Jean-Luc Godard Alphaville című filmje olyan színfoltot képvisel a sci-fi filmek sokaságában, mely éppen szürkeségével és éjszakai sötétségével tűnik ki a műfaj átlagából. Ráadásul a hatvanas években készült film ideje olyan “jövőben” játszódik, ami számunkra már a múlt: 1984-ben. Ez a tény már eleve egy kis nevetségességre ad okot, s ha elkezdjük nézni a filmet, láthatjuk, hogy ez egyrészt így is van, ám nem az elavultság miatt; már a készítéskor is szándék lehetett.
Számos alkalommal láttuk már, hogy milyen acsargó-vicsorgó, félelmetes és galád szörnyek érkeztek a sötét űrből kicsiny bolygónkra, ahol aztán kirandalírozhatták magukat. Voltak olyan lények is, akik teljesen ártalmatlanok voltak, inkább mi, emberek voltunk rájuk veszélyesek, a hadsereg, illetve mindenféle őrült tudós vadászott rájuk, ám akadt egy-két barátságos földi karakter, akiknek segítségével végül a földönkívüli megúszta és elhúzhatott vissza oda, ahonnét jött. Az 51-es bolygóban az alkotók máshogyan közelítették meg a helyzetet, ezúttal planétánk szülötte érkezik egy másik világba.
Charles ‘Chuck’ Baker vidáman landol egy általa lakatlannak vélt bolygón, az előreküldött kutyához hasonló tulajdonságokkal megáldott kis robot csak kisebb kavicsokról küldött információt a NASA-nak, nem is sejti, hogy ez a hely igenis élettel teli. Éppen kitűzné az amerikai zászlót, amikor felfigyel arra, hogy nincs egyedül. Zöld lények bámulnak rá, éppen megzavart egy kerti partit. Emberünk menekülőre fogja a dolgot, bár a bennszülöttek talán jobban meg vannak rémülve, mint ő maga, hiszen a helyi mozikban inváziós filmek tömkelegét vetítik, érthető egyesek félelme. Hamarosan beállít a hadsereg és megkezdi átfésülni a települést.
A 60-as években futott a Lost in Space sorozat a tévé képernyőin, a széria középpontjában a Robinson család állt, akik az űrben, esetleg egy másik bolygón kalandoztak. A moziverzióban szintén a kis család megpróbáltatásait követhetjük nyomon, a família fontos céllal hagyja el a Föld bolygót. 2058-at írunk, a Föld energiatartalékai kimerülőben vannak, bolygónk népességét át kellene költöztetni egy másik planétára. A terv az, hogy a Robinson család 10 évnyi utazás után eléri az Alpha 1-et, ahol felépítenek egy olyan űrbéli kaput, amit a Földön is létrehoztak. Ezek segítségével könnyedén átmehetnek az emberek az egyik bolygóról a másikra. Ám egyesek nem nagyon szeretnék, ha a vállalkozás sikerrel járna, szabotálják a tervet, Robinsonék megmenekülnek ugyan, ám totálisan eltévednek az űrben.
Volt idő, mikor Eddie Murphy neve garancia volt a hatalmas szórakozásra, a sok nevetésre, azonban az ő életében is eljött az idő mikor karrierje megbicsaklott és onnantól kezdve minden más lett. Kedvenc színészem egyike volt egykoron, nagy fájdalommal vettem tudomásul, hogy már elég nehezen tudja produkálni azt, amit anno, illetve gyakorlatilag még azt sem. Vontatott, unalmas, humortalan, erőltetett művekhez írt alá, csak a szerencsének köszönheti, hogy olykor-olykor sikerült nagyobb bevételt hoznia egynémely filmjének. A Norbit a nézhetetlen kategóriába tartozik, Az üresfejű szintén élvezhetetlen volt, az Én, a kém is gyenge lett. Az utolsó olyan műve, amin felhőtlenül szórakoztam a Fergeteges forgatás volt, illetve megemlítendő még a Dreamgirls mellékszerepe is. A Seholországgal nem alkotott nagyot, de legalább végre nézhető filmhez adta a nevét.
Monday küldött egy kritikát a Barátom, Eric angol filmről, amelyet nálunk a héten mutattak be. Köszönet érte!
Operation Cantona
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki manchesteri uralkodása (1992-1997) alatt csodaszép gólokkal örvendeztette meg hű alattvalóit. Persze King Eric nem palástot meg koronát viselt, hanem a United nevű futballcsapat vérvörös mezét. A történelemben alighanem ő az egyetlen „csigazabáló”, akit a gőgös angolok honfitársukként szerettek. És ez még csak nem is tündérmese.
Eric Cantona olyan játékos volt, aki körül mindig vibrált a levegő. Délceg tartású sportember, a védjegyévé vált felhajtott gallérral. Egyszóval tekintéllyel. Eric Bishop manchesteri postásnak viszont egyáltalán nincs tekintélye. Borostája van, két istenverte fogadott fia, meg ládába zárt emlékei. Harminc éve képtelen feldolgozni, hogy annak idején meggondolatlanul faképnél hagyta feleségét. Tíz éve nem járt meccsen, és ki tudja, mióta képtelen szót érteni két fiával. Súlytalan, akár egy árva fűszál az Old Trafford gyepéről.
Sosem jó ómen egy film esetében, ha a forgatásnak már régen vége, a produkció pedig bedobozolva várja, hogy bemutassák, ám a stúdió nagyon nem akaródzik a mozikba küldeni az alkotást. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy az adott műben szereplő színész szerepel egy olyan filmben, amit elhalmoznak díjakkal vagy hatalmas összegeket hoz a kasszáknál, így gyorsan beküldik a porosodó produkciót a mozikba, hátha össze tud hozni valamit a kasszáknál (pl. Hajsza – Killshot). A Vakító fehérség viszont csak csendben várta, hogy történjen vele valami, se Kate Beckinsale, sem pedig Gabriel Macht nem rukkolt elő egy nagy dobással, így végül csak a mozikba küldték a sokat hányódott filmet, amelynek már az elején sem ment túl prímán minden. A Columbia ’99-ben vette meg az Oni képregény megfilmesítési jogait, ami 2002-ben az Universalhoz vándorolt, itt Reese Witherspoonnal képzelték el a filmet, ám végül a Dark Castle-nél landolt a lehetőség. Itt jött a képbe Dominc Sena, aki állítólag nagy rajongója a képregénynek, leszerződtették Kate Beckinsale-t, 2007 márciusában indult a forgatás, júniusban fejeződtek be a munkálatok.
Képzelj el egy “őrült” rendezőt, aki megszállott módon akarja megalkotni a tökéletes filmet, a lehető leghitelesebb színészekkel, azaz nem is színészekkel, hanem valódi emberekkel, akik saját magukat alakítják. És mi van, ha ez a tökéletes film történetesen a Vámpírról szól? Hogyan is lehetne az tökéletes, ha nincs benne igazi vámpír?
Ugorjunk tehát vissza, pontosan 1922-be az időben, amikor is Murnau (John Malkovich) a Nosferatu forgatásába kezd. Már javában tart a forgatás, de még mindig nem derül ki, ki fogja alakítani a vámpírt. Vajon mit titkol a rendező? Miért tart egy palack vért a kosarában?
Az alábbi kritika FayeFaye tollából született.
„A fiú találkozik a lánnyal. A fiú szerelmes lesz. A lány nem.” Gyakran bosszant, hogy már a trailerből világosan kirajzolódik az egész film törénete, de ha már a taglineban benne van minden, az egy állásfoglalás: A (500) Days of Summer egy tökéletes szappanbuborék, káprázatosan színes felület és semmi tartalom.
James Cameron egyik filmje sem tartozik a kedvenceim közzé. Ennek ellenére engem is elkapott az Avatar-láz. Hiába, egy ilyen látványélmény senkit sem hagyhat hidegen; ha más nem, legalább meg kell nézni, milyen az a film, mellyel tömegeket lehet megmozgatni.
A technikailag szépen megoldott film percek alatt kiragadott a valóságból. Körülbelül ugyanaz az érzés fogott el, mint a legutóbbi Star Trek mozinál, s hamarosan – lélekben – egy távoli naprendszer kék bolygója felé haladtam.
Az első részről itt, harmadikról itt, a negyedikről pedig itt esett szó.
Ridley Scott mozis karrierje kezdetén szinte rögtön egy klasszikust hozott össze, a Nyolcadik utas: a Halál mindenhol nagy sikernek örvendett, a folytatáshoz mégsem kezdtek hozzá évekig, pedig gyakorlatilag tálcán kínálta magát a lehetőség, ugyanis a bolygón még rengeteg tojás várakozott szép nyugodtan arra, hogy egy élőlény arra tévedjen. 1983-ban vetődött fel annak a folytatás lehetősége, amikor James Cameron négy nap alatt megírt egy 45 oldalas vázlatot (Az első vázlatokban Ripley még beszélt volna a lányával is, aki leszidta volna az anyját, amiért magára hagyta őt. Ebben még az szerepelt, hogy az embereket az alienek egy szúrással bénítják meg, majd gubóba zárják őket, Ripley és Newt is egy ilyen gubóba került volna. Az elkapott emberekből többfajta lény született volna, voltak kisebbek és albínó figurák is), majd ezzel beállított a Fox stúdióhoz, ami az előző Alien film óta lecserélődött, a fejesek úgy érezték, hogy az első rész nem hozott annyi profitot (11 millióból készült és 105 milliót termelt világszerte a mozikban), hogy megérje megcsinálni a második felvonást.
“Aki azt hiszi, különb élete van a többi embernél, az látogasson el egy temetőbe. Ott majd meglátja, mi is az élet valójában. Mindössze egy maréknyi por.”
Aki meg akarja nézni ezt a filmet, dőljön hátra, indítsa el a lejátszót és felejtsen el minden lesújtó megjegyzést, kritika címet, amit véletlenül megpillantott valamelyik oldalon. Az irányítás határai jó film.
Én is hátradőlök, és megpróbálom könnyedén vázolni, miről szól a film. Jim Jarmusch legújabb road movie-ja Spanyolországban vezet minket a modern fővárosától egészen a vidék régies világáig. Egy fekete férfi története ez, a Magányos emberé (Isaach De Bankolé), aki egy titkos küldetést teljesít. Lépésről-lépésre kapja az instrukciót, egy-egy ismeretlentől egy gazdát cserélő gyufásdobozban rejlő cetlin keresztül, hogyan tovább, merre menjen, mit csináljon, de a küldetés maga szinte a végsőkig rejtve marad.
Biztonságban érzed magad? Úgy gondolod, hogy rólad aztán senki nem tudhat meg semmit? Rosszul hiszed, a mai modern világban néhány kattintás a megfelelő helyen és máris köpi rólad az adatokat a rendszer. Figyelemmel tudják követni mikor és mennyit vettél le a bankkártyádról, mihez használtad a hitelkártyád, kinek és mennyit utaltál, kivel és mennyit beszéltél telefonon, amelynek segítségével bárhol, bármikor meg tudják mondani merre jársz. Ráadásul nyomon tudnak követni a városokban fellelhető kamerák segítségével, plusz van egy rakás kémműhold a fejünk felett, no meg ott az iwiw is, amivel adatokat szolgáltatsz magadról. Bizonyára van köztetek egy-két olyan ember, aki tudna mesélni néhány dolgot, úgy érzi lehallgatják, követik, stb. Nekem is mondta már egynémely ismerősöm, aki azt tapasztalta, hogy a mobiltelefonja magától bekapcsol, úgy véli csak azt nézték meg, hogy merre tartózkodik éppen, olyan is akad aki nem úgy gondolja, hogy lehallgatják, mivel egyszer beindult a már megtelt hangpostája és leadta azt, amit korábban az asztaltársaságával beszélt.
Ugyan, úgy gondoljátok csak rossz fiúkat követi a rendszer? Will Smith is így érezte a filmben, aztán meg bujdokolhatott a megfigyelő műholdak elől.
FilmDROID