kritika

A grófnő (The Countess): Báthory Erzsébet személyét a róla szóló legendák és mendemondák teszik igazán ismertté, állítólag szűzlányok vérében fürdött, de olvasható az is róla, hogy vámpír volt, az áldozatai véréből ivott, ezen kívül leszbikus hajlamai is voltak, boszorkányt tartott, stb stb. Letartóztatták ugyan, de tárgyalásra, ítéletre nem került sor, a csejtei várban tartották fogva.
Julie Delpy nem ásta mélyre magát a történelemben, úgy tűnik, mintha belefutott volna valahol egy Báthory Erzsébetről szóló cikkbe, majd mindenféle utánajárás nélkül megírta volna a forgatókönyvet, majd megrendezte a saját maga főszereplésével készült filmet.

Delpynek csupán az jött le ebből az egészből, hogy az úrnő fiatal akart maradni mindenáron, ám a többi dologra nem fordított figyelmet, illetve sok pénzt sem sikerült felhajtania a produkcióhoz. Ez meg is látszik már az elején, mikor urát csata közben látjuk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a fickó ott áll egy szál karddal, majd előbukkan két ellenfél, akikkel egy másodperc alatt végez, aztán már vége is a harcnak (Honfoglalás jutott eszembe, röhej).
Ezen kívül akad jó pár bosszantó dolog, nem vagyok ugyan tisztában én se a XVI. századi szokásokkal, de azt biztosra veszem, hogy nem álltak neki a tánctér közepén smárolni ebben a korban.

Julie Delpy nem volt a helyzet magaslatán, de Daniel Brühlért is kár, akihez nem illik a Thurzó István szerepe.

Ha valaki Báthoryról akar filmet nézni, annak ajánlom inkább Juraj Jakubisko alkotását, ami jobbra sikeredett. Remélem egyszer majd készül a grófnőről egy igazi vámpíros-horror mű is.

Fűrész VI (Saw VI): Jigsaw halott, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki fellélegezhet, a játéknak mennie kell tovább. Hoffmann nyomozó viszi tovább Jigsaw örökségét, illetve kiderül az is, hogy mit bújt meg abban a faládikában, ami örökségként hagyott hátra.
Rétestészta effektus, nyújtják, ahogy csak tudják, Tobin Bell idővel majd átvehetne egy olyan díjat, mint az a színész, aki karakterének halála után is még feltűnt az utána következő többi részben. Ezt a franchise-t rá építették, de túl kéne már lépni ezen a figurán és egy másik figurát behozni a képbe. Próbálkoztak is vele, de Hoffman nyomozó teljesen alkalmatlan erre a feladatra, FBI-os létére totál hülye, csak csodálkozni tudok rajta. Ismernie kellene az iroda nyomozási szokásait, a másik meg az, hogy miért tesz/mond olyan dolgokat, ami még le is buktathatná.

Az első öt részben már bemutattak mindenféle „játékszert”, csapdát, nem hiszem, hogy valaki még füttyentene vagy csettintene egy-egy ilyen láttán.

Szerintem az első rész volt ebben a franchise-ban a legjobb, ezt a többi rész még megközelíteni se tudta, a hatodik felvonás meg a széria mélypontja, 25 %-ot adok rá, nem lehet együtt érezni a szereplőkkel, se izgulni értük, hiányzik a feszültség is. Az elején úgy voltam vele, ha ilyen véres, csonkolós lesz az egész, akkor abbahagyom, ezt megtették, de nem veszítettem volna semmit vele, ha kihagyom a Fűrész VI-ot, csak hát… reméltem, hogy valami nézhetőt hoznak össze.

„A világ három leghatalmasabb embere:

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke

az Orosz Köztársaság elnöke

és…

egy amerikai atomtengeralattjáró kapitánya.”

A film elején egy CNN tudósító vázolja a tényeket egy francia repülőgép anyahajóról. Az orosz elnök parancsot adott ki a csecsen lázadók állásainak bombázására, ami igen sok polgári áldozatot követelt, a franciáknak, az angoloknak és az amerikaiaknak nem tetszik ez a dolog, ezért leállították minden Oroszországba irányuló segélyt. Ez viszont az orosz szélsőségesek vezérének a szemét csípte és felkelésre buzdította a népet, majd kitört a polgárháború. A szélsőségesek kezére jut nukleáris katonai bázis, a szövetségesek természetesen mozgósítanak, a kubai rakétaválság óta nem volt ilyen feszült a helyzet.

Olvasd tovább →

Az ál-dokumentumfilm nem új keletű dolog, jó tíz évvel ezelőtt a Blair Witch projekt – Ideglelés borzolta a kedélyeket hasonlóképpen, habár nagy sikernek örvendett az alkotás mégsem árasztották el a piacot (és a filmszínházakat) hasonló alkotások, csak olykor-olykor bukkan fel egy efféle film. Oren Peli alkotása hosszú utat járt be, míg eljutott a mozikba. 2007-ben mutatták be a ScreamFest Film Festival-on, majd a Slamdance-en is látható volt. A DreamWorks azzal a céllal vásárolta meg a Paranormal Activityt, hogy majd egy remake-et készítenek belőle, ám egy szerződés miatt tesztvetítésre kellett küldeni a filmet. Ám a nézők reakciói alapján pedig úgy döntöttek, hagyják hagyják a remake gondolatát a fenébe, inkább ezt küldik a mozikba. A bemutató előtt még arról is hallani lehetett, hogy Steven Spielberg is hazavitte megnézni a produkciót, ám szobaajtaja bezáródott és lakatost kellett hívni. Ezek után Spielberg egy szemeteszsákban vitette vissza a filmet a stúdióba, mondván, hogy az ő másolatát megszállta valami. A Paranormal Activity limitáltan kezdett és fantasztikus eredményeket produkált, így egyre több moziban került levetítésre hétről-hétre.

Olvasd tovább →

Régóta szemezek ezzel a filmmel, még januárban láttam itt a Droidon először, és nemrég emlékeztetett rá Koimbra újra. Nem gyereknek való film, legalábbis az én 7 évesem nem látna a csúnyaság mögé, és nem tud angolul sem, a felirat sem játszik, még csak 13 betűt ismer, de ilyen gyorsan azt sem.

A történet 1976-ban kezdődik, egy 8 éves melbourne-i kislány, Mary Daisy Dinkle, mutatóujja és a véletlen segítségével a new york-i illetőségű, zsidó, 44 éves M.J.(Max Jerry) Horowitz-ot választja levelezőtársnak, aki  úgy meglepődik a levélen, hogy válaszol és ezzel elkezdődik egy életre szóló barátság…

Leveleiken keresztül megismerik egymás családi hátterét, félelmeiket, megosztják egymással az őket gyötrő kérdéseket, nyavalyáikat. A kislány szerencsétlen, magányos, van egy furcsa barna folt a homlokán, csúfolják az iskolában, fura szülei vannak, a férfi túlsúlyos, magányos, még mindig megvan a gyerekkori láthatatlan barátja, és –  mint valószínűleg minden new york-i – pszichológushoz jár, de ő okkal teszi…

Olvasd tovább →

A Becstelen brigantyk forgatókönyvéhez Quentin Tarantino már jó 10 éve hozzálátott, beszédtéma volt a rajongók körében és Hollywoodban is sokszor szóba jött a film. Az eltelt időszak alatt a szkript egyre csak dagadt, sokasodtak a teleírt oldalak, Tarantino pedig azt mondta, hogy ez lesz az ő Piszkos tizenkettő vagy Kémek a sasfészekben vagy Navarrone ágyúi filmje. A történet több változtatáson is átment, szóba jött Hollywood színészeinek a fele a főbb szerepekre, de csak nem tudta leírni a The End-et a Tarantino. Talán nem is készült volna el soha, ha tavaly Cannes-ban ki nem csúszik az író-rendező száján, hogy jövőre már ezzel a produkcióval érkezik ide. Itt lendültek be az események igazán.

Olvasd tovább →

A jövőben továbbfejlesztették a chatelést, már nem billentyűzet segítségével pötyögjük be mondanivalónkat más emberek számára, hanem kiválaszthatunk valakit a felkínált emberek közül és azt irányítva ehetünk, ihatunk és tapizhatjuk a másikat. De ez csak egy mellékág, a számítógépes játékok terén is hatalmas változás tapasztalható, a játékos hús-vér embert irányítva küzdheti végig magát a terepen, ha a pályán elhullik az a személy, akit átküldött a gyilkos golyózáporon, akkor ott bizony valódi vér folyik és nem pixel testrészek szakadnak le.

Olvasd tovább →

Van úgy, hogy az ember rajong valakiért és minden egyes mozdulatát, az összes rezdülését meredten figyeli. Az alábbi poszt azoknak a rajongóknak szól- és csak nekik, mert kívülálló nem hiszem hogy olyannyira értékelni tudná, mint a fanok- akik odáig és vissza vannak Miyaviért.

Olvasd tovább →

A Zombieland úgy tűnik, 2009 egyik közönségkedvence. Szép csendben jött és tarolt, pedig se nem túl vicces, se nem túl mély, sem pedig innovatív, az eredetiségnek pedig csírája sincs benne, tekintve, hogy ez is csak egy újabb Doom-klón. Megkockáztatom, hogy a karakterek is bénák és a forgatókönyv is egy hulladék. Valamiért mégis működik, méghozzá igencsak jól muzsikál.

Olvasd tovább →

Elanor is írt róla, itt olvashatjátok el.

Szerintem a Pandorum előzetese az idei év egyik legjobb trailere volt, ütős űrhorrort ígért első és sokadik ránézésre is. A szűk, sötét tereket és a szörnyek elől való menekülést ígérő produkciók első perceiből a néző le tudja szűrni, hogy ez vajon az ő filmje lesz vagy nagyon gyorsan keresni kell más időtöltést. Jelen esetben sincs ez másképpen, akit az első pár perc nem hatja meg, azt a későbbiek folyamán sem fogja lekötni.

Olvasd tovább →