(500) nap nyár (500 Days of Summer)

Az alábbi kritika FayeFaye tollából született.

„A fiú találkozik a lánnyal. A fiú szerelmes lesz. A lány nem.” Gyakran bosszant, hogy már a trailerből világosan kirajzolódik az egész film törénete, de ha már a taglineban benne van minden, az egy állásfoglalás: A (500) Days of Summer egy tökéletes szappanbuborék, káprázatosan színes felület és semmi tartalom.

Az film magán viseli egy mainstream-indie crossover minden védjegyét. Először is van egy teljesen indokolatlan narrátor, aki elmagyarázza, hogy Summer (Zooey Deschanel) olyan lány, akibe minden férfi rögtön szerelmes lesz. Nem kétlem, hogy sok férfi pontosan így érez az ennivalóan helyes Zooey-val kapcsolatban, de a színészi játéka sajnos kimerül abban, hogy olyan meglepetten bámul a boci szemeivel, mintha éppen belegyalogolt volna egy üvegajtóba. Summert és Tomot (Joseph Gordon-Levitt) a kedvenc depresszív Brit pop zenekaruk hozza össze. Van egy kislány, Tom húga, aki a zsenge korát meghazudtolóan bölcs tanácsokkal látja el a bátyját. Tom a gyógyíthatatlan romantikus, és Summer olyan nagyon nagyon különc, hogy Ringo Starr a kedvence a Beatles-ből.

A trükk, ami emlékezetessé teszi a teljesen hétköznapi történetet az a non-lineáris szerkesztés. Ahogy az a címből is kiderül, a film egy kapcsolat tündöklését és bukását meséli el 500 napban, kezdve a szakítással a 290. napon, és innentől kezdve oda-vissza ugrál az időben, hogy párhuzamot vonjon vagy szembeállítson eseményeket, pl. ahogy egy megjegyzés, ami a kapcsolat első heteiben vicces, hónapokkal később már egy szájrándítást sem érdemel. Azonban az elegáns szerkezet ellenére, ahogy különböző jelenteket újra és újra látunk más-más szemszögből, hogy fokozatosan bontakozzon ki a kapcsolat valós képe, nehéz hinni benne. Gordon-Levitt – aki zseniálisan szakított a TV-s gyerekszínészi múltjával olyan merész filmekben, mint a Mysterious Skin és a Brick – egyszerűen túl fiatalnak tűnik, úgy néz ki öltönyben, mintha a bátyja ruháiban menne érettségizni. A rajongása Summerért olyan, mint Romeo szenvedélye Rosalindáért; egy percig sem lehet kétségünk, hogy az érzései egyoldalúak, és hogy a szerelmes ember csak azt látja, amit látni akar elég gyenge, mint tanulság. A film legnagyobb hibája mégis az, hogy nem meri igazán felvállalni a romantikusságot, inkább folyamatosan alávág ironikus kikacsintásokkal, mint a koreografált táncjelenet a parkban vagy a fekete-fehér film betétek. A rendező Marc Webb zenei videós múltját tekintve nem meglepő, hogy bár a forma elsőbbséget élvez a tartalommal szemben, ez a forma mindvégig élvezhető, a rövid jeleneteknek és staccato-ritmusnak köszönhetően a nézőnek nincs ideje unatkozni, és pasiknak is teljesen vállalható, ha másért nem, legalábbis Zooey miatt.