A filmről röviden Koimbra is írt, a párdarabjáról szintén.
Báthory Erzsébet a az emberiség történetének legnagyobb női gyilkosaként bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. Áldozatai fiatal lányok voltak, megkínozta, megölte őket, megfürdött vérükben, hogy hosszú ideig fiatal maradhasson. A fennmaradt írások szerint vámpír volt. Nem akarta látni magát megöregedni, kastélyában minden tükröt összetört. Ez, persze csak legenda, a valóság elveszett az időben.
“Ha valakiről eldöntik, hogy depressziós vagy hasonló, gyógyszereket kap. Tudom rengetegen szedik és rendben vannak. Visszamegyek dolgozni és szedem az új antidepresszánsomat. A szüleimmel ebédelek és meggyőzöm őket, hogy újra a régi vagyok… aki semmi gondot nem jelent. Egy nap valaki feleségül vesz. Elég kedves lesz és ez nagyon boldoggá fogja tenni a szüleimet. Az első évben egyfolytában szeretkezünk. A másodikban és harmadikban egyre kevesebbet és kevesebbet… De éppen mielőtt kellőképpen megutáljuk egymást teherbe esek. Gondját viselem a gyerekeknek, ragaszkodok az állásomhoz, fizetem a hiteleimet… Egy darabig meglesz az egyensúly. Aztán, nagyjából 10 év múlva lesz egy afférja, mivel én túl elfoglalt és fáradt vagyok… Rájövök. Megfenyegetem, hogy megölöm őt… a szeretőjét… Magamat. Túl leszünk rajta. Néhány évvel később, lesz neki még egy. Ezúttal tudomást sem veszek róla, mert… nagy hűhót csapni úgy tűnik nem éri meg.” – ezek Veronika Deklava (Sarah Michelle Gellar) gondolatai, mielőtt egy napon munka után hazatér és kirakja szépen összes gyógyszerét, majd öngyilkosságot kísérel meg. Nem is csak saját életét érzi kudarcnak – ezzel önmagában még könnyű azonosulni, de ő az egész világot elutasítja. Egy olyan hely, ahol a női magazinok szerint a “zöld az új fekete”, túlságosan őrült számára.
koimbra
Sir Arthur Conan Doyle klasszikus nyomozóját több, mint 130 éve ismerhette meg a közönség. Az író négy regényt és több tucat (szám szerint 56-ot) novellát írt Sherlock Holmes főszereplésével, ezekben a művekben a detektív fején a megszokott sapkájával és szájában az elmaradhatatlan pipájával oldotta meg a furmányos bűntényeket, az olvasó pedig minden alkalommal elámulhatott a figura híres-neves megfigyelőképességén és intelligenciáján. Számos film dolgozta már fel Doyle műveit, de talán egyikben sem ábrázolták még úgy a figurát, mint Guy Ritchie alkotásában, ebben ugyanis Holmes akcióhőssé válik. A készítők nem is titkolták azon szándékukat, hogy kicsit másképp mutatják majd be ezt a klasszikus karaktert, jó előre közölték, hogy képregényes jelleget fog ölteni a produkció, tehát aki a megszokott, jól ismert Holmest akarja látni a vásznon, az bizonyára messzemenőkig csalódni fog.
A főzős-jókat evős filmekben csak az a rossz, hogy közben nagyon meg lehet éhezni, ugyanakkor jó is, ha közben megteheted, hogy jóízűen vacsorázz mellé. A Julie & Julia pont ilyen mozi, amit sült hallal, kacsával, vajban sült pirítóssal, csokitortával vagy akár homárral ajánlanék fogyasztásra.
Jean-Luc Godard Alphaville című filmje olyan színfoltot képvisel a sci-fi filmek sokaságában, mely éppen szürkeségével és éjszakai sötétségével tűnik ki a műfaj átlagából. Ráadásul a hatvanas években készült film ideje olyan “jövőben” játszódik, ami számunkra már a múlt: 1984-ben. Ez a tény már eleve egy kis nevetségességre ad okot, s ha elkezdjük nézni a filmet, láthatjuk, hogy ez egyrészt így is van, ám nem az elavultság miatt; már a készítéskor is szándék lehetett.
Számos alkalommal láttuk már, hogy milyen acsargó-vicsorgó, félelmetes és galád szörnyek érkeztek a sötét űrből kicsiny bolygónkra, ahol aztán kirandalírozhatták magukat. Voltak olyan lények is, akik teljesen ártalmatlanok voltak, inkább mi, emberek voltunk rájuk veszélyesek, a hadsereg, illetve mindenféle őrült tudós vadászott rájuk, ám akadt egy-két barátságos földi karakter, akiknek segítségével végül a földönkívüli megúszta és elhúzhatott vissza oda, ahonnét jött. Az 51-es bolygóban az alkotók máshogyan közelítették meg a helyzetet, ezúttal planétánk szülötte érkezik egy másik világba.
Charles ‘Chuck’ Baker vidáman landol egy általa lakatlannak vélt bolygón, az előreküldött kutyához hasonló tulajdonságokkal megáldott kis robot csak kisebb kavicsokról küldött információt a NASA-nak, nem is sejti, hogy ez a hely igenis élettel teli. Éppen kitűzné az amerikai zászlót, amikor felfigyel arra, hogy nincs egyedül. Zöld lények bámulnak rá, éppen megzavart egy kerti partit. Emberünk menekülőre fogja a dolgot, bár a bennszülöttek talán jobban meg vannak rémülve, mint ő maga, hiszen a helyi mozikban inváziós filmek tömkelegét vetítik, érthető egyesek félelme. Hamarosan beállít a hadsereg és megkezdi átfésülni a települést.
A 60-as években futott a Lost in Space sorozat a tévé képernyőin, a széria középpontjában a Robinson család állt, akik az űrben, esetleg egy másik bolygón kalandoztak. A moziverzióban szintén a kis család megpróbáltatásait követhetjük nyomon, a família fontos céllal hagyja el a Föld bolygót. 2058-at írunk, a Föld energiatartalékai kimerülőben vannak, bolygónk népességét át kellene költöztetni egy másik planétára. A terv az, hogy a Robinson család 10 évnyi utazás után eléri az Alpha 1-et, ahol felépítenek egy olyan űrbéli kaput, amit a Földön is létrehoztak. Ezek segítségével könnyedén átmehetnek az emberek az egyik bolygóról a másikra. Ám egyesek nem nagyon szeretnék, ha a vállalkozás sikerrel járna, szabotálják a tervet, Robinsonék megmenekülnek ugyan, ám totálisan eltévednek az űrben.
Volt idő, mikor Eddie Murphy neve garancia volt a hatalmas szórakozásra, a sok nevetésre, azonban az ő életében is eljött az idő mikor karrierje megbicsaklott és onnantól kezdve minden más lett. Kedvenc színészem egyike volt egykoron, nagy fájdalommal vettem tudomásul, hogy már elég nehezen tudja produkálni azt, amit anno, illetve gyakorlatilag még azt sem. Vontatott, unalmas, humortalan, erőltetett művekhez írt alá, csak a szerencsének köszönheti, hogy olykor-olykor sikerült nagyobb bevételt hoznia egynémely filmjének. A Norbit a nézhetetlen kategóriába tartozik, Az üresfejű szintén élvezhetetlen volt, az Én, a kém is gyenge lett. Az utolsó olyan műve, amin felhőtlenül szórakoztam a Fergeteges forgatás volt, illetve megemlítendő még a Dreamgirls mellékszerepe is. A Seholországgal nem alkotott nagyot, de legalább végre nézhető filmhez adta a nevét.
Monday küldött egy kritikát a Barátom, Eric angol filmről, amelyet nálunk a héten mutattak be. Köszönet érte!
Operation Cantona
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki manchesteri uralkodása (1992-1997) alatt csodaszép gólokkal örvendeztette meg hű alattvalóit. Persze King Eric nem palástot meg koronát viselt, hanem a United nevű futballcsapat vérvörös mezét. A történelemben alighanem ő az egyetlen „csigazabáló”, akit a gőgös angolok honfitársukként szerettek. És ez még csak nem is tündérmese.
Eric Cantona olyan játékos volt, aki körül mindig vibrált a levegő. Délceg tartású sportember, a védjegyévé vált felhajtott gallérral. Egyszóval tekintéllyel. Eric Bishop manchesteri postásnak viszont egyáltalán nincs tekintélye. Borostája van, két istenverte fogadott fia, meg ládába zárt emlékei. Harminc éve képtelen feldolgozni, hogy annak idején meggondolatlanul faképnél hagyta feleségét. Tíz éve nem járt meccsen, és ki tudja, mióta képtelen szót érteni két fiával. Súlytalan, akár egy árva fűszál az Old Trafford gyepéről.
Sosem jó ómen egy film esetében, ha a forgatásnak már régen vége, a produkció pedig bedobozolva várja, hogy bemutassák, ám a stúdió nagyon nem akaródzik a mozikba küldeni az alkotást. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy az adott műben szereplő színész szerepel egy olyan filmben, amit elhalmoznak díjakkal vagy hatalmas összegeket hoz a kasszáknál, így gyorsan beküldik a porosodó produkciót a mozikba, hátha össze tud hozni valamit a kasszáknál (pl. Hajsza – Killshot). A Vakító fehérség viszont csak csendben várta, hogy történjen vele valami, se Kate Beckinsale, sem pedig Gabriel Macht nem rukkolt elő egy nagy dobással, így végül csak a mozikba küldték a sokat hányódott filmet, amelynek már az elején sem ment túl prímán minden. A Columbia ’99-ben vette meg az Oni képregény megfilmesítési jogait, ami 2002-ben az Universalhoz vándorolt, itt Reese Witherspoonnal képzelték el a filmet, ám végül a Dark Castle-nél landolt a lehetőség. Itt jött a képbe Dominc Sena, aki állítólag nagy rajongója a képregénynek, leszerződtették Kate Beckinsale-t, 2007 márciusában indult a forgatás, júniusban fejeződtek be a munkálatok.
Képzelj el egy “őrült” rendezőt, aki megszállott módon akarja megalkotni a tökéletes filmet, a lehető leghitelesebb színészekkel, azaz nem is színészekkel, hanem valódi emberekkel, akik saját magukat alakítják. És mi van, ha ez a tökéletes film történetesen a Vámpírról szól? Hogyan is lehetne az tökéletes, ha nincs benne igazi vámpír?
Ugorjunk tehát vissza, pontosan 1922-be az időben, amikor is Murnau (John Malkovich) a Nosferatu forgatásába kezd. Már javában tart a forgatás, de még mindig nem derül ki, ki fogja alakítani a vámpírt. Vajon mit titkol a rendező? Miért tart egy palack vért a kosarában?
Az alábbi kritika FayeFaye tollából született.
„A fiú találkozik a lánnyal. A fiú szerelmes lesz. A lány nem.” Gyakran bosszant, hogy már a trailerből világosan kirajzolódik az egész film törénete, de ha már a taglineban benne van minden, az egy állásfoglalás: A (500) Days of Summer egy tökéletes szappanbuborék, káprázatosan színes felület és semmi tartalom.
FilmDROID