A második világháborúban Odile (Emmanuelle Béart, Mission: Impossible) a fiatal özvegy, két gyermekével a tizenhárom éves Philippe-el (Grégoire Leprince-Ringuet) és a hét éves Cathy-val (Clémence Meyer) lassan haladnak autójukkal a menekültek sorában, mikor meghallják hogy ellenséges német repülő közeledik. Épp csak annyi idejük van, hogy lehajoljanak és már pattognak is feléjük a golyók.
Munkahelyi terror – pont ezzel a címmel futott a címlapon egy blog, amikor beléptem és arra gondoltam, hogy ez az, amiről most írni szeretnék. A munka és a terror fogalmak nem véletlenül kapcsolódnak ilyen szorosan egymáshoz. A munka az magában foglalja a felelősséget, a fúrást, sajátosan idegen légköre van és nagyon könnyű rabszolgasorsba süllyedni benne, kevesen tudnak jókat mesélni róla, de kötelező része az életünknek, ha élni akarunk. Átlagosan napi nyolc óránkat öleli fel, a téma valóban fontos és mindenkit érint, érinteni fog, vagy érintett.
Nem csoda, ha a magyar filmszakmát is alkotásra késztette a munkahelyi terror bemutatása. Természetesen, saját szemszögükből tudják ezt a leghitelesebben bemutatni, így Hajdu Szabolcs az Off Hollywoodban a tűréshatár szélére került rendezőt Meskó Zsolt pedig a túlhajszolt színészt vitte vászonra a Szentiván napjában. Mivel a két film témája lényegében ugyanaz, ezért együtt tárgyalom őket.
1954-ben vagyunk valahol Amerikában. Látunk egy kompot kihajózni a ködből, rajta egy sugárban hányó rendőrbíróval (Teddy Daniels – Leonardo DiCaprio), akit a fedélzeten egy a semmiből oda teleportálódó másik rendőrbíró (Chuck Aule – Mark Ruffalo) cigivel kínál, ami ugyan elég hülye ötlet, szerintem csak olaj a tűzre egy kifacsarodott gyomornak, de a szkript szerint működik. Például azzal, hogy azonnal megnyugtatja a háborgó gyomrot és a gyanakvást is elaltatja, hogy honnan a fenéből került elő a kínáló fél.
Később – a szárazföldre megérkezvén – látunk egy ideges hajókapitányt, aki közli, hogy jön a vihar, és jó pár börtönőrt, akik demonstrálják, hogy milyen kemény a helyzet: ez egy elmebeteg bűnözőknek fenntartott börtönsziget, ahonnan nincs menekvés, egy rab mégis megszökött és fogalmuk sincs, hol lehet.
Miután a két rendőrbíró megérkezik a börtön bejáratához, látunk egy hatalmas kovácsoltvas kaput, ami (szándéka szerint vészjósló és) elviselhetetlenül hangos zenei aláfestéssel nyílik, de ami még rosszabb: mesterkélten lassan, jelezvén, hogy kész az alaphelyzet, elkezdődött a játék, minden adott, meg nem kérdőjelezhető… ja, és nincs visszaút.
Tavaly a Terminátor: Megváltásban ismerhettük meg Blair Williamst, az Ellenállás egyik kemény katonáját, aki erősen szimpatizál Marcusszal. Rá építettek a Machinima-sorozatot, a történet 2016-ban játszódik, Williamst egy feladattal bízzák meg, likvidálnia kell azt a személyt, aki zavarja a kommunikációt. Kiderül azonban, hogy az illető nem gép, hanem egy profi hacker, aki csak véletlenül kavart be az embereknek, Williams úgy dönt, hogy jobb lenne beszervezni a férfit, mint megölni, tudása csak a humánok javára válhat.
Komfortos mennyország – erről a címről mindig a Quimby ugrott be korábban, hozzájuk illik ez a kifejezés, bár konkrétan a “szilánkos mennyországról” és “bajszos angyalokról” énekelnek, ezt is oda kötöttem. Aztán miután megnéztem a filmet, ez az elképzelés gyorsan szertefoszlott. Nagyon gyorsan.
Charles Lutwidge Dodgson (íróként használt álneve Lewis Caroll) több dologgal foglalkozott életében. Íróként, költőként és matematikusként tevékeynkedett, papként is ismert volt. Több gyerekkönyv fűződik a nevéhez, de talán az Alice Csodaországban a legismertebb alkotás tőle. A címszereplő 6 éves kislány, Alice egy fura világba kerül, ahol különös karakterekkel hozza össze a sors és szokatlan szabályokat kell betartania. Dodgson két Alice regény írt, Alice Csodaországban és Alice Tükörországban címmel, az elsőből 1903-ban meg is érkezett az első (12 perces) film. Idén Tim Burton verziójában merülhetünk ebben a hihetetlen világban.
A zombikról már elmondtak mindent, voltak lassan mozgó, mégis veszedelmes egyedek, akadtak olyanok is, akik már nagyobb sebességre kapcsolva üldözték az embert, láthattunk már okos élőholtat, nehezen elpusztíthatót és röhejes kinézetűeket, a Fidoban még manipulált zombikat is szemügyre vehettünk. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Olyan még nem nagyon volt, hogy az egyik szereplő kameráján keresztül lássuk az eseményeket, de két évvel ezelőtt két ilyesféle produkció is napvilágot látott. Az egyiket a téma egyik nagy ismerője, George A. Romero hozta el, sajnos a mester műve nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ám a spanyolok által készített [REC] félelmetesre és izgalmasra sikeredett, ráadásul a nemzetközi porondon sem vallott szégyent, Hollywoodban is rekordgyorsasággal hozták a saját feldolgozásukat, ami itt azt jelenti, hogy kockáról kockára újraforgatták az alkotást. A spanyolok pedig hozzáláttak a folytatáshoz. A kérdés csupán az, hogy volt -e ennek értelme a pénzszerzésen kívül, hiszen az első részt nehezen tudják überelni.
Kéki Kata magát Terézanyunak szólítja, mióta egyszer lelkizett egy taxisofőrrel.
Kéki Kata (Hámori Gabriella) aranyos, széles szájjal mosolygó nő, aki szerencsétlenségére, a második jelenetben azonnal lehervasztja bennünk a megelőlegezett szimpátiát. Barátját, Marcit (Elek Ferenc) a lehetséges házasság, de legalább is egy normálisnak tűnő kapcsolat hitében tartja, miközben unja és saját lakásukon megcsalja a volt szerelmével. Ám, amikor az a lehetőség is felcsillan, hogy Marci is csalhatja őt, felháborodik. Akkor is felháborodik, amikor a szerető (Hujber Ferenc) közli, hogy komoly kapcsolata van.
Magányos utazó baktat a kiégett Amerikán keresztül, pusztulat mindenhol, roncsok hevernek az út szélén, a víz igazi kincsnek számít, étel pedig az van, amit útközben talál az ember.. Mi történt a civilizációval? Nem beszélnek róla, de egy félmondatból (illetve a világ láttán könnyedén) leszűrhető , hogy atomháború zajlott le. Élinek küldetése van, el kell mennie egy bizonyos helyre, ám útja nem veszélytelen, bandák kóricálnak a kihalt, sivatagossá vált vidéken, akiknek vagy a hátiszákjára vagy éppen rá fáj a foguk. Morcos, napszemüveges hősünk azonban kemény dió, nem akar ő balhét, de szó nélkül felaprít bármilyen koszhadt csürhét, legyenek azok szimpla útonállok vagy részeg kocsmatöltelékek. Éli betéved egy városkába, aminek az ura egy bizonyos könyvet keres már évek óta: a Bibliát. (Talán emiatt tört ki a háború, ha már elégették az összes ilyen könyvet?) A vándor pedig birtokolja ezt a könyvet, ám megosztani senkivel nem akarja, de szívesen levágja bárki kezét, aki hozzáér.
Nem új „találmány” a roller derbi, az amerikaiak fejében született meg ez a görkoris sportág 1922-ben. A lényeg, hogy minden lábadra fel kell húznod egy korit, majd veszett gyorsan kell körbesuhannod egy ellipszis (vagy kör?) alakú pályán, le kell hagyni az ellenfelet, közben pedig durvulni is lehet (egyébként a filmben gyorsan elregélik a szabályokat). Az egyszer biztos, hogy ebben könnyedén le lehet vezetni a feszültséget és az agressziót. Shauna Cross ezen sportág egyik kiemelkedő tagja, regényt is írt a témában Derby Girl címmel, amire Drew Barrymore csapott le. Barrymore már jó 30 éve űzi az ipart a filmszakmában, ám a kamera mögé most áll be először, ha nem számítjuk azt az egy szem, tévében bemutatott 2004-es dokumentumfilmjét.
Az Egyesült Államok a világ legnagyszerűbb országa, rengeteg csinos lány és itt vannak a leggyorsabb lovak, a tengerészgyalogosok és a légierő pedig bárhol az egész világon rendet teremt és satöbbi és satöbbi. Már most felfordult a gyomrod? Michael Moore-nak is, ugyanis minden igyekezetével azon van, hogy bemutassa, Amerika egy nagy nulla, a politikusok elmehetnek a fenébe, ráadásul a terroristák nem a szegény tálibok, hanem azok, akik a törvényhozásban hízlalják a pénztárcájukat és a feneküket és bármely máshol a Földön sokkal jobb az egészségügy, mint náluk. Moore egy amolyan megmondóember, aki tűzzel-vassal küzd egy jobb Amerikáért, szerinte az egész rendszer elavult, korrupt és gyalázatos.
A görög istenek élnek és az Empire State Building tetejéről egy lifttel lehet eljutni az Olümposzra. Néha kicsit unatkoznak, együtt hálnak egy földi halandóval, nászuk gyümölcse pedig egy gyermek, aki általában nem is tud arról, hogy ki fia-borja, nem tudja, hogy anyja/apja egy nektárt vedelő és ambróziát kajáló istenség. Akadt egy-kettő, akiből nagy hős lett, ott volt például Héráklész, Akhilleusz, Perszeusz, ám manapság már nem akadnak ily legendás alakok.
Szóval az isteneket Zeusz, Poszeidón és Hádész vezeti, hatalmukat apjuk, Kronosz legyőzésével szerezték, azóta pedig azóta egymással rivalizálnak – adja elő gyorstalpalóként Khiron, a kentaur (Pierce Brosnan). Zeusz villámát eltulajdonítja valaki, aki erre megmondja szeretett fivérének, Poszeidónnak, hogy a ő fiát gyanúsítja ezzel a galád tettel. Hogy miért gondol Percy Jacksonra, aki általában víz alatt üldögélve gondolkodva szereti tölteni szabadidejét? Csak. Ő az és kész, Zeusz fejébe vette. Ha nem kerül elő a villáma, akkor olyan háború lesz, ami a Föld arculatát is kissé megváltoztatja. Hősünk hamarosan szembesül azzal, hogy a tenger istenének a gyermeke, hirtelen magasabb fordulatszámon kezd pörögni az élete, megtámadja egy fúria, majd jön egy másik bestia, minotaurusz képében. Percynek persze fogalma sincs a villám hollétéről, inkább fogja magát, lelép a félisten táborból és az Alvilág felé veszi az útját, az édesanyját szeretné visszakapni
Olvasd tovább
FilmDROID