The Inglorious Bastards (1978)

Nem, nem a Becstelen brigantykról lesz szó, annak megtekintése még várat magára, nekem az 1978-as filmhez volt szerencsém, ami Quentin Tarantinot is inspirálta. A produkciót Enzo G. Castellari rendezte, aki Tarantino művében is cameozott egyet, náci tábornokot játszhatott. Bevallom – szégyen, nem szégyen – én nem hallottam eddig Castellariról,a wikipediát gyorsan áttanulmányozva, munkásságát elnézve volt egy-két film, amit láttam. Az olasz rendező spagetti westerneket dirigált kezdetben, az 1976-ban bemutatott Keomát az utolsó nagy filmnek tartják a műfajban. 1981-ben mutatták be a Great White filmet, ami egy az egyben Steven Spielberg Cápáját másolta, az Universal perelt és nyert, ám ekkorra már elég pénzt gyűjtött össze az alkotás, így a készítők nyugodtan vonták ki a mozikból a horrort.

Ha nincs Tarantino, valószínű soha a büdös életben nem hallok az Inglorious Basterdsről. Lehet kedvelni vagy utálni Tarantinot, de érdemes felírni azokat a filmeket, amelyből merít vagy lop, ha a későbbiek folyamán belefutunk ezekbe az alkotásokba, akkor tudjuk mivel is állunk szemben. A 78-as film 1944-ben játszódik Franciaországban. Az elején egy rakás elítéltet pakolnak fel egy teherautóra valamelyik katonai bázison, vár rájuk a hadbíróság. Egyik fegyenc sem ártatlan, mindegyiknek van vaj a füle mögött, akad itt dezertőr, tolvaj, gyilkos és olyan is, aki a repülőjével látogatta meg a barátnőjét. Mikor azonban egy német vadászgép szórja meg a konvojt egyeseknek hamar véget ér az utazás, öt fogolynak viszont sikerült megúsznia a kalandot és úgy döntenek, hogy a semleges Svájc felé veszik az irányt. Az út nem éppen veszélytelen, el kell kerülniük a honfitársaikat és a németeket egyaránt, ráadásul a kis csapaton belül is felüti fejét a rasszizmus. Később csatlakozik hozzájuk egy német is. A menekülést egy időre fel kell függeszteniük, mikor egy félreértés miatt veszélyes küldetés szakad a nyakukba, a feladatban benne foglaltatik a beépülés a német hadseregbe illetve egy V2-es rakéta.

Aki látta a filmet biztosan vitatkozni fog velem, de nem mondanám, hogy profin kivitelezett akciójeleneteket tettek volna le a néző elé. Pörög a film szépen, amint vége az egyik lövöldözésnek pár percre rá már ismét egy másikba csöppenünk, de a szereplők csak egyenesen vagy „kaszálva” lőnek. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy miképp teszik ezt, illetve kinek a kezében van a hideg acél. Fred Williamson és Bo Svenson láttán az ember szeméből majd kicsordul a könny, mikor feltűnnek a vásznakon, egyrészt azért mert a nézőt elönti a nosztalgia, másrészt azért mert két ilyen figura ritkán kerül manapság egymás mellé a vásznakon és nekik még lassítás meg lenyugvó naplemente se kellett, hogy tökös legények legyenek. Williamson egy idő után lazán, fél kézzel, szivarral a szájában sorozza a németeket, Svenson pedig a 40 fokban is bőrkabátban, napszemüveggel, vigyorral a képén tizedeli a náci haderőt. Ezen kívül pedig nem kell szomszédba menniük humor tekintetében, van jó néhány vicces pillanat, cinikus beszólás. Ha ők nem lennének a film sokat veszítene élvezhetőségéből.

A többiek csak mellékszereplők, csak statisztálni tudnak Williamsonnak és Svensonnak, de egy szóval sem lehet azt mondani, hogy rosszul hozzák a rájuk bízott szerepet. A csapatban még helyet kapott Nick, aki minden mozdítható dolgot eltulajdonít, őt Michael Pergolani játssza. Tonyt Peter Hooten alakítja nagyszerűen, ő az, aki az egységben a legunszimpatikusabb, folyton csak kötözködik. Jackie Basehart pedig Berlét formálja meg. Az „alakulat” hatalmas veszteségeket okoz a náciknak, jajj, azoknak, aki elébük kerül, talán csak náci katona bigéket hagyják életben, bár ekkor kicsit meg vannak zavarodva. Mindenkinek ajánlom a filmet, ha hozzá tudtok jutni, akkor mindenképp érdemes leülni elé. Mint mondtam nem volt szerencsém eddig Tarantino filmjéhez, de Castellari műve után nem hiszem, hogy Brad Pitt vagy akármelyik színész a Becstelen brigantykból képes lenne olyan laza lenni, mint Williamson. De majd meglátom, egyszer biztosan…