1

Röviden: Pszichoszingli (Young Adult, 2011)

Jason Reitmanra a Köszönjük, hogy rágyújtott film kapcsán figyelhettünk fel, elég magasra tette le a lécet, de a Junóval és az Egek urával ezt is sikerült átugrania. Diablo Cody az ismeretlenség szürke ködéből szó szerint kirobbant a Juno forgatókönyvével. Nagy jövőt jósoltak neki, de egyelőre úgy fest a helyzet ha nem vigyáz, könnyen feledésbe merülhet a neve. Reitman próbált biztosítani számára még némi időt a rivaldafényben, de a Pszichoszingliből már nem igazán kért a nép, pedig a rendező kihozta belőle, amit ki lehetett, a feel good mozi tökéletes ellenpéldáját szállította le (feel bad), amiből nem túl sok akad mostanság a piacon. Mavis Grey (Charlize Theron) egy összezuhant, kissé megcsömörlött elvált kissé gyerekes viselkedésű írónő, aki már rég megindult a lejtőn, elfogyott az ihlet. Minden reggel úgy ébred, mint aki éppen feltámad a halálból. (Talán nem kellene annyit innia?) A kiadója egy újabb könyvet vár tőle, ő azonban inkább visszautazik szülővárosába, ahol megpróbálja visszahódítani egykori szerelmét, az sem zavarja, hogy a férfi jó ideje nős és gyereke is van.

Charlize Theron tökéletesen hozza a főszerepet, akiről már a kezdet kezdetén leszűrhetjük, hogy bizony nem lehet vele könnyen kijönni, egy pszichológus számára érdekes alany lehetne, ha éppen a felnőtté válás témakörben szeretne egy könyvet összehozni. Egy illúzióvilágban élő, megkeseredett nőszemély, aki képtelen belátni, hogy nem a realitás talaján mozog, sokkal inkább egy fantáziavilágban él, ahol magán kívül nem érdekli semmi és senki. Erkölcsösség? Ugyan már, mire jó az. Pedig az erkölcse olyan szinten áll, mint népszerűsége. Az iránti érzett szimpátiánk sem verdesi az egeket, kedvelni ugyan nem lehet, inkább a sajnálatunkat vívja ki és okoz néhány vidám pillanatot. Reitman próbálja kerülgetni a kliséket, viszonylag sikeresen, de a morális dilemmákat is sikerült kihagyni belőle. 70 %-ot adnék rá, bizonyára dobott volna valamelyest rajta, ha Grey sorsa jobban érdekelt volna.

Olvasd tovább

6

Kultmozi: Napok romjai (1993)

1993-napok-romjai

Lassan csordogáló, erőteljesen hangulat- és párbeszédorientált romantikus dráma, a legjobb angol színészekkel (Sir Anthony Hopkins, Emma Thompson, Hugh Grant).

Az 1994-es Oscar-kiosztó (és Golden Globes) nagy vesztese, hiszen nyolcszoros jelöléséből egyet sem tudott a Schindler listája, a Philadelphia, és a Zongoralecke ellenében elnyerni, pedig a műfaj kedvelői számára minden ízében tökéletes film… akinek esetleg kimaradt, az itt olvashat róla pár szót.

Olvasd tovább

9

Életrevalók (Intouchables, 2011)

Ez az a film, ha még nem hallottál esetleg róla, ami Európa szerte a közönség kedvence lett, az elsöprő többség egyszerűen imádta, én konkrétan azt hittem, hogy kizavarnak a moziból, mert végig vinnyogva nevettem rajta. Ritka madár ez, olyan vígjáték, aminek az alkotói nem nézik debilnek a nézőt, de nem is a vékonyka alter-kultfilmes tábornak készült.

Driss börtönviselt afrikai bevándorló, alapjában véve nem rossz ember, csak éppen rossz környéken éldegél. Magával cipelt táskájában tiszta ing vagy lyukmentes zokni helyett éles pillangókést és viperát tart. Az efféle zűrös múltú, alulképzett, nem éppen bizalomgerjesztő embereket nem várják tárt ajtókkal a munkáltatók, ezért nem is kuncsorog melóért, beéri azzal is, ha aláírják papírjait és felveheti a havi segélyt.

1

Röviden: Veszélyes vágy (A Dangerous Method)

0dmAz emberi lélek sötét oldalának bemutatása és feltárása, a szexualitás és a vágy témakörének boncolgatása és a pszichológia mély bugyraiba való lemerülés kinek másnak lenne tökéletes sztori, mint David Cronenbergnek? Ám a film közben egyszer sem tűnik úgy, hogy egy Cronenberg alkotás peregne szemünk előtt. Egy biztos, a végén senki nem tudná megmondani, hogy a Veszélyes vágyat ő dirigálta. Az igaz történet alapján készült alkotásban Sabina Spielreint Carl Jung veszi kezelésbe, először csak a rendelőjében, később az ágyban is. Spielrein felbukkanása erősen kihat a Jung és Sigmund Freud közötti szakmai és emberi kapcsolatra, voltaképp Freudnak egyáltalán nem tetszik, hogy kollégája csúnyán eltér az eddig megszokott kezelések menetétől. Freud először jó barátként belemegy az eszmecserékbe, próbálja „tanítványát” a helyes útra terelni, tanácsokkal látja el, később felébred benne a szakmai féltékenység, nincsenek ínyére az új elképzelések.  Michael Fassbener és Viggo Mortensen remekelnek, mintha rájuk öntötték volna szerepeiket, Keira Knightley néhol túlzásba viszi játékát (karakterét egy másik filmben talán azonnal ördögűzésnek vetették volna alá,), mellesleg az ember legszívesebben meghívná egy tucat hamburgerre, fel kellene szednie néhány kilót. A filmnek egyszerűen se íze, se bűze, azért válhat érdekessé, mivel láthatjuk, hogy Jung miképp próbált gyógyítani, illetve a két kolléga beszélgetései, példái is említésre méltóak. Kissé olyan, mintha egy pszichológiai előadásra készült volna a film, mintha a diákok így többet tudhatnának meg a pszichoanalízisről és a neurológia két nagy alakjáról. Bizonyára az egyetemen jobban értékelték volna Cronenberg elemzését, aki még meg sem kísérli, hogy művén később jobban elgondolkodjunk.

1

Egy hét Marilynnel (My Week With Marilyn)

0mwwm1

Marilyn Monroe – színésznő, énekesnő, sztár, díva, Playboy-nyuszi  és szexszimbólum. Lábai előtt hevertek a férfiak, összetört néhány férfiszívet, elfogyasztott három férjet, az agyára ment néhány munkatársának, kapcsolatba került a Kennedy-klánnal és még most is beszélnek róla halálával kapcsolatban. A film csupán Monroe életének rövidke szakaszát meséli, de így is megtudhatunk róla néhány dolgot… már ahogy Colin Clark, Laurence Olivier asszisztense látta.

Olvasd tovább

5

Martha Marcy May Marlene

01mmmm

A tavalyi év egyik meglepetése most jutott el hozzánk a mozikba: akit nem riaszt el a béna cím, fogékony a lélektani drámákra, és kíváncsi az Olsen-ikrek kishúgára, csak az nézze meg a filmet. Igaz, hogy a tengerentúli kritikusok az egekbe magasztalják Elizabeth Olsen és Sean Durkin rendező első nagyjátékfilmjét, azonban mondanivaló és megvalósítás  tekintetében nem hoz újat. Ennek ellenére fontos film, mert a tucatnyi popcornmozi mellett a nyugati civilizációk paradoxonát kapisgálja.

Martha egy zavarodott nagylány, akinek az apja valahogy a múlt ködébe veszett, amikor pedig  édesanyja (is?) meghal, egyszerűen felszívódik, hiába “aggódja miatta betegre magát” a nővére, Lucy (Sarah Paulson). Amikor két év múlva egyszercsak csörög a telefon Lucynál, kiderül, hogy Martha valahol a hegyekben él, 3 órányira a civilizációtól, és valamiért nagyon feldúlt. Csak mi tudjuk meg, hogy Martha ez idő alatt egy szekta tagja volt, ahol a végsőkig kihasználták a befolyásolhatóságát, út- és igazságkeresését, a struktúraéhségét, hogy valaki(k)hez végre tartozzon. Innen ered a cím is, a szektában Martha a Marcy May nevet kapja a vezetőtől, jelezve, hogy a korábbi, civilizált énjének még a csíráját is le kell vetkőznie, ha őket választja új családjául.

A furcsa telefonhívás után (bár Lucy számára nem egyértelmű, hogy Matha mit akar, csak a nézők ordítanak, hogy “segítséget, te marha”) Lucy értemegy, és hazaviszi magához.

Kiderül, hogy Lucy időközben férjhez ment, és épp a gyerekvállaláson dolgozik, úgyhogy éppen totálisan alkalmatlan időben kell befogadnia az elvadult, aszociális Marthát, és felelősséget vállalnia a közös gyerekkoruk végéért.

6

Felettünk a Föld (Another Earth)

Az alábbi kritikát ante.drome írta, aki a videodrome társulat egyik szerzője.

0ae1

Nem, nem scifi. Jobb, ha ezt az elején leszögezzük, elkerülendő a félreértéseket ezzel a filmmel kapcsolatban. Viszont nagyon jó. Az elsőfilmes és meglehetősen fiatal Mike Cahill meglepő érettséggel és szokatlan aláfestéssel mesél egy mindannyiunk számára ismerős érzésről, a bűntudatról.

9

Biutiful (2010)

A halál akkor a legszebb, ha költői. Alejandro Gonzalez Inarritu munkásságát arra tette fel, hogy a halál elregélését mutassa be minél többféleképpen. A 21 gramm-hoz és a Bábel-hez képest viszont a Biutiful igencsak kisrealista, vagyis inkább minimalista halálrege, amelyben majdnem Javier Bardem-é minden érdem. Ugyanis Inarritu a már-már manírjává vált többcselekményes történetmesélést megcsonkította ugyan, de még így is bedolgoznak a mellékszálak erőteljesen a főhős élettörténetébe. De a próbálkozás, hogy ezúttal egyetlen markáns és nyers főszereplő köré szője haláltusáját – nem könnyedebb, és talán csak hajszálnyival fogyaszthatóbb – mindenképp dicséretre méltó.

Olvasd tovább

1

A hódkóros (2011)

0beav1

A színész és az ember két külön világ, de olykor akaratlanul is összefolyik, így születhetett (újjá) Aronofsky pankrátora, vagy éppen jelen alanyunk, Mel Gibson, aki mindent elkövetett, hogy Hollywood lejtőin szánkázva a legsötétebb gödrökbe csússzon, de Jodie Foster aktuális rendezésében olyan alakítást nyújt, hogy kétség sem férhet hozzá: Gibson még mindig a legnagyobbak közt van.

Olvasd tovább

1

A majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes)

A filmről itt is írtunk.

Az idén nyáron még nem kaptunk olyan filmet, ami után maximálisan elégedetten jöhettem volna ki a moziból és magával ragadott volna a film élménye. Voltak korrekt darabok (Halálos iramban 5 például), de valahogy mégis ez a hiányérzet megmaradt. Nem voltak nagy elvárásaim A majmok bolygója: Lázadással kapcsolatban. Mivel a ’68-as film nagy rajongója vagyok és élénken élt még bennem Tim Burton 2001-es adaptációjának gyenge minősége. Viszont teljesen meglepett és azt kell hogy mondjam, az idei nyár, talán legjobb filmje A majmok bolygója: Lázadás.

Olvasd tovább

1

A majmok bolygója (Planet of the Apes, 1968)

“Óvakodj az embertől, mert ő az ördög eszköze. Isten teremtményei közül egyedül ő öl sportból, pénzért. Megöli testvérét, hogy megszerezze annak vagyonát. Ne hagyjátok, hogy elszaporodjon, mert elpusztítja az otthonát, de a tiéteket is. Verjétek láncra és vigyétek vissza a dzsungelbe, mert ő a halál hírnöke.” Ezek a legendás sorok az 1968-as klasszikusból, A majmok bolygójából valók. Mivel csütörtöktől a magyar mozikba is megérkezik a legújabb feldolgozás, A majmok bolygója: Lázadás, elővettem az eredeti filmet és erről írok most. Az írás erősen SPOILERES, úgyhogy vigyázat!

Olvasd tovább

1

Szemekbe zárt titkok (El secreto de sus ojos, 2009)

A kritikát Gevin írta.

A film műfaji besorolásai között nem szerepel a krimi több adatbázisban sem. Hm. Ha a Szemekbe zárt titkok nem egy szövevényes, embert próbáló bűnügyi regény tökéletes megvalósítása vásznon, strukturált érzelmi szálakkal, akkor Michael Bay a legjobb rendező a világon. Tömör, egységes, részletekbe bocsátkozó történet, szerelemről, gyűlöletről, hatalomról, barátságról, 25 évnyi tömény kopó életről, amelyben mindenki megkeresheti, hogy mire érdemes belőle emlékezni és mi az, amit el kell felejteni. Mert az emlékeinken kívül mindent meg tudunk ölni. Benjamin Esposito egy megkeseredett, s mára talán kiüresedett, megőszült zsaru, aki nyugodt évei elébe nézve, úgy dönt regényt ír. Könyvet ír, arról az ügyről, amely szinte egész életén át hajtotta, amelyből megtanulta milyen a veszteség, a megerőszakolt és múltba omladozó szerelem, és a kimondatlan, szemekbe zárt titok.

Olvasd tovább