Még soha nem láttam vietnami filmet, ezért gondoltam megnézem. Arra számítottam, hogy valami olyan távol-keleti specialitást kapok, mint amelyeket már megszoktam, ehelyett mintha egy amerikai filmet néztem volna. (Talán mert a rendező, Charlie Nguyen, vietnami amerikai, én mégis egy keleti stílusú filmre számítottam.)
A filmről Nyuszisz is írt.
Mire gondol egy producer vagy stúdióvezér, ha azt mondja neki valaki, hogy sci-fit akar készíteni? Talán legelőször a költségvetés fut az agyán, felteszi – mintegy magának – a kérdést, hogy honnan kerít elő 150 millió dollárt? Ha pedig a tinik körében végeznénk felmérést, hogy vajon mi jut eszükbe a sci-firől, akkor válaszképpen Michael Bay, nagy robotok, Terminátorok, Bruce Willis hagyná el a szájukat, no meg az is, hogy legyenek benne nagy robbanások, látványos akciók. Idén azonban két sci-fi is készült, ami nem emésztett fel rengeteg pénzt és mégis teljes mértékben élvezhető produkciók voltak. A District 9-ben is csak a vége felé indult be az akció és addig is teljesen elfogadható volt, a Moon-ban viszont egy másodpercnyi robbanás vagy hasonló sincs.
Los Angelesbe minden egyes hónapban 30.000 ember érkezik, hogy valóra váltsa az álmát. Egy részüknek összejön, a maradék pedig lógó orral kullog vissza oda ahonnét jött. Itt él Nikki (Ashton Kuther), aki szintén úgy érkezett ide, hogy szép, rózsaszínben látta a világot. Rögtön az elején el is mondja szerinte fantasztikusan vonzó és amikor ezt kijelenti nem lehet ráfogni, hogy öntelt lenne. Elárulja nekünk régi vágyait: egy nagy ház, drága sportverda, és hogy 180 centis 40 kilós csajjal üsse el az időt. A törekvéseinek egy része összejött, most azonban se háza, se kocsija, pénze meg aztán pláne, igazi életművész és mégis azt látjuk, hogy nem tűnik csövesnek.
Ördögűzés – jól hangzik a szó, bizony. Már önmagában is figyelemfelkeltő, a néző, olvasó pedig joggal számíthat horrorisztikus dologra, amiben a lekötözött, megszállt illető furcsa pózokat vesz fel és érthetetlen nyelven ordibál, miközben előtte egy eltökélt, hitében sziklaszilárd pap erősen azon van, hogy kiűzze a gonoszt a testből, egyik kezében a Biblia, másikban pedig szentelt víz. Az Ördögűző a legismertebb film a témában, lépten-nyomon szóba hozzák, megemlítik, ha klasszikus horrorról van szó vagy esetleg egy olyan produkció készül, amelyben a fentebb leírtak is szerepet kapnak. Akadt még jó néhány alkotás, amelyben sor került ördögűzésre, talán láttatok is néhány ilyet, nekem is volt szerencsém egy-két ilyen műhöz, de konkrétan egy olyat se tudnék megemlíteni, amire azt mondanám, hogy szívbajosok messzire kerüljék. Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért film azonban ilyen kategóriába tartozik.
Nem, nem a Becstelen brigantykról lesz szó, annak megtekintése még várat magára, nekem az 1978-as filmhez volt szerencsém, ami Quentin Tarantinot is inspirálta. A produkciót Enzo G. Castellari rendezte, aki Tarantino művében is cameozott egyet, náci tábornokot játszhatott. Bevallom – szégyen, nem szégyen – én nem hallottam eddig Castellariról,a wikipediát gyorsan áttanulmányozva, munkásságát elnézve volt egy-két film, amit láttam. Az olasz rendező spagetti westerneket dirigált kezdetben, az 1976-ban bemutatott Keomát az utolsó nagy filmnek tartják a műfajban. 1981-ben mutatták be a Great White filmet, ami egy az egyben Steven Spielberg Cápáját másolta, az Universal perelt és nyert, ám ekkorra már elég pénzt gyűjtött össze az alkotás, így a készítők nyugodtan vonták ki a mozikból a horrort.
A remake-ről itt esett szó.
Jó rendező-e John Carpenter? Aki csak a legutóbbi műveit látta, mondjuk a Mars szellemei förmedvényt vagy a Vámpírok lagymatag horrort, az nem lehet túl jó véleménnyel az öregről. No igen, úgy tűnik Carpenter az évek során valahol, valamiképpen kiégett, elvesztette a tehetségét és már nem tudott ráérezni arra, milyen alapanyagból tud/képes jó filmet kreálni. Pedig régen azért még tudott alkotni a rendező, nem is egy klasszikust készített anno, ezek közé tartozik A dolog (vagy A valami), ami azért is érdekes, mivel ez régebbi film új változata volt és egy remake remake-e a legtöbb esetben csak rosszabbra szokott sikeredni, de itt szó sincs ilyesmiről.
Nem szoktam olyan filmekről írni, amit nem nézek végig, de erről muszáj. Muszáj, hogy elriasszak mindenkit még a megtekintés gondolatától is. Még márciusban láthattuk az Álom.net előzetesét, ami így kezdődött: “A tavasz sikerfilmje megérkezett.” A trailer alapján azonban mindenki leginkább arra gondolhatott, hogy ha szerencséje van nem rókázza le magát. No, de leadták a mozik, pozitív kritikákat, véleményeket sehol nem olvastam róla, mondjuk nem is nagyon akartam rá elmenni. Most viszont már kölcsönözhető, én pedig adtam neki egy esélyt.
Minden hét évben egy kisebb város lakóinak az élete fenekestül felfordul, az átlagnál ilyenkor kicsit több a hulla az utcákon és a bárokban, több ház is felgyullad, illetve néhány jármű totálkáros lesz. A köznéppel persze lenyeletnek valami hülye, süket dumát magyarázatképp, valójában azonban a világ legjobb bérgyilkosait eresztik össze az adott városkában, csak a profiknak van helye itt, a legjobb pedig mindent visz. A szervezők iszonyat gazdag emberek részére szervezik meg ezt a viadalt, nagyban lehet fogadni a résztvevőkre.
Az örök klasszikus, a film, amit végig takaró mögé bújva néztem, pedig amikor először láttam (úgy tíz éve lehetett) már túl voltam jó néhány horror filmen. De akkor miért volt ilyen félelmetes? Azért, mert hihetetlenül valóságos. Ilyen egyszerű a magyarázat.
A filmről KRizzta is írt.
Sok meglepetéssel és újdonsággal már nem tud szolgálni a romantikus-vígjáték műfaja, a lényeg, hogy lehessen nagyokat nevetni és szélesen mosolyogni a látottakon és legyenek benne érzelmes, szentimentális jelenetek. Ha a film elején egy házaspárt látunk, biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan keményen összevesznek, különválnak némi időre majd a film végén ismét egymás karjaiban kötnek ki. Ha pedig azt látjuk, hogy egy nő meg egy fickó iszonyatosan utálja egymást, akkor 1000 %, hogy a játékidő utolsó harmadában vagy negyedében az egyik fél már szerelmesen néz a másik irányába, aki dettó ugyanezt csinálja. A harmadik eshetőség pedig az, mikor a gyerekkori jóbarátok döbbennek rá, hogy mennyire odavannak egymásért, amit éreznek egymás iránt, az már nem haverság hanem jóval több.
Képzeld el, hogy az anyád egy labilis, gyógyszerfüggő neurotika, akinek fáj a semmi, és aki pokollá teszi a gyerekkorod, az apád pedig egy átlátszó, erélytelen senki. De ha nem csaj vagy, hanem pasi, akkor légy szíves, most cseréld meg a szerepeket.
M. Night Shyamalan 1992-ben készítette első filmjét, de csak 7 évvel később jegyezte meg mindenki a nevét, ugyanis akkor robbant be a mozikba a Hatodik érzékkel, amire a nagy többség azt mondta, hogy kiváló, szerintem viszont unalmas (lőjetek), a végén viszont hatalmas volt a csattanó. A Sebezhetetlent már maradéktalanul élveztem, 2 évre rá érkezett a Jelek, ami szintén kiváló szórakozás volt. 2004-ben mutatták be A Falut, amelyet úgy gondolom nem csak én utáltam. A Lány a vízben története elég jól hangzott, azt hittem, hogy a rendező nem tudja elrontani ezt a mese-fantasy jellegű sztorit, de tévedtem. Sokan mondták, hogy Az eseménnyel visszatérhet az élvonalba, ez az utolsó dobása a rendezőnek. Végül sokan fintorogva távoztak a mozikból, nekem viszont eléggé bejött a film. Jövőre Az utolsó léghajlítóval (előzetes erre) jelentkezik, amely egy ismert animesorozaton alapszik.
A héten érkezett a hír, hogy Shyamalan története alapján készül a Devil, ebben néhányan egy liftben bennragadnak, közülük pedig az egyik maga a Sátán. Shyamalant rengeteg vád érte, hogy képtelen másra bízni a filmet és a forgatókönyv megírásánál sem fogad el segítségét, most mégis képes volt arra, hogy mind a szkript megírásának a feladatát, mint pedig a rendezést másra hagyja. Tehát fejlődik Shyamalan és nem talán legközelebb már elfogad segítségét a forgatókönyvnél, amiből aztán pofás filmet rettyint össze. Így esetleg talán a nézők és a kritikusok kegyeibe is visszaférkőzhet. Szerintetek melyik Shyamalan legjobba?
FilmDROID