Rajta, kezdjük már végre el! – adhatták ki az utasítást a Warner főhadiszállásán. Eleddig látszólag végtelen nyugalom honolt a stúdiónál, csak találgatni lehet, hogy mi folyik a DC-filmek környékén, bár lehet, hogy csak kivárnak, míg a Marvel rendesen megalapoz nekik is. De a Nolan-féle Batman franchise-t sehogyan sem lehetett belepasszírozni az általuk elképzelt szuperhős univerzumba, a Zöld Lámpás pedig enyhén szólva is leszerepelt a nézők köreiben és bevétel tekintetében. Tehát Superman vállán hatalmas súly nyugodott, mindenki izgatottan figyelte, hogy képes-e elbírni vagy összerogy alatt. Olvasd tovább →
Régen volt már, hogy John McClane-nel körbejárhattuk a Nakatomi toronyház folyosóit, zegzugait, szűk szellőzőjáratait. Hans Gruber csapatával pont akkora időzítette látogatását, amikor a New York-i zsaru karácsonykor meglátogatja nejét. McClane kitartóan, kúszva-mászva, egyre több sérülést gyűjtve, bagózva és cinikus beszólásokkal tizedelte a rossz fiúkat. Hős – sőt mi több: egy ikon – született, Bruce Willis pedig sztár lett. A bevételt elnézve a stúdió a folytatás mellett döntött, majd jött a többi rész is. A franchise-ok nagy részére jellemző, hogy kitermelnek magukból minimum egy olyan kalandot, amelyet a rajongók fanyalogva fogadnak. Jelen esetben az előző négy rész során is akadt olyan felvonás, amelyre egyszerűen nem lehetett ráfogni, hogy Die Hard lenne. Van akinek az első résszel ért véget a Die Hard és akadhat olyan is, aki a negyediket sehogyan sem tudja beilleszteni a franchise-be. Mostanra elértünk arra a szintre, hogy eme széria nevét annyira meggyalázták, befeketítették, hogy eltemettük a kert hátsó részébe, még fejfát is kapott. Ám a stúdió csak erőlködik, itt az új McClane opusz és mivel zombis alkotásként nehezen lehetne rátekinteni (bár eléggé élőholt darabbal van dolgunk), így ne is Die Hard-ként, hanem egyszerű akciófilmként tekintsünk rá. Olvasd tovább →
Mindig öröm azt látni, hogy valaki gondol a 80-as évek akciófilm rajongóira. Tény, hogy a korszaknak leáldozott és a műfaj is teljesen átalakult. Sylvester Stallone számára is eljött az a pillanat, amikor el kellett gondolkodnia rajta, hogy DVD-n folytassa, nyugdíjazza magát vagy megpróbálkozzon visszahozni a régi idők fényét. A Rocky (ami még 1976-ban indult útnak) és a Rambo mellett az Expendables két részével kvázi bizonyította, hogy a harminc évvel ezelőtti akcióhősökre továbbra is van kereslet. Stallone okos fickó (ne vonjuk kétségbe), de szemellenzőt visel, elhatározta ha törik, ha szakad, ő bizony megmakacsolja magát és leragad a 80-as éveket idéző produkcióknál. Olvasd tovább →
Kell és muszáj újat mutatni, más szintre emelni egy adott franchise újabb részét. A közönség gyorsan beleunna, ha kedvenc főszereplőik körül nem változtatnának ezt-azt, hanem mindig ugyanazt tennék ugyanabban a környezetben. A Bad Boys második részére a miami-i zsaruduó gyakorlatilag majdnem elfoglalta Kubát, a Ragadozók már egy idegen bolygón játszódott és Mel Gibsonék a Halálos fegyver 4-ben a triádokkal és egy harcművész „megoldóemberrel” találták szembe magukat. Jay és Néma Bob sem henyélt mindig a vegyesbolt előtt. Olvasd tovább →
Négy öltönyös, gázálarcos férfi nagy, pénzzel teli táskákkal hagy el (neoncsövekkel kivilágított) épületet az éj folyamán, majd motorra pattanva előre megtervezett útvonalon haladva sietnek céljuk felé. A csapat vezérét, az elvekkel rendelkező és a fegyvert csak végső esetben használó Sternwoodra (Mark Strong) régóta fáj a foga a forrófejű Maxnek (James MacAvoy). A mogorva nyomozó és a profi bűnöző útja pár pillanat erejéig keresztezi egymást, majd Sternwoodnak nyoma vész. Évek telnek el, Max magában megpróbál túllépni azon, hogy egykori nemezise kámforrá vált. Ám újabb lehetőség nyílik a férfi kézre kerítésére, amikor a rafinált rabló fiára sebesülten lelnek rá egy reptérre. Nyilván, hogy az apu megpróbál kapcsolatba lépni bajba került gyermekével. Eran Creevy reklámfilmes és a Shifty rendezője elárulta, hogy nagy rajongója a hong kongi akció-krimiknek és feltett szándéka, hogy az Üdv a mocsokban (mi ez a cím?) művével tiszteleg ezen alkotások előtt, de legfőképpen az Infernal Affairs előtt. Éppen ezért mit is várunk ettől a filmtől? Stílusos, csavaros akciót, jó történettel és remek szereplőkkel. Azt gondolnánk, hogy az egész a zsaru és egykori ellenfele közötti macska-egér játékra fókuszálnak a készítők, de ennél többről van szó. Bár ez a „több” sajnos kiszámítható, de Max és Sternwood nyomozása van annyira jó, hogy lekösse a nézőt. MacAvoy Gerard Butler fogadott gyermekének tűnhet szakállasan és kőkemény tekintetével, Strong pedig kisujjából kirázza karakterét és talán mert ezredjére hozza a rossz fiút, mégis ezúttal hozzá tudja tenni azt a bizonyos pluszt. Andrea Riseborough-nak felettébb jól áll az erős, határozott nyomozócsaj szerepre, szomorú, hogy nincs többet jelen (bár megemlíteném, hogy Hayley Atwell sokkal jobb volt A törvény erejében). Creevy kék szűrőket pakoltatott fel a kamerára operatőrével, ami különös hangulatot kölcsönöz a leginkább éjjel, kihalt utcákon játszódó sztorinak. 70 %-ot megérdemel.
Tavaly, a bemutató előtt egy hónappal a Paramount már tisztán látta, hogy a G.I. Joe folytatásával csak úgy tehetnek szert némi profitra, ha 3D-ben vetítik. Csak egy gond volt, mégpedig, hogy a film nem kapott plusz dimenziót. Ezért úgy határoztak, hogy konvertálnak, a premiert meg elcsúsztatják. Abszolút nem lehetett meglepődni a döntésen, hiszen az előrejelzések 100 millió dollár alatti amerikai bevételt jósolta, de legalább nem rejtették véka alá, hogy azért konvertálnak, mert ezzel nagyobb eredményt tudnak elérni. A Stephen Sommers által dirigált első részt nem lehetett nyugodt szívvel G.I. Joe produkciónak hívni, de ha ezen sikerült túllépni, akkor egy felettébb szórakoztató, látványos és vicces popcornfilmet kapott a néző. Csak éppen a rajongók nagy része nem tudott oly könnyedén szemet hunyni e felett, mint a Transformers esetében, ahol viszonylag elfogadták, hogy nem az óriásrobotok zúzását mutatják, hanem azt, hogy Shia LaBeouf két „nononono” elhadarása között rohangál egyik helyszínről a másikra.
Nem túl szerencsés John Smith néven mászkálni egy olyan Isten háta mögötti kisvárosban, ahol a kaszinó és a település egy része egy törzsfőnök kézen van, a maradékot pedig egy Farmer nevezetű fickó uralja. Smith angol kalandor és katona volt, aki az Új Világban meghódította Pocahontas szívét, de néhány katona társa nem nézte jó szemmel, hogy az indiánokkal cimborál és a bennszülöttek sem kedvelték túlzottan, kétszer elkapták és halálra ítélték, de a jóember sínylődött tatárok és kalózok fogságában is. Olvasd tovább →
„Nem akarok háborút kirobbantani.” – jelenti ki Benjamin Asher amerikai elnök egy megbeszélés során a koreai helyzetre utalva. Nem mondhatnánk, hogy azonos állásponton van Barack Obamával, de hagyjuk a politikát. Ugyanakkor a film időzítése nem is lehetett volna ennél jobb, hisz mostanság áll a bál a koreai félsziget környékén. Asher a békés megoldások híve, inkább tárgyalna, de ha tudná, hogy hamarosan egy C-130-as fog füstölni a Fehér Ház kertjének egyik részén, míg az északi oldalon heves tűzpárbaj alakul ki és nem sokkal később fogoly lesz talán előtörne belőle a harci szellem. Olvasd tovább →
Amerikát megtámadják, de egy coloradói városka néhány tanulója sikeresen megszökik, a település közeli hegyekben bátorságot öntenek magukba, az ijedtségüket gyorsan letudják, megszállja őket a harci szellem és fájdalmas veszteségeket okoznak az ellenséges seregnek. Az 1984-ben bemutatott John Milius rendezésében készült akciófilmben sok-sok kivetnivalót lehetett találni – főleg a kőkemény propaganda hangvételt – de egyúttal megvolt a maga bája és hangulata. Ugyan a film nem ordította bele a nagyvilágba, hogy remake-re lenne szüksége, de ez Hollywoodban nem probléma, ha elhatározzák, hogy elkészítik az új verziót, akkor bizony elkészítik és kész. Végső soron annyira nem is rossz ötlet, a Tomorow When a War Began ausztrál verzió is egészen korrekt film lett és ha néhány remekbeszabott akciójelenet is láthatunk, hát miért ne néznénk meg? Olvasd tovább →
Mindig gyanús, ha egy elég pofás előzeteseket kapó, díjgyanúsként emlegetett film premierjét sok-sok hónappal eltolják (á la A szólista). Felettébb gyanús! Érthető, hogy az stúdió kivágatta azt a jelenetet, ahol a moziban szórják az ólmot, de a csillogó-villogó elismerésekről és szobrocskákról nem szoktak lemondani oly könnyedén. Márpedig a Warner nem is próbálkozott azzal, hogy esetleg megpróbálja decemberre becsúsztatni a Gengszterosztagot, ekkor már világossá válhatott, hogy hiába tűntek klassznak az eddigi marketinganyagok, a film nem lesz különleges. S valóban. Olvasd tovább →
A Sweeney a londoni rendőrség osztaga, az ügyosztályt nem érdeklik az apró-cseprő ügyek, magasról tesznek a hétköznapi bűncselekményekre, így például azzal sem foglalkoznak, ha látnak valakit drogozni. Ők a legkeményebb ügyeket kapják, nagyvadra vadásznak, a szervezett bűnözés ellen veszik fel a harcot. Tehát lehet sejteni, hogy igazi fenegyerekekből és nőkből áll össze a csapat, akik a wécén a szabálykönyvvel törlik ki. Csupán annyiban különböznek a gengszterektől, hogy jelvényük van és a jó ügyet szolgálják. De ugyanolyan elszántak, mint azok a tagok, akiket el akarnak kapnak, hasonló mogorva, eltökélt és ádáz pofát vágnak. Azt is lehetne mondani, ha mosolyogni akarnának ahhoz vésőt kellene hozni. A mindenre elszánt rablók és gyilkosok teszik a dolgukat, a Sweeney tagjai sem az irodában rontják a levegőt. Éppen ezért gyakran fenyegetnek meg valakit, elcsattan néhány „pofon” és a fegyverek is könnyen előkerülnek a tokjukból vagy a csomagtartójukból. Szerencsére olyan színészek rohangálnak (Ray Winstone, Hayley Atwell és Ben Drew) és morognak, akiknek könnyedén elhisszük, hogy szétrúgják bárkinek a seggét. Nick Love B kategóriás-szintű akciófilmet tett le az asztalra, az elejétől a végéig érződik, hogy nem is próbálta máshogy elkészíteni. Így legalább megkapjuk a Szemtől szemben utcai lövöldözésének költséghatékonyabb másolatát. Ha valaki keménykedős, nem túl profi, de teljesen korrekt akciójelenetekkel megspékelt filmet akar nézni, a The Sweeney estére pont megfelel.
Arnold Schwarzenegger. Egy név, egy testépítő, egy filmsztár, egyszemélyes kommandó, idegen világból érkező lény elpusztítója, a vörös zsaru, az érzelemmentes halálosztató. Egy sztár és akcióhős. Az én hősöm! Mit is tagadjam, az Osztrák Tölgy filmjeit nézve nőttem fel, öröm volt látni a Stallonével való „kakaskodást” és ahogy dagadó izomban, kilőtt golyószámban és mogorva tekintetben, vicces egysorosakban egyre csak emelik a tétet, rákontráznak a másik filmjére. Ám Arnie számára is eljött a pillanat, amikor erősen leszállóágba került, ő pedig kapva kapott az alkalmon és keményebb terepen, a politikában folytatta az előretörést. Egykori vetélytársai közül többen DVD piacon találtak menedéket, egyedül Sly nem adta fel és próbált visszakapaszkodni az élvonalba. Ha Schwarzenegger nem a kormányzói bársonyszéket melegítette volna, talán hamarabb készül el az Ikrek 3 vagy a Conan következő esetleg felvetette volna a Végképp eltörölni második részének a gondolatát, hogy valamivel fellendítse filmes karrierjét Mivel elnöknek nem jelöltethette magát (A pusztítóban sikerült neki), így egykori rajongói legnagyobb örömére újra Hollywood felé vette az irányt. Várható lett volna, hogy visszatérése nagyot szól, de sajnos a hatalmas durranás helyett csak kisebb pukkanást kaptunk. Olvasd tovább →
FilmDROID 
