Immár öt esztendeje annak, hogy Gauder Áron, Nyócker című első rendezésével olyan merész alkotást tett le az animációs filmek kedvelőinek asztalára, amilyet már régóta nem kísérelt meg senki. Nevezhetjük hiánypótlónak, ha arra gondolunk, hogy ehhez hasonló felnőtt közönségnek szánt mese ritkán kerül terítékre hazánkban. Erre a munkára azonban nem csak a kevés fóka esete miatt érdemes figyelmet fordítani.
Quentin Tarantino és Robert Rodriguez 2007-ben próbálkozott megismertetni a grindhouse-t a nagyérdeművel, ám végül a nézők úgy döntöttek, hogy köszönik, ebből nem kérnek, ami volt elmúlt, nem kell, hogy visszatérjenek a 70-es évek. A duó két filmje (Halálbiztos, Terrorbolygó) elhasalt a kasszáknál, így hasonló produkcióra (senki se számítson a mozikban, ám ettől függetlenül a tékákban még feltűnhet egy-egy kisebb költségvetésű darab. Rick Jacobson is nagy rajongója a 70-es évek alkotásainak, úgy érezte, ilyet ő is össze hozni és ha már lúd, akkor legyen kövér alapon mindjárt trilógiában kezdett gondolkodni, melynek első darabja a Bitch Slap, sztárok nincsenek, de a B kategória egyik ásza, Kevin Sorbo feltűnik benne.
1972-ben vezettek be egy olyan mértéket, amely az UFO találkozásokra alkalmaztak. Ha meglátsz egy UFO-t, az az első kategóriába tartozik. Ha olyan dolog kerül valaki birtokába, ami az idegenek létezését bizonyítja, az a második osztályba tartozik. Ha egy űrlénnyel hoz össze valakit a sors, azt a harmadik csoportba soroljuk. A negyedikbe kerülnek az elrablások, eltűnések.
“Papa, what would you do if I died?” I said, “I’d want to die, too,” and he said, “So you could be with me?” I said, “Yes, so I could be with you.”
Azt hiszem, ezt a filmet itthon – kevés kivételtől eltekintve – ugyanúgy utálni fogják, mint a Vakságot, mert nem tudják majd hova tenni.
Mégpedig azért nem, mert teljesen explicit mutat tükröt elénk pusztuló-kiüresedő világunkról, ami még csak görbének sem mondható és olyan kérdéseket tesz fel, amire nincs válasz: Te mit tennél a szereplők helyében?
A Marvel Univerzum legerősebb karaktere Hulk, legalábbis a Földön kevés nála „táposabb” karakter rohangál. Mivel a képregénykiadónál néhány éve betervezték a szuperhősök közötti Civil Wart (Vasember vs. Amerika kapitány) és valahogy el kellett érni, hogy Hulk ne szóljon közbe a nagy csatározásba, így az Illuminati némi trükk bevetésével elküldte más tájakra őkelmét, mondván, hogy tombolásai így is sok kárt okoztak, egy másik bolygón pedig biztos megtalálja a hőn áhított magányt. Itt veszi fel a fonalat az animációs film is, Hulk egy űrhajó belsejében tér magához, természetesen nem tetszik neki a dolgok alakulása és szét is kapja gyorsan a szállítóeszközt. Hamarosan becsapódik a közli planétába, ahol értelmes lények élnek, hamarosan elkapják Hulkot és közeli arénában találja magát, több más lénnyel egyetemben. Hősünk persze kezdetben még magával törődik és szorgosan teszi azt, amit máskor is szokott: zúz. Később azonban megenyhül valamennyire a csapattársaival szemben, de az ellenfeleket kíméletlenül leveri.
Fliegauf Benedek Dealere után az első gondolatom az volt, mekkora tévhit, hogy széles és szórakoztató út vezet a pokolba. Rögös az is, mint a mennybe tartó. Vagy talán még rögösebb.
A Dealer egy szimbolikus mese lehetne az emberről, aki addig-addig kereskedett a méreggel, míg ő maga is megkapta a halálos adagot. Persze, ez nem egészen igaz, csak bizonyos elemek azok, melyek néhol népmeseivé teszik, míg máskor realisztikus és egészen groteszk módon álomszerű részleteket is felfedezhetünk benne. Hősünket (Keresztes Felícián) homályos bura veszi körül, valami nyomja a lelkét. Maga is élt a heroinnal valamikor, de már leszokott. Most már csak kereskedik a szerekkel. Egy sajátos stációt járunk végig ebben bő két órában, hasonlóan Krisztus kálváriájához. A dealer biciklijével rója a város kihalt, ismeretlen zugait, a nappal alvó lakóparkokat, és piszkos lépcsőházakból nyíló sötét lakásokat. Feltételezzük, hogy nap, mint nap ugyanezeket az utakat járja a kerékpárjával, ugyanezeknek az embereknek viszi a hamis boldogságot adó szert.
Ó, azok a fantasztikus évek a gimiben. Mennyiszer szerettük volna megmondani a másiknak, hogy mennyire nagy bunkó, hogy valószínűleg homi, irgalmatlan nagy ribi, esetleg jó lenne összejönni. Denis Coovermanben is sok gondolat kering, ám az évek alatt egyszer sem mondta el senkinek, hogy ki a suli ordas nagy cédája, hogy a legjobb barátját melegnek tartja és hogy Beth Cooperért dobog a szíve. Ballagáskor Denis mondhatja a nagy záróbeszédet, a srác hirtelen erőt vesz magán, kiáramlik belőle az évek az alatt felgyülemlett mondanivaló, persze csodálkozik mindenki, van, aki pislog, és olyan is akad, aki képzeletben máris a büntetésén gondolkodik. Az esemény után a srác otthon nagy bulit csapna, amire nem várnak sok vendéget, ám hirtelen betoppan Beth Cooper barátnőivel, majd később befut a lány izomagyú barátja is, és megkezdődik Denis életének legmozgalmasabb estéje.
A filmről Koimbra is írt.
Nagyon-nagyon vártam már ezt a filmet. Nemcsak a nindzsák titokzatos világa miatt, hanem mert Rain szerepel benne, aki a szokásosnál is szexibb oldalát mutatja meg.
Ezenkívül a film mellett szólt még a Wachowski tesók producerkedése, de mivel nekik nem tetszett az eredeti forgatókönyv, felkérték J. Michael Straczynskit, hogy alkosson valamit, de sürgősen. Ő pedig 53 óra alatt megírta az új forgatókönyvet. (Nos, ennek nem voltam tudatában, mikor néztem a filmet, és az volt az első gondolatom, nahát, ez milyen alap sztori, nem kellett hozzá sok fantázia, de amikor utánaolvastam, el kell ismerni, hogy ennyi idő alatt, ezt véghez vinni… becsülendő. Forrás: Wiki)
.jpg)
Vámpíros filmekből eléggé felemás a felhozatal. Stephen Sommers all-star szörnyeket felvonultató Van Helsingje egyszernézős pop-corn mozi volt, a Penge pedig a harmadik résszel (vagy inkább a sorozattal?) sikeresen ki is véreztette magát. Az Underworld franchise vérfarkasos-vérszívós históriája ugyan nem rossz, de nem lehet tőle hanyatt esni. A 90-es évek végén John Carpenterben lehetett még bízni, hogy egy valamirevaló produkciót összehoz a témában, ám az eredmény (Vámpírok) rémesen gyenge lett, a lassan trilógiává érő BloodRayne-t is könnyedén elfelejthetjük. Talán csak Will Smith legendává válása volt a közelmúlt egyetlen jobb produkciója. Stephanie Meyer Alkonyat szériája körül komoly hisztéria alakult ki, a tinik egyenesen megőrülnek érte, többen pedig remélik, hogy nem ez lesz a következő évek, évtizedek meghatározó alkotása, nem ebből fognak meríteni a filmkészítők. Idén a Peter Spierig testvérek jelentkeztek egy vámpíros művel, ami elég stílusos, ügyesen elkészített alkotás, kifejezetten üdítő az Alkonyat után.
Tucker Max arról híres, hogy egy szemét alak és erre olyannyira büszke is, hogy kalandjait bizonyítandó korábban könyvében, később pedig blogján ismertette az emberiséggel. A kiadott novellái hatalmas sikert arattak, szép eredményt érve el a New York Time bestseller listáján is, így aztán filmet is készítettek a srác sztorijai alapján.
A szociopata jogász így mutatkozik be blogján: “a nevem Tucker Max és egy seggfej vagyok. A legrosszabb időben tudok mindig lerészegedni, letojom a társadalmi normákat, kiélem vágyaimat és nem érdekelnek tetteim következményei. Kigúnyolom az idiótákat és a pózőröket, több nővel kefélek, mint amennyi még biztonságosnak számít és úgy általában eljátszom az őrjöngő faszfejet. De egy fontos dologgal azért tudok szolgálni az emberiségnek, megosztom kalandjaimat a világgal” Olvasd tovább
Antal Nimród 2003-ban tette le az asztalra a Kontrollt, amellyel nem csak itthon gyűjthetett be elismerő szavakat, hanem világszerte is besöpört számos díjat, Cannes-ból sem távozott üres kézzel a produkció. Nimród ezután visszatért szülőföldjére, ahol alátolták az Elhagyott szoba rendezői székét, ráadásul két ismertebb színészt (Wilson, Kate Beckinsale) is sikerült megnyerni a horror-thrillerhez. A film jól muzsikált a kasszáknál, jöhetett a Szállítmány, amit még be se mutattak, de máris rábízták a Predators sci-fi akciót.
Az afganisztáni háború már több, mint nyolc éve nem csillapodó, sőt egyre véresebb eseményei, mint téma valószínűleg most kezdi meghódítani a hollywoodi filmipart. Jim Sheridan Brothers címet viselő remake-je ugyan azt a kérdést is feszegethetné, mi késztet arra egy családapát, hogy gyerekei és felesége helyett az afgán aknamezőket válassza, ám a drámát ezúttal a katonával történt szörnyűségek és a feldolgozás lehetetlensége adja.
FilmDROID