A víz érintése (The Shape of Water)

írta Minime

Guillermo del Toro legújabb felnőttekhez szóló története a hidegháborús korszakba, az 1960-as évekbe kalauzolja nézőit. A létjogosultság és életösztön, a fenntartások és elfogadások, morbid sztereotípiák és a csend magányosságának meséjében járunk. A hidegháború és az űrverseny Amerikájában, ahol csak az első hely számított, ahol az ember csak a hatalom kiszolgálója, amely a „személyt” csak a kívánt „győzelem” megszerzéséhez vezető út egyik eszközének tekinti. Nem beszélve minden egyéb létezőről.

Az árva Elisa Esposito (Sally Hawkins) történetét követhetjük nyomon a vásznon, aki takarítónőként dolgozik egy titkos kormánylaboratóriumban, Baltimore-ban 1962-ben. A jelnyelvvel kommunikáló néma lányét, nyakán furcsa sebhelyekkel, aki megértésre és szeretetre vágyik egy olyan korszakban, ahol a bizalmatlanság, a mindennel és mindenkivel szemben fennálló gyanú állandóan jelen van. Életét a rutinszerűség teszi elviselhetővé, miközben szótlan magányában elfogadást és értelmet keres önnön létezésében. Mindössze két barátja biztosít számára kommunikatív közeget, szomszédja, a meleg Giles (Richard Jenkins), valamint kolléganője és műszaktársa, Zelda (Octavia Spencer). Elisa élete akkor változik meg gyökeresen, amikor a laborba egy ismeretlen eredetű, vízben élő, humanoid lényt (Doug Jones) szállítanak vizsgálatra Strickland ezredes (Michael Shannon) felügyelete alatt. A lény titokzatos, misztikus, ugyanakkor erős élet- és önvédelmi ösztön jellemzi. Mivel kommunikálni emberi nyelven képtelen, azonban értelmes és interaktív viselkedést mutat, hamar felkelti a katonaság felsőbb köreinek és a kutatóknak sajátos céljaiknak éppen megfelelő figyelmét. Elisa munkája során megismeri, majd megkedveli a lényt és önmagához hasonlóan „a csend birodalmának tagjaként” magáénak is érzi, értő és érző társaságra lel benne, megtalálja önmagát, illetve talán önmaga hiányzó darabkáját. Miután egyre intenzívebb törődéssel közeledik a „Halember” felé, elnyeri annak bizalmát, és később gyengéd érzelmek is szövődnek kettejük között. Eközben Strickland is „gyengéd” érzelmeket kezd táplálni Elisa iránt, aki azonban megveti a hatalmaskodó és önkényesen erőszakos főnökét. Végül két különös szereplőt egyre közelebb hozza egymáshoz a Sally által prezentált zene közös szeretete, a jelnyelv és a kötődés. Azonban ahogyan azt már megszokhattuk és ezúttal egy mesében sincs másképp, előbb-utóbb rá kell ébredniük, hogy boldogságuknak hatalmas ára van.

A szereplőgárda alakításai egészen kiválóak. Sally Hawkins rendkívül meggyőző, hatásos és érzelmileg átütően alakítja Elizát. Megjelenése, szokásai, kirohanásai és intimitása tökéletesen hiteles, mindezek pedig érzékletesen illeszkednek a jelnyelvvel korlátozottan kifejezőképes, ám mégis meglehetősen kommunikatív személyiséghez. Richard Jenkins szintén brillírozik szerepében, amelyben egy szintén önmagát kereső, reklámképeket festő független művészlélekként jelenik meg. Sajátos humora, amelyhez láthatóan saját neméhez fűződő vonzalma is szerepet játszik, könnyed és vidám percekkel ajándékozza meg a nézőket. Azonban a „komika” szerepében ezúttal Octavia Spencer viszi el a pálmát, hiszen házsártos zsörtölődése és anekdotái mindenképpen a film legvidámabb jelenetei közé számítanak. Doug Jones a rengeteg maszk alatt igazából képtelen „emberi alakításra”, azonban a humanoid vízi lény mozdulataival és viselkedésének változásaival szintén kifejezően jelenik meg a vásznon. Michael Shannon, a film negatív főhőse, a parancsnokai számára sikert hozni vágyó, önmagát felsőbbrendűnek valló és ezt hatásosan éreztető karakterének látszólagos és valós gonosz, ördögi valósága szinte minden dialógusában szerephez jut. Játéka kifejező, morbid és Hawkins-éhoz hasonlóan meggyőző, ám a teljesen szembenálló nézőpontból.

Természetesen a történetből nem hiányozhat az ármány, a kémkedés, a musicalszerű zenei betétek, a brutalitás, amelyek jellemzőek lévén a korszakra, szükséges részei a történetnek. A látványvilág megidézi del Toro korábbi műveit, a történetének ezúttal is van mélysége és mondanivalója. Nem fél a másság, a rasszizmus kérdéseinek feszegetésétől, miközben a szerepeit szinte kivétel nélkül remek színészekre osztja, akik minden erőlködés nélkül és könnyedén lubickolnak a történetben. A film komolysága egyáltalán nem torzul, hiszen a felvetett erkölcsi-társadalmi kérdések megválaszolása során sem felejti el legnagyobb értékét: azt, hogy valójában egy mesében járunk, és a mesevilágban néha történhetnek furcsábbnál is furcsább dolgok, olykor a magányos és sérült emberekből is lehetnek „hősök vagy királynők.” Mindenképpen kiemelkedő alkotás a korai felhozatalból, minimális hibafaktorral és egyáltalán nem erőltetetten szórakoztató felnőttmese. Talán ezért sem lehet véletlen az Akadémia 13 Oscar-jelölése.