A Syfy-féle Alice nem követi a fehér nyulat

Tim Burton árnyékában ugyan szinte észrevétlen maradat, de a Syfy is készített egy Alice-feldolgozást nemrég egy kétrészes minisorozat formájában, de talán nevezhetjük inkább tévéfilmnek.

Igazából három részre számítottam, és meglepett, hogy a másodiknál elvágták az egészet, na jó – rendesen befejezték, csak én vártam egy harmadik részt, mert The Lost Room és Tin Man után már megszoktam a három részes miniket.

Ez az Alice meglehetősen távol áll az eddigi feldolgozásoktól, nagyon eredeti, bizonyos pontokon ötletesebb, mint a Burton-féle, természetesen csak óvatosan kijelentve. A történet csodálatos futurisztikus környezetbe van ültetve, annyira, hogy még Kubrick is eszünkbe jut a díszletek láttán, nagyon szép. Csodaországban elképesztően magas épületek vannak, az utcákat a szélesebb párkányok jelentik és az egésznek van egy romantikusan elhanyagolt külseje, ami azt jelenti, hogy a növényzet kezd eluralkodni a falakon.

Sok helyen inkább csak utalnak a könyvre és ez plusz bájt ad a tévéfilmnek. A fehér nyúl például egyáltalán nem nyúl, hanem egy emberrobot, akinek egy nyúlfejet húztak a feje helyére. A flamingók pedig égi robogók, és van egér alakú repülő szerkezet, a szívkirálynő és a kártyák pedig egy túlvilági kaszinóra utalnak. A bolond Kalapos is létezik, de itt nem annyira bolond, inkább aranyos.

A történet több ponton emlékeztet a Burton-félére, igaz előbb készült, de a 3D-s filmet az első héten megnéztem, míg ezt csak ezen a hétvégén, így akaratlanul is fordítva hasonlítok és természetesen a két alkotás összevetését sehogysem tudom elkerülni. Mindkét Alice-ról elmondható, hogy a maguk nemében férfias jelenségek, itt ugyanis egy fekete öves harcművész oktatónőről van szó, aki emelett nagyon csinos is. A most futó mozifilm Mia Wasikowskája is kislányos külsejével ellentétben a sárkánnyal megküzdő királyfi megfelelője. A kalapos és Alice közötti romantikus vonal a tévés változatban elég egyértelmű, Burtonnél inkább csak beleképzel(het)jük. Mindkét alkotás feltűnően megegyezik abban, hogy a hangsúly erősen a látványra helyezett. Persze nagyon eltérő szinten, hiszen a mozifilm az más kategória, de a törekvés a szerényebb lehetőségek között is jól látszik.

Alice (Caterina Scorsone) a barátjától kapott gyűrű segítségével egy tükrön keresztül jut a disztópisztikus fantasy világba – Csodaországba. Ezt a világot a gonosz királynő uralja  (Kathy Bates), aki elrabolt emberekből szívja ki az érzelmeket, valamilyen bonyolult kémiai eljárás során a kaszinó segítségével. Alice találkozik fiatal Kalapossal (Andrew-Lee Potts), és elindultak megmenteni Csodaországot, valamint kiszabadítani a fogságba esett embereket.

Az Alice az érdekes ötletek mellett sajnos költségvetési gondokkal küzd. Nagyon látszik, hogy “csak” egy tévéfilm. A szereposztás nem a legszerencsésebb, vagyis inkább az a baj, hogy a színészek nem az igaziak, egyesek laposan teljesítenek, mások túljátszanak, kevés a kiemelkedő. Még a címszereplőt sem mondanám emlékezetesnek.

Az összkép tehát meglehetősen vegyes, mégsem tudom nagyon rossznak nevezni a kétrészes tévéfilmet. Tim Burton feldolgozása mellett mindenképpen ajánlott, már csak az érdekesség kedvéért is. Syfa rajongóknak nem lesz meglepetés a Tin Man után. Különösen tetszeni fog azoknak, akik szeretik a szép díszleteket, színeket, futurisztikus belső tereket, annyira hogy szemet tudnak hunynia mini egyéb hibái fölött és azoknak a felnőtteknek, akik néhány órára ismét gyerekek tudnak lenni.

Imdb: 7/10

Szerintem: 6,5/10