kritika

Mel Gibson megbízhatóan szállította a jobbnál jobb filmeket, a Halálos fegyver franchise még most is megállja a helyet az akció-vígjátékok között, a Maverick pedig szórakoztató western volt (sőt még mindig az) és az Összeesküvés-elmélet pedig pazar konspirációs alkotás volt és M. Night Shyamalan is vele forgatta utolsó igazán jó filmjét. Gibson neve hallatán biztosak lehettünk abban, hogy jó film van kilátásban. Nyolc év telt el utolsó főszerepe óta már, azóta ugyan két produkciót is megrendezett (Passió, Apocalypto) de mégis a botrányaitól, válásáról cikkezett a sajtó és nőügyeit emlegették. Szomorú volt látni, hogy egy nagyszerű színész már csak a bulvármédiában látható, ám idén visszatért és rögtön egy akció-thrillerrel. Kár, hogy nem lehet azt mondani, hogy végre újra látható a vásznakon.

Olvasd tovább →

Az elvált Dupin báróné, írói álnevén George Sand (Judy Davis) nem igazán kedveli a formalitásokat. Ő nem bajlódik a fűző viselésével és az órákig tartó cicomázással, kényelmes férfi ruhát ölt, és úgy is viselkedik mint egy pasi. Egy vidéki barátnője meghívja birtokára, a kor jelentős művészeivel együtt, úgy mint Liszt Ferenc (Julian Sands), Alfred de Musset (Mandy Patinkin), Eugene Delacroix ( Ralph Brown), Felicien Mallefille (Georges Corraface) és persze Frédéric Chopin (Hugh Grant).

Olvasd tovább →

Luc Besson fejéből pattant ki a nagy ötlet, ha már annyira kedvelte a nép, hogy Liam Neeson (az Elrabolvában) szinte teljesen felszámolta a párizsi alvilágot, akkor milyen jó lesz, ha még egy amerikai szuperügynököt ráuszít a francia fővárosra. A Besson istállóból kiválasztotta Pierre Morelt, akivel már többször dolgozott együtt és rábízta a rendezést.

Olvasd tovább →

A második világháborúban Odile (Emmanuelle Béart, Mission: Impossible) a fiatal özvegy, két gyermekével a tizenhárom éves Philippe-el (Grégoire Leprince-Ringuet) és a hét éves Cathy-val (Clémence Meyer) lassan haladnak autójukkal a menekültek sorában, mikor meghallják hogy ellenséges német repülő közeledik. Épp csak annyi idejük van, hogy lehajoljanak és már pattognak is feléjük a golyók.

Olvasd tovább →

Munkahelyi terror – pont ezzel a címmel futott a címlapon egy blog, amikor beléptem és  arra gondoltam, hogy ez az, amiről most írni szeretnék. A munka és a terror fogalmak nem véletlenül kapcsolódnak ilyen szorosan egymáshoz. A munka az magában foglalja a felelősséget, a fúrást, sajátosan idegen légköre van és nagyon könnyű rabszolgasorsba süllyedni benne, kevesen tudnak jókat mesélni róla, de kötelező része az életünknek, ha élni akarunk. Átlagosan napi nyolc óránkat öleli fel, a téma valóban fontos és mindenkit érint, érinteni fog, vagy érintett.

Nem csoda, ha a magyar filmszakmát is alkotásra késztette a munkahelyi terror bemutatása. Természetesen, saját szemszögükből tudják ezt a leghitelesebben bemutatni, így Hajdu Szabolcs az Off Hollywoodban a tűréshatár szélére került rendezőt Meskó Zsolt pedig a túlhajszolt színészt vitte vászonra a Szentiván napjában. Mivel a két film témája lényegében ugyanaz, ezért együtt tárgyalom őket.

Olvasd tovább →

1954-ben vagyunk valahol Amerikában. Látunk egy kompot kihajózni a ködből, rajta egy sugárban hányó rendőrbíróval (Teddy Daniels – Leonardo DiCaprio), akit a fedélzeten egy a semmiből oda teleportálódó másik rendőrbíró (Chuck Aule – Mark Ruffalo) cigivel kínál, ami ugyan elég hülye ötlet, szerintem csak olaj a tűzre egy kifacsarodott gyomornak, de a szkript szerint működik. Például azzal, hogy azonnal megnyugtatja a háborgó gyomrot és a gyanakvást is elaltatja, hogy honnan a fenéből került elő a kínáló fél.

Később – a szárazföldre megérkezvén – látunk egy ideges hajókapitányt, aki közli, hogy jön a vihar, és jó pár börtönőrt, akik demonstrálják, hogy milyen kemény a helyzet: ez egy elmebeteg bűnözőknek fenntartott börtönsziget, ahonnan nincs menekvés, egy rab mégis megszökött és fogalmuk sincs, hol lehet.

Miután a két rendőrbíró megérkezik a börtön bejáratához, látunk egy hatalmas kovácsoltvas kaput, ami (szándéka szerint vészjósló és) elviselhetetlenül hangos zenei aláfestéssel nyílik, de ami még rosszabb: mesterkélten lassan, jelezvén, hogy kész az alaphelyzet, elkezdődött a játék, minden adott, meg nem kérdőjelezhető… ja, és nincs visszaút.

Olvasd tovább →

Tavaly a Terminátor: Megváltásban ismerhettük meg Blair Williamst, az Ellenállás egyik kemény katonáját, aki erősen szimpatizál Marcusszal. Rá építettek a Machinima-sorozatot, a történet 2016-ban játszódik, Williamst egy feladattal bízzák meg, likvidálnia kell azt a személyt, aki zavarja a kommunikációt. Kiderül azonban, hogy az illető nem gép, hanem egy profi hacker, aki csak véletlenül kavart be az embereknek, Williams úgy dönt, hogy jobb lenne beszervezni a férfit, mint megölni, tudása csak a humánok javára válhat.

Olvasd tovább →

Komfortos mennyország – erről a címről mindig a Quimby ugrott be korábban, hozzájuk illik ez a kifejezés, bár konkrétan a “szilánkos mennyországról” és “bajszos angyalokról” énekelnek, ezt is oda kötöttem. Aztán miután megnéztem a filmet, ez az elképzelés gyorsan szertefoszlott. Nagyon gyorsan.

Olvasd tovább →

A zombikról már elmondtak mindent, voltak lassan mozgó, mégis veszedelmes egyedek, akadtak olyanok is, akik már nagyobb sebességre kapcsolva üldözték az embert, láthattunk már okos élőholtat, nehezen elpusztíthatót és röhejes kinézetűeket, a Fidoban még manipulált zombikat is szemügyre vehettünk. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Olyan még nem nagyon volt, hogy az egyik szereplő kameráján keresztül lássuk az eseményeket, de két évvel ezelőtt két ilyesféle produkció is napvilágot látott. Az egyiket a téma egyik nagy ismerője, George A. Romero hozta el, sajnos a mester műve nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ám a spanyolok által készített [REC] félelmetesre és izgalmasra sikeredett, ráadásul a nemzetközi porondon sem vallott szégyent, Hollywoodban is rekordgyorsasággal hozták a saját feldolgozásukat, ami itt azt jelenti, hogy kockáról kockára újraforgatták az alkotást. A spanyolok pedig hozzáláttak a folytatáshoz. A kérdés csupán az, hogy volt -e ennek értelme a pénzszerzésen kívül, hiszen az első részt nehezen tudják überelni.

Olvasd tovább →

Kéki Kata magát Terézanyunak szólítja, mióta egyszer lelkizett egy taxisofőrrel.

Kéki Kata (Hámori Gabriella) aranyos, széles szájjal mosolygó nő, aki szerencsétlenségére, a második jelenetben azonnal lehervasztja bennünk a megelőlegezett szimpátiát. Barátját, Marcit (Elek Ferenc) a lehetséges házasság, de legalább is egy normálisnak tűnő kapcsolat hitében tartja, miközben unja és saját lakásukon megcsalja a volt szerelmével. Ám, amikor az a lehetőség is felcsillan, hogy Marci is csalhatja őt, felháborodik. Akkor is felháborodik, amikor a szerető (Hujber Ferenc) közli, hogy komoly kapcsolata van.

Olvasd tovább →