanító bukásnak.

Spielbergnek éreznie kellett volna az előjeleket, hiszen maga nyilatkozta: „nem vagyok vicces srác.” Mégis belevágott a Meztelenek és bolondok-ba (angol cím: 1941), ebbe a vásári mulatságra emlékeztető, amerikai anti-inváziós történetbe. John Belushi, aki az első találkozásukkor még lenyűgözőnek tűnt, a forgatáson teljesen szétesett a drogfüggőségtől. A leírva jónak tűnő poénok kínosnak hatottak, és a bohózatszerű könnyedség sem nagyon akart összejönni. A Vietnam-szindróma széles körben aratott, ám az Apokalipszis most és A szarvasvadász mellett a közönség már nem volt kíváncsi egy harsány, patrióta is, meg nem is-stílusú vígjátékra. A Meztelenek és bolondok végül 35 millióba került, és épphogy csak visszahozta költségeit. Spielberg pedig gyorsan elfelejtette a bukást, és a következő évtizedre úgy fordult rá, hogy tovább formálgatta a Guy named Joe remake-ötletét és a Harmadik típusú találkozások lehetséges folytatását.

(Jövő héten folytatjuk.)

Forrás:
John Baxter: Steven Spielberg – A filmvászon legnagyobb varázslója, Bestline, Budapest, 2004
Michael Pye, Linda Myles: Mozi-fenegyerekek – Hat rendező, Hollywood mai urai, Gondolat, Budapest, 1983
Pápai Zsolt, Varga Balázs (szerk.): Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők, Tudással a Jövőért Közhasznú Alapítvány – Prizma Könyvek 1., Budapest, 2013