A sötét lovag (The Dark Knight, 2008)

írta Nikodémus

Bő két hónappal ezelőtt valahol ott hagytuk abba, hogy hősünk ugyan fellélegezhet, rendezője azonban a film végén eszkalációt ígért. Christopher Nolan három év múlva olyat tett a franchise-zal, amire tényleg kevesen számítottak. A sötét lovagot látva az az érzésünk, hogy az addig lesajnált képregényfilm műfaja ezzel a darabbal végleg túlnőtt saját korlátain. Milyen ironikus: a magasan az elvárások fölé növő, műfaji határait széttörő film épp arról szól, címszereplője hogyan szorul bele (szó szerint és szimbolikusan is) abba a denevérgúnyába, melyből egyre kétségbeesettebben szabadulni akar.

No de kezdjük az elején, mert A sötét lovag ennél azért többet érdemel. Ahogy megvillant az a bizonyos kártya az előzményfilm zárójelenetében, rajongók hadát tartotta izgalomban a kérdés: mit kezd Nolan az ikonikus ellenfél karakterével? Az angol direktor több, elsőre meglepő húzással tudatosította: nem kíván letérni az első filmmel megkezdett útról – illetve mégis, de másképp. (A Joker szerepére kiválasztott Heath Ledger hallatán sokaknak kétségeik voltak, de az első trailer mindenkit meggyőzött.) Vagyis: komoly szerzői-filmes jegyeit fel nem adva igényes közönségfilmet kíván készíteni, mely nem topog egy helyben, hanem szintet lép. Nos, A sötét lovag olyan szintre jutott, ahová többen már nem tudták követni. Mert ez már nem klasszikus Batman-film, hanem egy súlyos morális dilemmákkal megterhelt bűndráma – a képregényfilmek eddigi sajátja, a kikacsintós humor és a könnyed kaland-érzet kihullott a forgatókönyv lapjai közül. A többséget persze ez nem zavarta – engem sem, ugyanis a Batman-legenda minden eddiginél kreatívabb és összetettebb végiggondolását láttam a filmvásznon.

A sötét lovag a hollywoodi happyend-esztétikával szemben a tragikus veszteségek filmje. Pedig a hármas prológusban még – legalább kétharmad arányban – pozitívan alakulnak a dolgok. Batman (Christian Bale) hathatós közreműködése szinte eltünteti a maffiát Gotham sikátoraiból, Harvey Dent (Aaron Eckhart), az új főügyész pedig a tárgyalóteremben számol le a bűnszervezettel. Betör azonban egy új erő a városba, s pimaszul megsérti a köpenyes hős felségterületét (íme, a western-utalás). Joker (Heath Ledger) motivációja az, hogy nincs motivációja, ez pedig láthatóan zavarba hozza hősünket, aki először legyint rá, majd mikor észbe kap, már késő. A sötét lovag a csavaros forgatókönyv és szereplőinek összetett keringője dacára még mindig elsősorban Bruce Wayne monodrámája, ami egyből nyilvánvalóvá válik, ha közelebbről megnézzük a főbb karaktereket. Joker archetípus (még akkor is, ha Heath Ledger borzongatóan valóságosra festi a figurát, megérdemelt, ám sajnos meg nem ért elismerést kivívva), Harvey Dent sorsa pedig nem is lehetne kifejezettebb erkölcsi példázat. Nem véletlen, hogy később saját magán beteljesedő tételmondattal mutatkozik be: „Vagy hősként halsz meg, vagy addig élsz, míg te magad leszel a gonosz.”

Ledger játékának árnyékában talán kevesebb figyelem jutott Eckhart alakításának, aki pedig apró rezdülésekből építkezve, árnyaltan formálja meg a kezdettől fogva nyugtalanító, újabb és újabb tettekkel a sötétség felé sodródó ügyészt. A végső fordulatot elősegítő motiváció azonban – amikor Joker meggyőzi az ébredező Harveyt igazáról – erőltetettnek, s így hiteltelennek tűnik. Rachel (Maggie Gyllenhaal) pedig a két férfi szerelme között vergődik tehetetlenül – inkább a cselekmény egyfajta mozgatórugójaként, semmint valós karakterként. Ő az, akiért Bruce elhagyná a denevérköpenyt, és mindig akkor a legkegyetlenebb a függőség örvénye, ha felcsillan a remény a szabadulásra. Ezt kínálja Harvey önmaga képében. Gordonnal kiegészülő triójuk jól megírt, fordulatos cselekményben próbál megoldást keresni a káoszban utazó Joker ügyködésére. Hiába üvölti Batman szemébe a festett arcú őrült, hogy ők tulajdonképpen egy tőről fakadnak, Bruce végig ott inog saját morális margójának szélén: megölje vagy életben hagyja ezt az előtte parádézó szerencsétlent? Joker nagyon is jól tudja ezt, tehát kedvére szórakozhat nemezisével, egyre súlyosabb dilemmák elé állítva őt (maszklevétel-ultimátum, kiszámíthatatlan gyilkosságok, páni félelem, terrorizmus, a szeretett nő elvétele, végül a remény szimbólumának ledöntése).

A nézőnek ugyan kissé gyanús, hogy minden esetlegesség felett peckesen ott trónol Joker a – természetesen utólag kiderülő – mesteri tervével, végül győz azzal, hogy Dent morálisan elbukik. Batman pedig szimbolikusan mégis gyilkossá lesz: krisztusi áldozatként magára vállalja Kétarc rémtetteit. S úgy ragad benn sérülten, piszkosan, fáradtan a denevérgúnyában, hogy lelki roncsként felfüggeszti önbíráskodását.

Nolan a nagyívű elkárhozástörténet mesélése közben – csak úgy, mellékesen – a 9/11 utáni Amerika kollektív szorongásaira is reflektál, sőt, több tekintetben szembemegy a mainstream hollywoodi dramaturgia szabásmintájával. Filmje először is sokkolóan brutális: a szereplők hullanak, mint a legyek, s a kamera épp csak elfordul a közeli fejlövésről vagy a pénzmáglyán való elevenen elégetéstől. Hasonlóképp merész, ám hatásos ötlet az aláfestő zene szinte teljes hiányával megrendezett film közepi nagy akciójelenet, ahogy az is (és ez a zeneszerző Hans Zimmer érdeme), hogy egyetlen felfelé csúszó, torzított hanggal jellemezzék az egyik fő karaktert. Nolan különös tréfát űz Tim Burton 1989-es klasszikusával: Batman és Joker szemtől szemben-jeleneteit újraveszi, ám megfricskázza őket: nem az történik, amit várnánk (elég felidézni Bruce Wayne partiját, a motoros szembenállást vagy a toronyház-jelenetet). Imponáló, hogy Nolan sikerrel kerüli el a képregényfilmek „végső leszámolás”-kliséjét, ehelyett az erkölcsi dilemmák mezőjére tereli a történéseket.

A sötét lovag mindezzel együtt itt-ott csikorog. A bármelyik krimisorozat egész évadára is elegendő cselekmény fordulatai okosan következnek egymásból, ám Gotham most már nem egyedi, füstösen lélegző város: Chicago rideg utcái helyettesítik. A Batman: Kezdődik!-ben még megfelelő arányban adagolt tételmondatos kinyilatkoztatások ezúttal túlságosan elszaporodnak, s nehéz szorítani Gordon reszkető családjának a zárójelenetekben, ha előzőleg már egy egész város lakosságáért (és elítéltjeiért) izgultunk.

Mégis, A sötét lovag mind kivitelezésében, mind mondanivalójában félelmetesen tökéletesnek tűnik a kortárs képregényfilm-felhozatalt tekintve, ám hiába a kékesen izzó, jéghideg atmoszféra, mégis hatalmas szív dobog a közepén – Bruce Wayne megtört szíve. Hogy miképp végződik az ő története, s hogy Nolan túl tudja-e szárnyalni önmagát másodszor is – négy év múlva kiderült.