Régebben Arnold Scwharzenegger több képességgel is bírt. Könnyedén kinyomott fekve néhány száz kilót, elpöfékelt napi szinten egy-két tucat szivart és és level 99-es szintű akcentusa volt (sőt, van, a mai napig). A remek üzleti érzék mellett már csak egyvalamit nem tudott kifejleszteni: nem érezte meg, hogy mi vár rá több évtizeddel később. Ha rendelkezett volna ezzel a különleges ösztönnel, bizonyára ráharapott volna az első keze ügyébe kerülő puska csövére és meghúzta volna a ravaszt. Majd a lőszert elmajszolva kigondolta volna hogyan érhetné el, hogy megváltoztassa az alkotmányt, amely kimondja, hogy csak amerikai lehet elnök. Mostanra az ország első embereként a derék katonák előtt ordíthatná: Get to the choppa!! És így elkerülhette volna a kínos bukásokat a filmvilágba való visszatérése után. Mert hiába tapsikolt örömében a 80-as évek akcióin felnőtt generáció, hogy Schwarzenegger újra kamera elé áll, miután kikászálódott a kormányzói bársonyszékből, sajnos a bevételi mutatók azt mutatják, hogy nagyon kevesen kíváncsiak rá. Olvasd tovább →
Ismerős az a szituáció, amikor a szomorú múltú főhős kissé borostásan afféle „hagyjatok békén” arckifejezéssel rutinosan bekapja az aktuális alkoholadagját? Bruce Willis tudna erről mesélni, már ha éppen nem nyögné be a „Most nincs kedvem, untat a dolog” szöveget. De Liam Neesonnak amúgy sincs szüksége tanácsra, így 60-on túl már eléggé belerázódott az akcióhős szerepbe (köszönjük Luc Besson, kb az egyetlen, amire igazán büszke lehet a francia az eltelt évekből) és könnyedén el tud játszani egy alkoholista légimarsallt.
Egy utasszállítóval nem történhet túl sok minden, a lehetőségek száma eléggé kevés. És sajnálatos módon csekély az utóbbi időben készült repülőgépek fedélzetén játszódó jó filmek száma (a Légcsavaron kívül volt más?). Adja magát a lehetőség, hogy némi színt vigyenek az egyébként érdekes alapfelállásba: A rezignált Bill Marks (az Elrabolva filmekben szintén B.M. Neeson monogramja) épphogy elfoglalja helyét, máris furcsa üzenetet kap. 20 percenként valaki meg fog halni a fedélzeten, ha nem utalnak egy bizonyos számlára sok-sok millió dollárt.
Russell Baze (Christian Bale) egy kisebb gyaloghídon szeretné rábeszélni szerelmét, volt barátnőjét Lena Taylort (Zoe Saldana), hogy próbálják meg újra, melegítsék fel kapcsolatukat. Azonban a nő összejött a seriffel, amíg Russell a rácsok mögött pihent, amiért ittasan balesetet okozott, ráadásul Lena terhes lett. A férfi nem erőlteti a dolgot és minden jót kíván. A szürke, szomorkás hangulatú vidéken csak egy jó nagy adag optimizmus, a család és a barátok tudják tartani a lelket az emberben. De mivel apja időközben elhunyt, barátnője másnál talált boldogságra, így csak a testvére az utolsó szalmaszál, akibe még kapaszkodhat, hogy ne forduljon be véglegesen. Olvasd tovább →
„Panem mindörökké” – olvassa Katniss a körzetekben a magasztos beszédeket a Kapitóliumról és annak dicsőségéről. Habár a szónoklatok Snow elnök munkásságát és a diktatórikus világot éltetik, a lány arcán nem látni a lelkesedést. Tudja, hogy mit várnak el tőle, szerettei és a nép érdekében muszáj előadnia a színjátékot, de egyszerűen nem jó színész, képtelen úgy viselkedni, ahogy a hatalom elvárná tőle. Tudat nélküli, érzelemmentes bábként irányítanák és az elnök nagy veszélyforrást lát benne. Az emberek példaképként tekintenek rá, úgy érzik, hogy a változás szele lengi be Panemet, az elnyomásból és szegénységből Katniss jelentheti a kiutat.
Hol járunk, mi ez a hely? A Marson? Le kell szögezni, hogy a The Last Days on Mars egy alacsony költségvetésű sci-fi, amire akár még a B kategóriát is rá lehetne sütni. Egyszerűen nem jön át az érzés, hogy a szereplők egy másik bolygón császkálnak. Sokkal elfogadhatóbb lenne, ha esetleg egy sugárfertőzött sivatagban vagy akár valami posztapokaliptikus vidék sivár területen zajlanának az események. Kissé kiábrándító, hiszen ha a Vörös bolygón járunk, akkor legyenek már oly jóságosak hozzánk a filmesek, hogy legalább a látszatot fenntartsák, mutassák, hogy próbálkoznak. És ezzel a legnagyobb problémát le is tudtam, bár ugyanakkor jó lenne tudni, hogy mi lehetett az alkotók szándéka. Szerény büdzséből gazdálkodtak, ezáltal még az is elképzelhető, hogy azt szerették volna, ha eleve lenne némi old school hangulata a sci-fi horrornak. Olvasd tovább →
Manapság ha tiniket állítanak a történet középpontjába azonnal beugorhat a szüzesség elvesztése, böfögések, a durva piálások. A függetlenfilmes területen abszolút más a helyzet, hisz nem robog be a forgatásra gyakran egy-egy stúdiómegbízott, hogy a nagyfőnök szerint a közönség akkor fog csak igazán emlékezni erre vagy arra a jelenetre, ha elsütnek benne egy hányós viccet. Nem kell aggódni, ezúttal az efféle dolgok kimaradtak.
A szülők számára talán a legnehezebb korszak, amikor gyermekük tinivé serdül és hatalmas ellenállást tanúsít irántuk. Minden kamasz így vagy úgy lázad(t) ősei ellen és esetleg többen felidézik magukban azokat az időket, amikor a kertben fadarabokból összeeszkábált magának egy kis viskót, ahova a sértődés perceiben visszavonulhat merengeni az élet nagy dolgain. Joe (Nick Robinson) és Patricknek (Gabriel Basso) is elege van az otthoniakból, bevetik magukat a természetbe, hozzájuk csapódik a csodabogár Biaggio (Moises Arias) is. Mindentől és mindenkitől távol élvezik a nyári szabadságot, azt csinálnak, amit csak akarnak, úgy, ahogyan szeretnék. Otthon pedig aggódhatnak, ahogy jól esik. Nem csak ők, de mi is mosolyoghatunk, hiszen a felszabadultság érzése átragadhat ránk, illetve humorból sem spórolnak, Biaggio rajzfilmfigurára hasonlító karakterét bizonyára mindenki éltetni fogja.
A filmről lerí, hogy hatalmas lelkesedéssel készítették, látható és érezhető a rendező lelkesedése, de néhány pontban kissé megbicsaklik. A felnőttek közül néhányan karikatúraszerűek – pl a cinikus Frank vagy éppen a rendőrök – , amelyen további humoros pillanatokat eredményeznek, de ezek a figurák és viselkedésük néhol kilógnak a történetből és a film a problémákhoz is eléggé lazán áll hozzá. A fiúk idilli életébe belerondító lány alakítása sem az igazi, mondhatni semmilyen és a szerelmi háromszög bemutatása-kialakulása sem az igazi. A tanúságot pedig bárki levonhatja saját maga. 70 % Olvasd tovább →
Mi vagyunk a Kelet és ez csak a kezdet! – mondják az elején, miközben egy olajtársaság vezérének az otthonát teszik tönkre. Őket csak a férfi gaztettei érdeklik, amelyek miatt nem vonták felelősségre, nyilvánvalóan vastag pénztárcája miatt úszta meg. Egyesek szimpatizálnak velük, mások egyszerűen terroristáknak tartják őket. Pedig ezeknek az embereknek csak elegük van abból, hogy olajréteg alól szomorúan pislogó állatokat, tengerbe ömlő szennyet nézegessenek az újságok címlapján vagy a tévé képernyőin. Próbálnak tenni valamit az íróasztaluk mögött békésen üldögélő öltönyösök ellen, akik már a lelkiismeretüket is lefizették súlyos milliókkal. Környezetszennyezés? Ugyan, milliók pihennek a bankszámlán, a többi nem lényeg. A Kelet szabályai egyszerűek: ha kémkednek utánuk, ők is kémkednek és ha valaki szennyezi a környezetet, akkor ők is összerondítják az elkövető élőhelyét.
Sarah (Brit Marling) okos, jó megfigyelő, vág az esze, mint a borotva. Megjárta az FBI-t, jelenleg egy magánnyomozó cégnek dolgozik. Új megbízatása szerint be kell épülnie egy ökoterrorista csoportba, majd rendszeresen jelenteni kell. Felveszi hátizsákját, pénztelennek, nincstelennek adja ki magát, aki csalódott szeretteiben és a társadalomban. Hamarosan össze is találkozik az egyik radikális környezetvédővel, innen már viszonylag egyszerű a dolga. A Kelet karizmatikus vezetője először is leckékkel traktálja, de a nő hamarosan megkérdőjelezi küldetése fontosságát, habár a csapat céljaival egyetért, de tetteikkel kevésbé. A tagok mindegyike eltökélt, szenvedélyes, de ugyanakkor kedvelhetőek. Brit Marling az indie filmek hercegnőjévé növi ki magát, egyelőre még természetesnek és nem látszik rajta az a vágy, mint az A kategóriás kolléganőin, hogy ők akarnak lenni az álomnők. A film leginkább a színészek terén a legerősebb, Alexander Skarsgårdra nem lehet panasz és Ellen Page is remek alakítást nyújt. Marling Zal Batmanglij rendezővel (együtt írták a szkriptet) nem igazán foglalnak állást, kérdéseket tesznek fel, azonban megoldást nem kínálnak. Mindkét oldal oda tud csapni, de egyik fél sem tud olyan eszközöket felmutatni és magyarázatot előadni, amivel azonosulni lehetne. Némileg talán a témától is eltérnek, hiszen olykor mintha nem is a környezetszennyezés és hatásairól, hanem a szekták és lehengerlő vezetőik erejétől szólna. A film üzenete nyilvánvaló: Le a modern világgal, éljen a természet, vissza a vadonba. 70 %
– Valaki van az ajtó mögött! – suttogja ijedten, könnyes szemmel Perronék egyik lánya. Nővére álmosan, kelletlenül felkel, előveszi szemüvegét és odacsoszog az ajtóhoz, amire csak folyosóról beszűrődő Hold halovány fénye vetül.
– Ó, dehogy van, de megnézem, látod, nincs itt senki! – mondja álmatagon testvére.
– De! Mögötted áll! – rebegi húga, mi pedig az ügyes beállításnak hála nem látunk semmit, csak az ajtót és a nővért, illetve a háta mögötti sötétséget. Csak a képzelete játszik a húgával vagy valóban lehet ott valaki? Na, mi lesz, mutassátok már!! És ajtó hirtelen becsapódik. Olvasd tovább →
2013, a hírekben gyakran esik szó különös esetekről. Egyre több ember képtelen kilépni a házakból, inkább otthon a nagy fél között vagy titkon, a munkahelyükön húzzák meg magukat. Ha átlépik a küszöböt rövid időn belül véget ér életük. A pánikbetegség gyorsan végigsöpör a bolygón, végül az utcák elnéptelenednek. Mondanom sem kell, hogy ezzel véget is a jól ismert modern társadalom.
Barcelonában járunk, a középpontban Marc áll, a programozót szorítja a határidő, Enrique, a felettese felettébb sürgeti, ráadásul magánélete sem fenékig tejfel, terhes barátnőjével csúnyán összezörren. Az utolsók között ő is áldozatául esik a „Pániknak”, a dolog hátulütője, hogy pont a munkahelyén. Mit lehet tenni? Kollégáival egyetemben nem szándékoznak leragadni az épületben, ezért megpróbálnak alagutat ásni a közeli metrórendszerig. Olvasd tovább →
Lehet, hogy a könyviparban nagy a vetélkedés Dean R. Koontz és Stephen King között, ám Hollywoodnak inkább az utóbbi a kedvence, előbbi műveit valamiért erősen hanyagolják. A legutóbbi Koontz nevével fémjelzett mozifilm a Fantomok volt, amely sajnálatos módon kevés figyelmet kapott. Az Odd Thomas – A halottlátó kecsegtethetett volna némi reménnyel, hogy a siker láttán a producerek előveszik a szerző regényeit. Azonban a forgatás hetekig állt pénzügyi gondok miatt, habár a filmen nem fedezhető fel, hogy nehéz körülmények között született volna, de a marketing hiánya látható és gyakorlatilag mindenféle felhajtás nélkül nálunk azonnal DVD-n debütált a thriller-horror. Olvasd tovább →
Négy öltönyös, gázálarcos férfi nagy, pénzzel teli táskákkal hagy el (neoncsövekkel kivilágított) épületet az éj folyamán, majd motorra pattanva előre megtervezett útvonalon haladva sietnek céljuk felé. A csapat vezérét, az elvekkel rendelkező és a fegyvert csak végső esetben használó Sternwoodra (Mark Strong) régóta fáj a foga a forrófejű Maxnek (James MacAvoy). A mogorva nyomozó és a profi bűnöző útja pár pillanat erejéig keresztezi egymást, majd Sternwoodnak nyoma vész. Évek telnek el, Max magában megpróbál túllépni azon, hogy egykori nemezise kámforrá vált. Ám újabb lehetőség nyílik a férfi kézre kerítésére, amikor a rafinált rabló fiára sebesülten lelnek rá egy reptérre. Nyilván, hogy az apu megpróbál kapcsolatba lépni bajba került gyermekével. Eran Creevy reklámfilmes és a Shifty rendezője elárulta, hogy nagy rajongója a hong kongi akció-krimiknek és feltett szándéka, hogy az Üdv a mocsokban (mi ez a cím?) művével tiszteleg ezen alkotások előtt, de legfőképpen az Infernal Affairs előtt. Éppen ezért mit is várunk ettől a filmtől? Stílusos, csavaros akciót, jó történettel és remek szereplőkkel. Azt gondolnánk, hogy az egész a zsaru és egykori ellenfele közötti macska-egér játékra fókuszálnak a készítők, de ennél többről van szó. Bár ez a „több” sajnos kiszámítható, de Max és Sternwood nyomozása van annyira jó, hogy lekösse a nézőt. MacAvoy Gerard Butler fogadott gyermekének tűnhet szakállasan és kőkemény tekintetével, Strong pedig kisujjából kirázza karakterét és talán mert ezredjére hozza a rossz fiút, mégis ezúttal hozzá tudja tenni azt a bizonyos pluszt. Andrea Riseborough-nak felettébb jól áll az erős, határozott nyomozócsaj szerepre, szomorú, hogy nincs többet jelen (bár megemlíteném, hogy Hayley Atwell sokkal jobb volt A törvény erejében). Creevy kék szűrőket pakoltatott fel a kamerára operatőrével, ami különös hangulatot kölcsönöz a leginkább éjjel, kihalt utcákon játszódó sztorinak. 70 %-ot megérdemel.
Szokták mondogatni – mostanában egyre gyakrabban – hogy régebben minden jobb volt. Különösen igaz ez az animációs filmekre, hiszen elég csak megnézni, hogy a Disney milyen alkotásokkal rukkolt elő évtizedekkel ezelőtt. De manapság nagy a nyomás, ráadásul a 90-es években megalakult DreamWorks egyik fő célja az volt, hogy leszorítsa a trónról az egeres stúdiót. A nagy vetélkedésnek az lett a vége, hogy a minimum 150 millió dolláros produkciók többségénél csak a külalakra fókuszáltak. Mintha manapság a producerek úgy gondolnák, hogy a látvánnyal mindent el lehet adni. Holott az Aladdinra, Az Oroszlánkirályra vagy éppen a Shrekre még most is emlékszik mindenki, de a tavalyi Öt legendából nem biztos, hogy fel lehetne idézni néhány képkockánál többet. Ezt kellene szeretni? Sajnos úgy tűnik, hogy igen, összetehetjük a kezünket, ha jön egy Rontó Ralph-szerű igazán szórakoztató és kreatív produkció. A DreamWorks új animációs filmje, a Croodék épphogy átugorja az átlaghoz tett lécet, elszórakoztatja a nézőt, de jövőre nem biztos, hogy emlékezni fog rá bárki is. Olvasd tovább →
FilmDROID 
